A képző.art szerkesztőségével az ukrán háború kitörése óta figyelemmel követjük az ország helyzetét, illetve figyelmet fordítunk az arra reflektáló művészeti alkotásokra, eseményekre és diskurzusokra. A Kék meg a sárga sorozatunkban több szerző is foglalkozott a háború során veszélybe került ukrán művészeti értékekkel. 

Kozák Zsuzska, kurátor (AICA Műkritikusok Nemzetközi Szövetségének Magyar Tagozatának idei legjobb kiritikának járó díját kapta) problémásnak tartotta, hogy a szomszédos országok nem kapcsolódnak be a Kijevi Biennálé szervezésbe. Bár az OFF Kijev nem hivatalos résztvevő, szolidaritásukat szerették volna kifejezni az orosz-ukrán háború áldozataival szemben. A rendezvény központi eleme a szigetmonostori régi vendéglőben berendezett kiállítás volt, ahol Kozák Zsuzska több tárlatvezetést is tartott, ezzel lehetőséget adva a mélyebb megértésre, valamint a résztvevők és a művészek közötti eszmecserére.

Az ütött-kopott étkezdében egy nem mindennapi kiállítótérrel találták szemben magukat a látogatók. A beszakadt plafon, a málló vakolat és a nyikorgó ajtó remek díszletet biztosítottak a részt vevő művészek számára. Zsuzska szerkesztőségünk számára tartott tárlatvezetése elején megjegyezte, hogy a nagy számban kitelepülő művésznek köszönhetően nem okozott nehézséget összegyűjteni a kiállítókat és egy budapesti, vagy szentendrei múzeumi minőségű tárlatot összerakni. A kötött intézményi struktúrával szemben ez a beszakadt, nyikorgó ajtajú tér nem csak mélyen megihlette az alkotókat, de nagy szabadságot és eufóriát adott a kiállítás létrehozásához. A pénzadományoknak köszönhetően lett gulyásleves, zsíros kenyér, és fotós is. 

A kiállítás w. Horváth Tibor Gondolat című munkájával indul a vendéglő előkertjéből. Az installáció egy alapjaiban megrottyant vadászles és egy fényes, zászlóként lebegő rózsaszín párnahuzat kapcsolatából áll.  A pihe-puha párna valós súlyának többszörösével nyomja földhöz a lest, ellehetetlenítve annak a megfigyelés eszközeként való használatát. A térbe lépve elsőként a beszakadt plafon tragédiájával állunk szemben, középpontjában Kiss Tamás Hintapolitika című alkotásával. A játszóterek színei olvadtan folynak végig a használhatatlanná vált hinta tartozékain, miközben szomorúan emlékeztenek az elveszett gyermekéletek felesleges áldozatára. A művészek egyik központi témája is ez volt, szerették volna felhívni a figyelmet arra, hogy a politikai csatározások legnagyobb vesztesei mindig a leggyengébbek. 

Ehhez a tematikához kapcsolódik Kaszás Tamás Enfants Sauvages series vitrin architektúrája, amely saját gyerekei által készített játékfegyverek gyűjteményét mutatja be. A fából, műanyagból ésapa eldobált szerszámaiból fabrikált kis kések első ránézésre akár nosztalgikus jelleggel is bírhatnak, viszont párhuzamba állítva Klöpfler Tibor fekete-fehér fotójával – amely egy kisfiút ábrázol ütött-kopott ruhában, amint megtörten néz a kamerába – élesen kiemelik az emberi természet ösztönös erőszakosságát. Mindenesetre  az étterem konyhájának fehér csempéi közt rengeteg történelmi tragédia árnyéka megelevenedett számunkra ezeknek az egyszerű eszközöknek és képeknek a relációjában. 

A kiállításban megjelenő műtárgyak másik csoportja a fegyverek funkcióvesztésével és ezáltal magának a háborúnak az értelmetlenségével foglalkozik. Szalay Péter Nature című munkája egy fegyver csövének átalakításával a NATURE szón keresztül visszafordítja a célkeresztet a célzó felé. Várbiró Kinga Evelin kerámiaművész Porcelán lövedéke pedig teljesen elveszíti fenyegető jellegét a technika és a médium finom kialakításával. A porcelán törékenysége nyers ellentétben áll a megformázott tárgy romboló erejével, ezáltal képes megjeleníteni a pusztítót és a pusztítottat is. Hasonló finom technikával operálnak a Mocskos múzsák (Fekete Boglárka, Varga András, Lantos Nóra, Somogyi Roberta, Szabó Zóra, Jenei Bernadett — Hecker Péter tanítványai), akik talált háborús fotókat manipuláltak a hímzés és beleírás intervenciójával. Itt a térben, illetve  kicsit lejjebb a falu Ifjúsági házának főtermében is találkozhattunk a SZAF (Fischer Judit, Mécs Miklós) kifeszített felirataival, amelyek többek között a művészet és az aktivizmus kapcsolatára, a háború értelmetlenségére és a lélek gyötrődésére utalnak.

