A gondoskodás útja a megvalósulásért

Fajgerné Dudás Andrea Júlia DLA Care című munkájával No FOMO című kiállításon találkoztam először. A hatalmas hagyományokat felölelő és ennek megfelelően rendkívül összetett és mégis magyarázóan érthető kék festékkel felmosásos performanszát és annak vásznát ott láttam meg először. Hirtelenjében ajánlatot tettem rá, amitől azonban később elálltam gondolva, hogy más, különb célja lehet az alkotásnak. Abban az évben tudósítottam, írtam a kiállításról, hogy így fejezzem ki Fajgerné rám tett hatását.

Egy a Corvinus Egyetemen szervezett műhelybeszélgetés keretében a művészet és a gazdaság viszonyát vizsgáló kutatásunkat mutattuk be. Itt Fajgerné munkája is előkerült, mint terítő, melynek leérő részén állva mutattuk be addigi eredményeinket. Próbáltuk megérteni a közgazdaságtan és a művészet számomra is egyre szervesebbnek megmutatkozó kapcsolatát.

A művel való kapcsolatom ezután sem szakadt meg. Volt házibuliban is installálva (Horánszky utca), azonban minden alkalommal vissza kellett engednem a művésznő közelébe. Bizonyos történésekből kifolyólag egy hallgatókat bevonó, közös performansz lehetőségéről is beszélgettünk akkoriban, a helyzet azonban nem bizonyult még megfelelőnek. Végül 2023.11.06.-án a Corvinus  Egyetem előtt megvalósítottam A gondoskodás politikájáról című performanszomat. A mű installálása és bemutatása mellett megosztottam gondolataimat az Egyetemen, a magyar gazdaságban, illetve szakmában zajló folyamatok legpolitikaibb valósága kapcsán. Performanszomra – melyről a képző.art tudósított – egy tanárom levelében a következőképpen reagált:

„Egy dolog a neoliberális gondolkodásmód leleplezése és kritikája, és más dolog a tényleges döntési tartalmak politikai gazdaságtani megértése. A kettőt nem szabad összetéveszteni. Az ilyen típusú személyi döntések az új világrendben megfelelnek azoknak az alapfogalmaknak (gondoskodás és részvétel), amelyek kimondása a tiltakozás formájában jutnak jelenleg kifejezésre. Tehát  ami ebben a rendezvényben kifejezésre jutott, az nem csak kritika, hanem magyarázat is – ez az értéke.”

Részben a visszajelzések hatására rádöbbentem, hogy a performansz egy további lépést is megkíván. Mozgósítani, továbbgondolni, feldarabolni kell a művet megszüntetve-megőrizve annak a gondoskodásra és részvételre vonatkozó legszigorúbb és legkívánatosabb kategóriáit. Miután Fajgerné nekem szerette volna ajándékozni az általam is immáron működésbe hozott művét azzal a kitétellel, hogy használjam „szabadon”, úgy éreztem, hogy itt az idő megvennem. Azt gondoltam, hogy a művészet igazi politikait megvalósító és megvalósulásaként megmutatkozó aspektusát immáron működésbe tudom hozni.

Az alkotás megvásárlást követően feldaraboltam, és installáltam (Fajgerné ösvényén című performanszomban – 2023.11.16.). A művet részeire bontva vittem az Egyetem elé. Ott segítőmmel Lits László Áronnal közösen kerestük sajátos szerepét. Falvédőként, matricaként, kitűzőként, plakátként, tiltakozóeszközként, kiáltványkényt gondoltuk tovább a részeiben és fogalmilag megőrzött alkotást. Azonban mivel nem jeleztem részein előre, hogy „vigyázz műtárgy!” félő, hogy az Egyetem vezetése többszázezer forint összértékben semmisítette meg vagy dobta ki azokat.

Az eset óta felkerestem személyesen az Egyetem vezetését, többek között a kancellárt, aki személyesen ígéretet is tett, hogy képeim alapján keresni fogják az egyes részeket: „intézzük!”

