Heracleum mantegazzianum. Fényérzékennyé téve a bőrt égési sérülésekre emlékeztető sebeket eredményez. Ezek a sebek néha nagyon lassan gyógyulnak, és maradandó hegeket hagynak hátra. Ennek ellenére gyakran történik baleset, hiszen a növény szép, különös külsejű, és nagyon magasra nő. Mi mást ébresztene az emberben, mint azt, hogy szeretné megfogni?

Ingela Ihrman alkotása mint háromdimenziós, hámokkal felfüggesztett gesztusfestészet lebeg a térben. A forma olyan lényegretörő, mint a pár vonással feldobott ecsetrajzok. Ez a mozdulatlan hinta egyszerre minimalista módon letisztult és barokkosan részletgazdag – attól függ, honnan nézzük. Szó szerint, hiszen a mű és a néző közti távolság nagyon fontos, mondhatni szimbolikus ebben az esetben. Messziről „csak“ egy növény felnagyított másolata. Nem több, nem kevesebb. Közeledve lassan megnyílnak a tobzódó részletek. A részletfotókon is megfigyelhető vékony szőrszálak, hajlatok már nemcsak a növényt juttatják eszünkbe.

Ahogy egyre több emberi testre emlékeztető elemet fedezünk fel, ráhangolódunk arra, hogy azonosuljunk a művel, és már érezzük is, hogy nemcsak egy természeti ready-made-ről van szó, hanem annak alig észrevehető átiratairól is.

Ezek az átiratok nem is változtatások, inkább az alkotótól elválasztható entitás (ti. kaukázusi medvetalp) és önértelmezése közti kapcsolat vizuális kifejezései érzékeny, szinte érzéki hangnemben.

Küllem és viselkedés. E kettőt sokszor ekvivalensnek ítéljük. A nézés pillanatába mindig bekéredzkedik a múlt: a tanult értelmezés.

„A képet képpé valamiféle kánon (avagy – szinonimával szólva – nyelv, kód, szkéma, szabály) teszi; vagyis abban, hogy a kép képvolta nem valamiféle ’inherens’ tulajdonság, hanem konstitúció eredménye.“¹

Ha a kép képvoltára gondolunk – erre a vékony rétegre a világ és az elképzelt világunk között – eszünkbe juthat a gesztus fogalma, ami a jel és jelentés kapcsolatára épül. Összeköti és elválasztja azokat. A képzőművészetre szűkítve: leleplezi, hogy amit látunk nem az, ami előttünk van.

A Giant Hogweed más szempontból is eggyé olvasztja az idősávokat. A behatárolhatatlan távlatban történő evolúciós folyamatot, vagyis „a növény szándékát“², az emberi szándékokat (ami már jobban kapcsolható időszámításunkhoz), és a művész pillanatnyi szándékát.

A műben tetten érhető az ökofeminista szemlélet, melyben megkérdőjeleződik a szépség és az ártatlanság, veszélytelenség, hasznosság egymással való megfeleltetése.

Ezen gondolatok anyagba öntése egy mérgező növény formáit alapul véve olyan gesztus, ami az emberre annak ábrázolása nélkül mutat rá. Tehát ránk mutat. Egyébként is szokásunk a természetet tükörnek tekinteni. A mű többszörösen vetíti vissza furcsa világnézetünket, és hoz zavarba ezáltal.

A mű fölé emelkedő jelek. A gesztus nemcsak anyag, hanem az idő, a szándék és az anyag egyvelege. Olyasmi, ami lényegében nem is szerepel a műtárgyon. Nem csupán vizuális jelek játéka. Szituációt teremt, ahol a néző gondolataiban keresi a mögöttes tartalmat, miközben a kép előtti teret figyeli. Hozzátartozik a műhöz az előtte levő térben történő mozgás, az alkotó mozgása, és annak egy ponton való eltávozása. Az eltávozás is gesztus, a befejezésé, a többé-kevésbé lezáruló alkotásé. Az ott maradó tárgy szerepel. Mint színész a színpadon: fontos a frontális jelenléte, a karakterisztikus vonásai, mégsem ezekre fókuszálunk, miközben pedig rá nézünk.

Ready-made és hermaion. Sok módon rá lehetne világítani, hogy hogyan vált egyre sekélyesebbé a női princípiumok és a növényvilág közti hasonlóság ideája. Ihrman egy már létező formát emel ki. Olyat, amire nehezen ráhúzhatók az ismert sémák. A hermaion görög szó jelentése „a szerencsével talált dolog/szerencsés találás“, ami kiemelkedik a hétköznapi világból, vagyis jobb célra eltulajdonítottá válik³. Mennyire hasonlít ez a ready-made minden tárgy közül való kiválasztásának aspektusára.

Ahhoz, hogy a véletlen találás megtörténjen, szükség van a figyelő szemre, aki titokban várja, hogy találjon valamit.

Az alkotó figyeli, mi alkalmas arra, hogy a rámutatás által átalakuljon valami mássá. Ez az őspillanat, maga a felismerés szüli végül az alkotást, így alapját az analogikus gondolkodás képezi. Bár a ready-made keretén túlhalad ez a mű, a találás és kiemelés mozzanatában mégis kapcsolódik hozzá.

Még messzebbről. Nemcsak kiállított tárgyak, hanem bármi vizsgálata közben értelmezéseket gyártunk, vagy már meglevőkhöz nyúlunk, és ezeket elválaszthatatlanul a tárgyhoz kötjük. Az alkotó a gesztusok révén megmutatja, illetve felhasználja ezt a működést. Ebből adódóan a kérdésfelvetést is magában hordozza: Mi van előttünk? Egy veszélyes növény, vagy egy leszakított, szép, megnyugtató, unalmas, izgató virág: rólunk néha többet mond, amit látunk, mint arról, amit nézünk.

Az egész művet sűrű erezetként szövik át az emberi gondolkodás sémái és annak megkérdőjelezései, a végeredmény mégsem vezet ki emberi világunk kereteiből – annak része marad.

Mozgatója nem a kiszakadás, hanem az átváltoztatás, árnyalás. Ellentétes szándékok összehangolása.