Ahhoz, hogy megértsük evolúcióját, először a jelenség szülőcsatornáját kell megvizsgálnunk. Egyértelmű választ sohasem fogunk kapni pontos eredetéről. Gyökere mindenképp a rossz ízlésben keresendő, illetve az avulás, a bomlás esztétikájának kanonizációjában. Ha meg akarjuk érteni a hasonló “Entartete Kunst” univerzumát, nem feltétlen csak a kortárs képviselőket érdemes elemezni. Mégis állíthatunk-e művészetfilozófiai diagnózist? Létezik-e a trash, mint autonóm esztétikai irányzat és ha igen, akkor hogyan kapcsolódhat ez a kortárs művészethez és miért éli újra és újra reneszánszát?

A jó és a rossz közötti különbségtétel az értékorientáció elsődleges kategóriái. E két “diszciplína” alkotta a kánon alapját, mely meghatározta a művészeti produktumok legitimitását egészen az impresszionizmusig, mely felbontotta a közvélemény, a műértők és intézményeik szoros rendszerében óvott kánon falait. Nagyjából innen indult annak sorvadása. Ami az impresszionizmus korszakában elkezdődött, talán Duchamp művészetében ért csúcspontjára és fejezte ki, hogy a művészet nem csak szépművészet. Bármi lehet műtárgy. A kánon hatalmi struktúrája összeomlott, archaikus definíciója bomlásnak indult, ezzel zűrzavart keltve és átstrukturálva a műtárgyak elemzését, megítélését és létrehozásának technológiáját.

Az “izmusokkal” együtt megjelent a relatív ízlés perspektívája, tágabb értelmezése a jó és a szép esztétikájának. Ez fontos fordulópont, mert a későbbi underground művészet is sokszor az avantgárd néhány izmusának filozófiájából (is) inspirálódik, például a dadaizmus vagy a szürrealisták eufórikus világából.

Danto szavaival – a művészet rájött saját filozófiájára. Nincsenek többé mindenki számára egyértelmű, globális szimbólumok, nincs kalapemelés vagy más történeti toposz ami megmondaná, mit is kell látnunk és gondolnunk. Ilyen értelemben pedig a korábban ismert művészet valóban halott.

De ha a művészet halott, ideje nekrofil bulit tartani! Duchamp után Andy Warhol tette le a következő mérföldkövet azzal, hogy szoros kapcsolatot épített ki a művészet és a fogyasztói társadalom között, bebizonyítva: bármiből lehet művészetet gyártani. „Warhol az első aki bevezeti a minőség nélküli kép, a vágy nélküli jelenlét modern fetisizmusát, az esztétikán túli fetisizmust”, de nem ő az egyetlen. A pop art-on túl is számos olyan irányzat jött létre, mely ezt a kialakult új helyzetet használja vagy kihasználja, majd művészeti filozófiaként építi be a naivitás és a banalitás koncepcióját. Heidegger szerint a banalitás a legnagyobb bűn a tudás fájáról leszakított gyümölcs után. Az akadémikussághoz képest a pop és az underground térhódítása valóban a banalitás művészete, ez a mi kollektív bűnünk. Mi következik ebből? Olyan mutáns irányzatok, mint a trash, ami a társadalmunk hulladékából, a kielégítetlen vágyakból, a titkolni való, normatíva ellenes kényszerű igényekből építkezik. Mégis a banalitásnak egy olyan megjelenését lelhetjük meg benne, ami a heideggeri kijelentéssel ellentétben áll és mint egy kritikai irányzataként jön létre az amúgy megállíthatatlanul túltermelődő kulturális hulladéknak.

A trash mint fogalom előfutárait nem nevezhetjük trashnek a szó esztétikai értelmében. A fogalom esszenciáját nagyjából a kétezres évek elejére éri el, és akkor válik el, hogy mitől is különbözik a bármire rá mondható szar jelzőtől.

Ezzel párhuzamosan reneszánszát éli és sorra jelennek meg a tudatosan trash esztétikát használó filmek, sorozatok, zine-ek. Azt gondolom, nagyon kevés műalkotás tartozik valóban a trash kategóriájába. Elsősorban talán az különbözteti meg elődeitől, hogy tudatosan esztetizáló. Nem mellékterméke egyik kultúrának se, hanem egy kortárs művészeti nyelvezet.

Kronológiai szempontból tehát két csoportot különböztethetünk meg, az első a popkultúrális melléktermék, a reklámipar, a filmipar és a tömeggyártás avulásának fosszíliái, míg a másik egy nem feltétlen tárgyi, sokszor kognitív vagy konceptuális irányzat. Egyik a másikat táplálja. Ahogyan a szórakoztatóipar duzzad és a fogyasztási igény kielégítésére koncentrál, párhuzamosan létrehozza a művészeti-kritikai oldalt. A trash felzabálja a tömegkultúra szemetét, tárggyá formálja, hogy azután reflektálhasson létezésének problémáira.

A trash művészet vagy esztétika mindig hordoz magában politikai-társadalmi konnotációt. Magyarországi példái az underground territóriumában maradnak. Talán közönségének rajongását is az a guilty plesure táplálja, amely képessé tette nagy mértékben ország-identikussá válni. Hogy mi motiválja a trasht a hazai közegekben, hogy hogyan válhatott egy amerikai riso-zine-ből magyar bálvány, és milyen közegekben létezik ma a trash mint művészet, illetve hogy miért is nem nevezzük trash-artnak, mind releváns kérdések. A következő cikkben ezek megválaszolására teszek kísérletet, bemutatva azokat a fontos mérföldköveket, melyek segítenek megérteni, hogy hogyan juthatott el mindez a művészeti intézmények tereibe.