A koncepció továbbra is kiemeli és őrzi álláspontomat, mely szerint:

„Itt őrizzük [a művet], míg a művész távol van. De őrzésünk nem szünetel az alkotásban és ezt Fajgerné, a művész is pontosan érti, hiszen éppen azért állunk itt, hogy azt az egyneműt, azt a világot őrizzük és társadalmi létbe segítsük, melyet a gondoskodás politikájának, a legerősebb közösségiség követelésének szenteltek és nem a szuverenitás, a hamis polgárháború, az idegenség bevédésének.”

A performansz során felvetettem, elmondtam, hogy olyan rektorra lenne szüksége az Egyetemnek, az országnak pedig olyan közgazdászokra, akik értik és alkalmazzák a gondoskodás és részvétel politikai gazdaságtani kategóriáit.

Az elhelyezett értékes, nagy értékű műalkotások szétszóródása és lemorzsolódása elkerülhetetlen, mégis azt kell gondolnom a mű így valósítja meg igazi küldetését, a forma szerinti esztétikai működést, a társadalom végérvényes megváltoztatását, a mű jelentette katarzis történetét. A történteket az Egyetem vezetésére mért próbának is tekinthetjük, mint saját labirintus- vagy talentumtörténetének képe. Ez számos kérdést egyaránt felvet: Vajon megsemmisítik, eltüntetik a láthatatlan munka nyomát? Meddig lehet elkerülni a gondoskodásról való beszédet?

Kiegészítésként annyit még hozzáfűznék az eddig leírtakhoz, hogy katolikusként a mű egy darabját elvittem saját templomi közösségemnek, ahol értetlenül álltak hozzá és azon gondolatuknak adtak hangot, hogy vigyem ki a templom területéről a „nem is művészetet”. Kifejezetten művészettel foglalkozó, tanult „asszonyokhoz” fordultam felajánlásommal, tiltakozásommal, akik például nap, mint nap felmosnak a templomban vagy minden közösségi eseményre süteményt, szendvicset, teát készítenek. („Várjuk asszonyok jelentkezését a szendvicskészítéshez!” – hangzik a kérés. Így nevezik az 40-50 évnél idősebb, általában családanyákat, akik a legtöbb gondoskodási munkát végzik nem csak otthon, de a templomban is hétköznapi munkahelyük mellett.)

Még egy szempont, hogy a mű eredeti szándékának megfelelően a gondoskodás és részvétel politikájának végérvényes kiterjesztését, a társadalmakat megváltoztató mozzanatát, akár annak mozgalmi-demonstratív mozzanatát szerettem volna kifejezni, visszatükrözni általa. Ezért örömteli, hogy darabjaiból már eddig több idősebb és fiatal, egyetemista művész is kért azt feldolgozandó; elvileg művészeti órákon is megjelent már vagy feladatnak be fogják vinni. Illetve várom a magángaléria és a Ludwig Múzeum jelentkezését is, akinek a művét végső soron feldaraboltam, hogy vissza akarja-e gyűjteni annak részeit, netán visszavásárolná azokat, illetve akinek a kurátori koncepcióját részben új kontextusba, részben kritkám és magyarázatom kontextusába helyeztem.

Az ISBN művészeti szakkönyvesboltban és kortársművészeti galériában első alkalommal lesz lehetőség műtárgyat cserélni a zinért, az alább látható zinekért és a vászon szabadon feldarabolható, feldolgozható és felhasználható részeiért továbbgondolva Szabó Eszter Ágnes lekvárcseréit az azokat megörökítő falvédők nyománt. A vászon részei pénzben kifejezett ellenérték nélkül elvihetőek, a zinek pedig a galéria közvetítési költségén (egy órányi takarítás, felmosás becsült értékén), melyből a természetesen nem részesülök.

