Szabó Ádám szobrász mesterosztályának a csoportos kiállítása a konzisztens Griffiths-történet koncepcióján alapul. A kiállítás október 12-e és 22-e között zajlott a Parthenon-fríz Teremben… Vagy mégsem? A kiállítás valamikor áprilisban vagy talán májusban volt látható, már langyuló időben egy budapesti körgangos ház legfelső emeletének teraszán, nem messze az egyetemtől.
A kiállított munkák fizikai megjelenése konzisztens egységet alkottak az alig 15 inches monitoron keresztül, amikor Szabó Ádám szobrász mester bemutatta az osztály idei témáját. A részecskék és emlékek valós idejű történeti összekapcsolódási lehetőségének felfogása abban a három percben még messze állt művészetelméletis agyam megértési horizontjától.
Aztán négy-öt hónappal később Mélyi József megnyitó beszédében már pontosan értettem – pár órányi holisztikus kutatást követően – hogy ami elém tárul az nem más, mint egy
időben és térben szétdarabolt jelenet a nagymamám konyhájából, indokolatlan tárgyak egymás mellett a polcon és a térben, melyek az őskáosz helyett egy család történetét szimbolizálják.
A szétdarabolt részek mint fénylő ólomüveg darabkák formáltak koherens történetet a vállalati dossziék rendezett falával.
A konzisztes Griffiths-történet fogalmáról elmondható tehát, hogy különböző pillanatokban bekövetkezett különálló események sorozatára épül, amelyek között logikus narratíva alakítható ki, ám ellentmondást hordoz magában, hiszen az alkotó események külön-külön is érvényesek.
A tér közepén az ajtóval szemben Sarfenstein Ditta Ariadné című munkája a fikció, az álom és az emlékek között elnyúlva lebeg a térben. A történeti asszociációt mellőzve is érezhetjük a 3D fonal technika sajátos finomságán keresztül, hogy ami elénktárul bár igaz lehet, a hálózatos, 3D fonaltest csatlakozhat a klasszikus gipsz fejhez, de nem feltétlenül.
Sipos Lilla Judit munkája, a Kaktusz Kávé mellé, a Griffiths-történet mélyére ásva a műalkotás egész lényét helyezte feltételezések és lehetőségek középpontjába. A szobor alapanyaga egy már kidobásra szánt festmény, amelyet Sipos Lilla megmentve az enyészettől újra mozgásba hozott. A feldarabolt vászon minden részlete jelen van a szoborban, mégis a formai kialakítás felborítja a megismerés általános metódusait, eltüntetve a határt műtárgy és ikeás dekor objekt között.
Az ember nem értelmezi teljességében a teret, az időt, a mindennapok forgatagát, agyunk tanult kognitív funkciók segítségével szövi körénk a tudás illékony hálóját. Azt hisszük, ismerünk valamit, értjük, hogy mi az, valójában azonban nem is érzékeljük teljességében. Burján Vanda Biciklizők munkája vagy Sipos Ábel Mihály Holdnapló című alkotása kifacsarja ezt a gyengeségét az emberi mivoltunknak. Burján Vanda műtárgya első ránézésre egy absztrakt fametszet, közelebbről megfigyelve viszont detektáljuk a Tour the France egy mezőnyének valamely csapatát, ahogy a rekkenő hőségben törnek előre a győzelemért. A felülnézetből megfigyelt biciklisek elnyújtott árnyékai és testeik tömbszerű összekapcsolódása megtöri tanult percepcióink rutinszerű használatát, ezáltal magához vonz és játékra hív.
Sipos Ábel Mihály munkája minden tisztességes sci-fi rajongó szemében egy Halálcsillag. A kisebb bolygó méretű tárgy – talán akkora, mint a Hold – apró építőkockákból áll, azaz fémes felszínén lézer-, ionágyúk és vonónyalábok váltakoznak dokkrendszerek, hajtóművek és vonósugarak szerkezetével. A Holdnapló című alkotás nemcsak megtöri az érzékelésünket, hanem be is mutatja azt, hogy miképpen ismerhetünk meg egy tárgyat a térben, mennyire részlegesek az információink a környezetünkről, hiszen ahogy a Holdat, vagy a Halálcsillagot, úgy egy műalkotást is egyszerre csak egy nézőpontból figyelhetünk meg.
Képek sorozata építi fel a tárgyat, a történetet a fejünkben, ahogyan Bóka Krisztina installációjánál, a Have you ever been to Fuji?-nál is. Az alkotás egy fiktív kirándulásról készült, egy valós Instagram-poszt és annak kommentjei alapján. Az installáció egyik része egy lightboxban kiállított lábszár, a másik pedig egy QR-kód az Instagram-oldalhoz. Nem tudhatjuk, mi volt előbb a box vagy a poszt, mindenesetre a munka gyönyörűen megjeleníti a részleges eseményekre épülő valóság feltételezések végtelen sorát.
A Konzisztens Griffith-történet narratívák és nézőpontok végtelen sorának lehetőségéről szól. Minden lehet valós és semmi sem. A kiállításban megjelenő tárgyak ezt a képlékeny biztosságot prezentálják. Külön-külön történeteikkel körüljárják az anyag emlékeinek formációit a térben, ezzel lehetőséget adva a nézőnek saját megismeréshorizontjának a kitágítására.
