A ‘90-es években a nacionalizmus erőre kapott a Balkán-térségben. A volt jugoszláv állam összes nemzete a saját kultúráját és célját akarta érvényesíteni, nemzeti múltja előtt tisztelegve, így a növekvő szociális és gazdasági nehézségek miatt egyre több nemzet kiáltotta ki elszakadását Jugoszláviától. Az ellentétek és az elszakadások hatására megkezdődtek a jugoszláv nemzetek közti belső népirtások, ezért külső beavatkozásra volt szükség. Az 1999-es amerikai NATO-hadművelet elsősorban a szerb-koszovói konfliktus miatt vált indokolttá, hiszen egyre több atrocitás érte Koszovót, így a bombázás javarészt a szerb, valamint a montenegrói területeket sújtotta. Bár 2001-ben a háború véget ért, az eseményeknek azóta is hatalmas a visszhangja ezen a területen, és számtalan transzgenerációs problémát okozott. 2008-ban Koszovó egyoldalúan kikiáltotta függetlenségét, azonban ezt a világ egy része a mai napig nem fogadta el, mint például Szerbia sem.

A Vajdaságból származó művésznek a járványhelyzet miatt el kellett hagynia a biztonságot adó budapesti lakhelyét, az egyetemi kollégiumot, és visszaköltözött vajdasági otthonába, a szülői házba, ahol 16 éves koráig élt. Az alkotás a topolyai családi ház egyik terét, a művész saját szobáját jeleníti meg, annak méhviaszból készült miniatűr mása.

Milinszki Boglárka 1999-ben született, a délszláv háború kellős közepén, nem sokkal a 3 hónapig tartó NATO bombázások után, így az otthon töltött idő által újra felelevenedtek azok a transzgenerációs problémák és traumák, amelyek a gyermekkorát jellemezték, hiszen a délszláv háború következményei még ma is hatással vannak a területen élőkre, mind mentálisan, mind fizikailag.

A háborúval kapcsolatos diskurzus nemcsak családon belül, hanem a médiában is folyamatosan jelen van, így szinte lehetetlen kikerülni a napi szinten érkező ingereket, amik a traumákra emlékeztetnek.

A bombázások hatására kialakult poszttraumás stressz tünetei a folyamatos éberség, a legapróbb neszre felriadás, a repülőgép zaja okozta pánik, valamint az önvédelem és menekülés szüntelen tervezése, amelyek mind a saját szobán belül zajlanak le, így a munka művészetterápiás hatása ezeknek a transzgenerációs problémáknak a feldolgozását segíti. Milinszki Boglárka munkája azonban nem csupán terápiás jellegű, hanem az egyéni nemzeti identitáskeresésre, valamint az otthon és otthontalanság szubjektív definiálására is reflektál, hiszen a művész egy magyar ajkú szerb területről származik, és bár a délszláv háború eseményeinek hatására a nemzeti identitás – a jugoszláv vagy szerb hovatartozás a médiában a mai napig folyamatosan jelen levő – kérdése a diskurzus szerves része a Vajdaságban, a magyarság ügye emiatt háttérbe szorul.

Az anyaghasználat jelentéstartalma is többrétegű. Efemersége a biztonságérzet hiányát érzékelteti, hiszen a művész egy néhány perc alatt semmivé váló gyertyához hasonlítja saját szobáját.

A méhviasz által pedig a művész méhészettel foglalkozó édesapja személyesül meg, ezáltal a munkában jelen van az örökölt bűntudat is, hiszen édesapja többször megjárta a délszláv háborút a szerbek oldalán, amit a nemzetközi történelemírás a kegyetlenebbül cselekedő oldalnak tekint. Vajon ha a gyertyát meggyújtanánk, az a gyász jelképe vagy a bűntudat leküzdése lenne?