Részt vettem egy a szabályozás és szabálykövetés kérdéskörét érintő egyetemi kutatásban, amelyhez egy befolyásos szereplőket felvonultató nemzetközi konferenciát is szerveztek a Corvinuson. Ott – A gondoskodás íze és ösvénye című performansz keretében – a Flaszter Köztéri Kortárs Művészeti Biennálé Common Jam szimpóziumára készített lekváromat (felirata A periféria gyümölcse) szerettem volna tálalni a vászon egy továbbdarabolható darabján. Az egyetem vezetőivel ellentétben, akik most ígéretük alapján keresik a kidobott műveket, a művészi megközelítéssel tisztában lévő kutatókollégák egy csoportja mégis eltávolította az eat art alkotást és a vászon darabját az ollóval együtt a svédasztalos ebédhez előkészített asztal végéről. Majd engem is megállítottak a bejáratnál, mikor a kancellártól érkeztem vissza. Maguk a kutatókollégák álltak velem szemben és kérdőjelezték meg az ott tartózkodáshoz való jogosultságom, fenyegettek biztonságiakkal. Többen közülük doktori hallgatók voltak, mások végeztek már, egyesek pedig a mesteres éveikben járó közgazdászok voltak; mind pontosan tudták, hogy művészi megközelítéssel állnak szemben. Éppen emiatt is tartották veszélyesnek a gondoskodás megízlelésének lehetőségét, illetve a programon való részvételemet. Ez a félelem kultúrája volt azzal együtt, hogy a kutatásban – így a kipakolásomban egyaránt – több rendkívül marginalizált, rendszerellenes közgazdász is részt vett. (Kiemelném a kint és a bent viszonyában lekvárom címét: A periféria gyümölcse)

A továbbiakban a Fajgerné ösvénye és A gondoskodás íze és ösvénye című események szövegeit olvashatjátok.

A művészet útja a mozgalomig, a mű folt (2023.11.16)

A művészettörténet oktatás nem ma szűnt meg. A művészet akkor vált elérhetetlenné, amikor felhagyott a párbeszéd, az éberség, a virrasztás minden hagyományával, intézményeit pedig, a gondoskodás, a részvétel összes formáját a kiüresített körforgás mechanikus ágensévé tette. Felhagyott azzal, hogy mozgósítsa önmagát, mozgósítsa a világmegismerés egyedüli foltját, foltját a körforgásos gazdaságban. A rész címében azt határoztam meg, hogy buzdítok, hogy kifejezem a művészet szükségszerű útját a mozgalomig, egy olyan mozgalomig, mely a művészetet igazi politikájába, az értékek társadalmi létbe segítésének és működtetésének egyértelműségébe gyökerezi.

Korunk fiatal művészeit különösképp foglalkoztatja a zaj, az információk végtelen hada és a gép, az eszköz, a technológia viszonya. Mottójuk a következő: „Ez a zene nem gondol rád, nem tesz érted, nem érdekli a nyűgöd, nem érdekli az igényed.” Valójában akkor egy ketrec, egy börtön, egy végképp zárt diktatúra, ha nincs kimondva, ha nincs érvényesítve, ha nincs egyértelműsítve, ha nem konkrét a visszatükrözésében a bennelévő-tükröződő a gondoskodás egésze. Mégis azt gondoljuk, hogy egyfajta akapitalista forradalom küszöbén állunk abban a zavarban, melyet úgy jellemeztem, mint amiben „a közösség elvi alapja indult bomlásnak.” Ebben a jelentékeny helyzetben a szakma reputációjának védelme egy utat enged meg szükségszerűségében, hogy jelentős morális kitételek és jövőkép kimondása alapozza meg az igazságos döntést. Ezért mindent meg kell tenni az értékrend tendenciózus tabusítása és tagadása ellen, az elvekről pedig nyíltan kell párbeszédet folytatni.

A művészet igazi küldetése pont ennek a legradikálisabb közösségiségnek a vállalása. Pont ezért szűnik meg a korábbi elv szerinti oktatása, hiszen új elvet kell meghatározni, a tanulás újabb, hatékonyabb elvét. Ez vonatkozik a tudásra, így hajtja végre a tudás a társadalom megváltozását. A zaj és a gép, a gépi tanulás megkíván egy elemet, hogy művészet lehessen, zene, mégpedig a tanulás elvének meghatározását, melyre a művészet lényegét tekintve – mint korábban említettem – következik és vonatkozik. Szükség van az elv életben tartására, őrzésére, vonatkoztatására, annak meghatározására, arra, hogy az a társadalmi létben működjön kifejezve a megvalósulást, megalapozva a társadalmi létet.

