Mindemellett a maszkok cserélgethető, szabadon váltogatható természete a személyiség sokoldalúságával képez párhuzamot. A pszichológiának máig vitatott témája, hogy a személyiséget mi határozza meg. Én azt az álláspontot képviselem a munkáimmal, hogy a személyiség nem adott dolog, hanem konstrukció, számtalan hatás által formált, és nem is statikus, hanem szünet nélkül változásban van. Az énünk talán nem más, mint a különféle maszkjainkban játszott szerepeink összessége. Ezek a szerepek sem konstansok, hanem idővel újra és újra átíródó narratívákhoz kapcsolódnak.

A maszk komplex jelenség, mely számos ellentétet hordoz magában, egyszerre elfed és feltár, szerepet határoz meg, ugyanakkor játékteret biztosít, a pszichét teszi láthatóvá, de a reprezentáció mögé rejti az ént. Az arc és maszk viszonya is paradox, egyszerre oltják ki és keltik életre egymást. A munkáimon is megfigyelhetőek ennek a variációi. Némelyek protézisként kiegészítik az arcot, egy részük torzított bevonatot képez, s akadnak, amelyek a felületet teljesen kitakarják. A naplószerűen, szinte napi rendszerességgel készített maszkjaim, újabb és újabb rétegeket idéznek meg, mintha kimerevített, kipreparált rögzítései lennének egy-egy lélekállapotnak.

Mindazonáltal a maszk és átalakulás viszonya olyan szempontból is érdekes lehet, ha az ember személyiségfejlődését a rovarok kifejlődésével, a biológiai fogalomként használt átalakulással állítjuk párhuzamba.

A maszk, mint a bebábozódás anyaga biztonságos és rejtett helyet teremt az átformálódó személyiségnek. A kérdés csupán annyi, hogy előbújik-e ezek mögül a maszkok mögül egy kifejlődött egyed, vagy a különböző életszakaszokon átívelő átalakulások folyamán csak újabb és újabb bábokat vet le.

Ezen túlmenően a munkámnak tagadhatatlanul van egy kritikai aspektusa is, a tömegmédiában kirajzolódó nőideál képének, a külsőségekre fókuszáló identitásalakításnak, az önkínzás határát súroló szépségápolási gyakorlatoknak a megkérdőjelezése. A szépség kifigurázása, amely kimondatlan nőkkel szembeni társadalmi elvárásként, elérhetetlen ideálként végtelen küzdelemre kárhoztat, mindemellett, lealacsonyít, eltárgyiasít, prédává, kirakati bábúvá tesz. Eltorzult maszkjaim megidézik a tönkrement sminkeket, elrontott plasztikai műtéteket, kipellengérezik a szépség utáni reménytelen áhítozást. A női lét mindennapi, rejtett problémái láthatóvá válnak, a sokszor egymásnak ellentmondó, abszurd és teljesíthetetlen elvárások, az aktuális szépségeszmény beteges hajhászása, az énkép folytonos újrakreálásának terhe groteszk egyvelegbe sűrűsödik.

A szépség határa megkérdőjeleződik, elmosódik. Ezt erősíti a szokatlan anyaghasználat is. Az anyagoknak nincs egyértelműen meghatározható, hozzárendelt értékük. A felhasznált tárgyak jó része szemétnek minősülne hétköznapi értelemben, új kontextusba helyezve azonban új esztétikai minőségre és új jelentésre tesznek szert. Metamorfózis megy végbe: a fültisztító pálcikából mirtuszkoszorú lesz, az összegyűrt fóliából gyöngy, a fémhulladékból ékszer. Ezek mellett a levágott körmöm és kihullott hajszálaim is alapanyagként szolgálnak, ezáltal felvetve a test értékének, múlandó anyagi voltának problematikáját.

Olyan díszítmények megalkotására törekszem, amelyek aprólékos, gazdag, zsúfolt burjánzásukkal a matyó népviselethez tartozó menyasszonyi pártákat is megidézik, valamint az apácamunkák és szentek relikviáinak motívumaira is reflektálnak. A varrással, hímzéssel, kézimunkával való elkészítés nem csak az elszemélytelenedett tömeggyártással szemben foglal állást és részesíti előnyben az olykor elcsúszó, hibás, de egyéni, személyes voltában utánozhatatlan megmunkálást, hanem mint tipikusan női tevékenység, a nők történelmi, társadalmi szerepeire is emlékeztetnek.

Formai szempontból előképként szolgál az ún. scold’s bridle, amit a XVI. századtól kezdve, pletykás és boszorkánysággal gyanúsított asszonyok fejére rögzítettek, hogy megakadályozzák a verbális megnyilvánulásaikat. Ez a fémből való eszköz nem csak megaláztatást, hanem fizikai kínokat is jelentett viselőjének. A homlokon lefutó pánt, mely az orrnál kettéágazik és egy a szájat eltakaró vízszintes sávba torkollik, ha leegyszerűsítve is, de visszaköszön több maszkom konstrukciójában.

A nő elhallgattatására, megnémítására való törekvés nem csak a történelmi múlt egy epizódja, hanem a mai napig fellelhető jelenség, ami talán a férfi hierarchiára épülő egyházakban jelentkezik a legkendőzetlenebbül.

A nő szellemi, intellektuális alsóbbrendűsége, szabad véleménynyilvánítástól való megfosztottsága, negatív érzelmei, indulatai elpalástolásának kényszere különböző közegekben különböző intenzitással van jelen. Néha csak a drága békesség kedvéért csöndben maradásban, hiszen a társadalmi egyenlőtlenség a családokban, mikro szinten is visszaköszön. A családon belüli erőszak, a fizikai bántalmazás a legvégletesebb formája ennek, de komoly pszichés károkat okoz a verbális bántalmazás is.

A száj eltakarása nem csak a szabad véleménynyilvánítás, érzelemkifejezés szempontjából szimbolikus jelentőségű, hanem a fullasztó, kiúttalan, megnyomorító, halálraítélt állapotnak is metaforája. Az összezárt ajkak között hatalmas erő feszül, a csönd nem a béke csöndje, a felszín mögött visszhangzik az elfojtott jajkiáltás.