Folyóiratunk az első nap délutánján tartott beszélgetést a szigetmonostori Ifjúsági ház terében. A kiállító művészek megszólításával, illetve a háborút érintő témák beemelésével a befogadókat és az alkotókat egyaránt arra ösztönöztük, hogy nyíltan megosszák gondolataikat, élményeiket és érzéseiket az ukrajnai helyzettel, illetve a kiállított művekkel kapcsolatban. Ezek közül, most két idézetet emelünk ki: 

Szirony György, volt katonatiszt így emlékezett vissza az utolsó Varsói Szerződés kapcsán megrendezett hadgyakorlatra: 

“…odajött hozzánk egy szovjet tábornok. …Arra kérte az elvtársakat, hogy mondják el, milyen harcparancsot kaptak. Erre az egyik fickó mosolyogva azt válaszolta: azt a parancsot kaptam, nyomuljunk az erdő sarkáig és ott forduljunk élesen balra, mert ott már nem fognak bennünket látni. … A szovjet, illetve csehszlovák alakulatoknál is föltett egy kérdést, ahol szintén hasonló förtelmes választ kapott. Arra gondoltam, te Úr Isten, milyen fölkészületlen katonák! Nem változott ez alatt a húszegynéhány év alatt semmi. Golyófogó emberek tömegei és mennek, mert megkapták a parancsot. Az jutott eszembe, hogy ez nem harc, hanem valami embertelen, ostoba ágyúzás meg taposás. És nem bírtam ettől a rettenetes gondolattól szabadulni.” 

„…Azóta nem voltam a határon túl, pedig édesapám is ott van eltemetve egy kis faluban. A szülővárosomban Beregszászon sem jártam, de állandóan hallom a híreket légiriadó,elsötétítés és vészhelyzet. Bő két éve foglalkozom viszonylag komolyabban szépírással. Nekem az írás az, amivel megpróbálom ezt feldolgozni, amiben sokszor kijön a feszültség” – fogalmaz Gerzsenyi Gabriella, akinek a február elején jelent meg egy írása a Szégyenpiac című kötetben, amely a Magyar Írószövetség kárpátaljai szerzőinek műveiből állt össze.¹

„Az én írásom személy szerint arról szól, hogy magyarok, ukránok és oroszok hogyan élnek egymás mellett. Tíz éves koromig éltem Beregszászban, és csupa szép emlékem van ebből az időből. Ott jártam magyar nyelvű iskolába, idegen nyelvként tanultuk az oroszt, a szüleim ott dolgoztak, nekik voltak ukrán meg orosz barátaik, akikkel rendszeresen összejártunk. Megünnepeltük a pravoszláv húsvétot, karácsonyt, ugyanúgy, mint a katolikus magyar naptár szerintit.” – meséli tovább Gabriella. 

A fesztivál nyitónapján Alexandra Szkocsilenko² orosz képzőművész rendhagyó megnyitó beszédét követően Molnár Réka és Kárpáthegyi Bálint rövid koncertjét hallhattuk, ezután Fischer Judit és Mécs Miklós (SZAF) nyitó performanszát is megtekinthettük.  

A rendezvény második napja Bánki Gergely és Fekete Anna performanszával vette kezdetét a régi vendéglőben. Az érdeklődők egy televízióvá alakított ablakon keresztül végignézhették egy bőrönddel megérkező figura komikus, mégis tragikus küzdelmét, amely többek között a menekülés nehézségeit, a bizonytalanságot és a magányt szemléltette. Ezt követően Kovács Kinga és Novák Anna Margit, az MKE elmélet szakos hallgatói tartottak előadást a kortárs ukrán képzőművészet jelenlegi helyzetéről, olyan fontos témaköröket is érintve, mint a lefoglalt műalkotások sorsa, az ukrán művészek külföldi kiállításokon való megjelenése, és a művészet szerepe a traumák feldolgozásában. Az előadás lehetőséget adott a hallgatóságnak a kérdések feltevésére és a közös beszélgetésre. A napot két színházi előadás zárta. Kas Kriszta drámapedagógus és Kiss Tamás pantomimes Pamf lett című performansza humoros és ironikus hangnemben bírálta a társadalmi visszásságokat. Az Art osztály színjátszó- és drámakör kék csoportjának Valahol című előadása egy elhagyott ház szimbolikus terében játszódott. A cselekmény középpontjában a helyi, illetve menekült gyermekek egymáshoz való alkalmazkodása, a traumák feldolgozása és a közös jövő keresése állt.

Február harmadikán Krasznahorkai László Az utolsó hajó című novellájának Szirony György általi felolvasása után a SZAF workshopjának keretében gyerekek és felnőttek együtt készíthettek lepedőkre írt üzeneteket. A programot a Mocskos Múzsák performansza zárta, ahol papírra írt mondanivalójukat égették el, majd Szirtes János takarította fel az előadás maradványait.

18:00-kor Szoboszlai János, az MKE Képzőművészet-elmélet tanszékének adjunktusa performatív előadást tartott. Mely során kitért a jelen politikai helyzet, a pandémia, illetve háború által előidézett szorongás témájára, miután a közönség kollektív káposztakovászolásban vehetett részt. A performatív elemek között szerepelt az üvegek magasba emelése az Arany Budi festmény hátterében, miközben hangos és jól artikulált szónoklás hangzott el a káposzta készítésének fázisairól.

A Biennálé záróeseménye W Horváth Tibor és Szirtes János közös performansza volt. A sötét teremben Horváth – kék fényben és füstben elmerülve – különböző hangszereken kísérleti zenét játszott, majd egy ponton sapkáját lengetve rizst szórt közönségre. Eközben Szirtes takarító szerepben maradva mozdulatival reagált a hanghatásokra. Az előadás végén pedig szimbolikus módon takarítóeszközeivel egyidőben egy virágcsokrot emelt a magasba. 

A háromnapos Off-Kijev egyedülálló művészeti élményt nyújtott, középpontjában az ukrán háború okozta traumák feldolgozása és a művészet összefogó erejének demonstrálása állt. A kortárs művészek, szakemberek, illetve helyi lakosok közreműködésével megvalósult programsorozat sikeresen elősegítette a helyi közösségépítést és példát mutatott mindannyiunk számára a társadalmi szerepvállalás fontosságára és a művészet diskurzust kezdeményező és fenntartó képességére.

Keszegh Ágnes és Zachar Veronika