A művészt útja ekképp szükségszerű a mozgalomig. Ha tabusítva van az elvről folytatott vita – lásd itt ezen az Egyetemen, lásd a cégeket, lásd a művészeket – a diktatúra logikája működni fog. Akkor pedig, amikor a tanulási folyamat ki lesz mondva és a tanulás elve meg lesz határozva, azt tudatosítani is kell. A tudatosítás performatív módon egyszerre maga a tanulási folyamat lesz a hierarchiára, az értékrendre vonatkozóan is. Ez természeténél fogva erkölcsi alapon nyugvó radikalizmus, hiszen maga az átmenet még nem képes a nyílt beszédből következni és végső soron arra vonatkozni. Az elv meghatározásának radikalizmusa az egyetlen út az idealizmushoz: a dialektika ösvényén a dialektikához.

Sokan úgy gondolkodnak ma a műről, mint holmi üres tárgyról, aminek fiktív ára van. Závada Péter hallgatói előtt arról beszélt nekem, hogy mindig az ár jut érvényre a művel szemben, ekképp, hogy nincs útja annak a szenvedélynek, mely a műből kibontakozót kívánja és valósítja meg. Én akkor ott ez ellen tiltakoztam, sőt. Amikor arról beszélnek a művészet értői, hogy milyen integráltan kellene kezelni és hogy mennyire unikális a történelem bemutatását tekintve, akkor egyértelműen elénk állítják annak problémáját, hogy a korábbi elv, milyen mértékben, a radikalizmus milyen mértékéig meghaladandó, hiszen minősége, a mű hatékonysága egyedül az igazságosságra törekvéséből fakad. Az kívánja meg a törődés politikai gazdaságtani kategóriáját, miközben a művészet elképzelhetetlen és elkerülhetetlen lesz a gondoskodás politikájából kifejlődő mozgalmisága nélkül. Ami tegnap művészetként vált ki hordozva a piaci részvétel teljesítményelvét, az ma végképp lelepleződik és el fog pusztulni, sőt el kell pusztítani, megszüntetve-megőrizni, el kell törölni és végre kell hajtani az összes ehhez szükséges személyi és intézményi változást a fejlődés társadalmi létbe segítéséért. A mű ezért folt (a világ és önmagunk megismerésének körforgásában, körforgásos gazdaságában).

Zárásként egy dologra szerettem volna még kitérni, nevezetesen a szakszervezet és a hallgatók mozgására, az igazi utazás politikájára, mely, habár osztályharcos, köztudottan egyszerre osztozik abban a békében, mely valóságos etikát segít életre, valóságosat abban az értelemben, hogy létezik érvénytelenség, létezik erkölcstelenség és az ahhoz tartozó pusztító ítélet a gondoskodásban, a gondoskodás ellenére. A konkrét cél: a leendő rektor politikájáért folyó frakcióharc. A művészet feladata: megvalósítani az utazást, az utazást a Jangce-n, át az óceánon nyugatra, de északra is a Földközi-n, itt keletre gyerekgyilkosok között, de az utazást Budapesten is. Ez a gondoskodás politikájának első lépése, ez a részvétel egyetlen ösvénye, ekképp a fejlődés győzni fog.

A gondoskodás íze és ösvénye (Leírás és állásfoglalás az eat art-hoz, hozzászólás a konferenciához 2023.11.22.)

Radix, radicis latinul gyökeret jelent. Ebből a szóból ered a radikális, ami az alaposat, gyökereset jelent. Később a radikalizmus is erre utal, egyszerűen értve a gyökerét, alapját célzó, arra és abból vonatkozó politikai megközelítés. Korunk két igen fontos művészfilmes rendezője is ennek politikai értelmét, helyét vizsgálta, kritizálta és magyarázta filmjében. Míg Alice Rohrwacher a sírrablók történetén, addig Ken Loach menekültek és hátrányos helyzetű angolok közös felzárkózási akcióján keresztül. A vád egyértelmű és teljes: a neoliberalizmus fő bűne nem a bányászat megszűntetése vagy az egyéni sorsokat meghatározó új társadalmi-gazdasági rendszer érvényesülése különösen vidéken vagy bármely periférián, hanem annak a hagyománynak a felszámolása, végzetes üldözése, tagadása, tabusítása, mely a gondoskodási elemet valósította meg.

Most november hatodikán itt a Corvinus Egyetem előtt Fajgerné Dudás Andrea DLA Care című kortárs munkáját installálva performáltam beszélve a részvétel és a gondoskodás politikai gazdaságtani kategóriáinak elkerülhetetlenségéről. Műve csupán egy vászon volt, amin kék festékkel felmosott megmutatva azt a láthatatlan munkát, mely alapjául szolgál mai társadalmainknak. A láthatatlan munka egy ki nem mondott, be nem vallott vállalás, a gondoskodás és részvétel politikai kategóriái annak ellentmondásosságával, hogy terheit aránytalanul, egyenlőtlenül viseljük, míg többletét igazságtalanul, ellentmondásosan, magyarázat nélkül csak kevesek élvezik.

Újra felszólítottam és művészetemmel a megvalósulásig kísérő ösvényt vetettem vizsgálat alá mintegy utamként második alkalommal november tizenhatodikán. A művész alkotását, melyet első alkalommal installáltam, ekkor feldaraboltam és részeiben különböző formákban bontakoztattam ki, gyökereztem „a gondoskodásra és részvételre vonatkozó legszigorúbb és legkívánatosabb kategóriáit”. Úgy fogalmaztam, „hogy kifejezem a művészet szükségszerű útját a mozgalomig, egy olyan mozgalomig, mely a művészetet igazi politikájába, az értékek társadalmi létbe segítésének és működtetésének egyértelműségébe gyökerezi.”

Harmadik alkalommal most eat art formájában jut érvényre ugyanezen politikai gazdaságtani elgondolás. Előttetek található lekvárom a mű a vászon egy darabján, melyet alátétként és szalvétaként is használhattok (esetleg fügefalevélként meztelenségetek takargatásaként ezzel utalnék Fajgerné DLA dolgozatának címére is, mely az almalekvár befőzését, mint Éva, a nőiség bűnének tartósítását nevezte meg). Ezt a lekvárt a Common Jam nevezetű 10 éve tartó performanszsorozat idén megtartott szimpóziumára készítettem bolti sárgabaracklekvár és egy közlekedési csomópontban szedett adag füge összefőzéséből. Emellett tovább darabolom és darabolhatjátok Fajgerné művét létre hozva újabbakat. Kaptak más művészek is ebből az anyagból, ők is ezzel a vászonnal dolgoznak tovább. Most veletek is megosztom, ugyanis a tanulás elvének meghatározása elkerülhetetlen, Marx fogalomhasználatának megfelelően elkerülhetetlen. A tudatosítás pedig performatív módon egyszerre maga a tanulási folyamat is lesz a hierarchiára, az értékrendre vonatkozóan. Ez természeténél fogva erkölcsi alapon nyugvó radikalizmus. Így „az elv meghatározásának radikalizmusa az egyetlen út az idealizmushoz: a dialektika ösvényén a dialektikához.”

Ehhez kapcsolódik az elején általam említett két film. A mély gyökereket növesztő fát ábrázoló szakszervezeti zászló vagy a gyökér helyett rabolt kincseket rejtő tároló ezt az ellentétet mutatja be. A szolidaritás nem jótékonyság. A gyökér, mely hagyomány és stabilitás egyszerre, a jelen társadalmi renddel szembeni legerősebb vállalásban, mintegy a gondoskodás társadalmi létbe segítése. A szakszervezeti zászlón ábrázolt fához hasonlóan Fajgerné vászna is, almalekvárja és az én lekvárom is ezen a hagyományon alapul, a gondoskodás politikájából következő legkívánatosabb fejlődést mutatja be, ami az új társadalmi berendezkedés társadalmi létbe segítésével egyetemben valósul meg.

Fajgerné a fejlődés művésze. Fajgerné vászna egyszerre a radikális megváltozás és megváltoztatás mesterműve, melynek darabjai a legszigorúbb kategóriákat megszüntetve-megőrizve most közvetlenül elétek állítják konkrét politikai tartamukat, azt a tartamot, mely egynemű és rendezett, bennelévőn-visszatükröződőn koncepciójában a gondoskodás elve érvényesül új arányokat és új kompozíciót segítve a társadalmi létbe. Mi ma a konkrét politikai cél? Magasabb szinten visszatérni a gondoskodás politikájához. Mi ma a frakcióharc, mi a teendő? A fejlődést művészileg közvetlenné tenni, kifejezni és kihordani az osztályharcos utazás és az igazságos béke feszültségét a tanulásban.