„A »kézműveskedni« főnévi igenév azt jelenti, hogy aprólékos munkát hozunk létre, amely valamiféle elszigetelt tevékenység. […] Kézműveskedni annyit tesz, mint odafigyelni. Személyes hangvételű munkát jelent – helyi szinten, a névtelen, globalizált ipari termeléssel szemben…”  – Janis Jefferies¹

A kézművesség² a világ minden táján mást-mást jelent, a társadalmak, kultúrák alakulásával és fejlődésével változik. A második ipari forradalom és az Arts & Crafts mozgalom megjelenése előtt másféle jelentésekkel is bírt. Jelentett szakmunkát abban az értelemben, ahogy ma az írás vagy a főzés mesterségéről beszélünk. A kézművességnek ez az értelme a megmunkálás mívességére, magas fokú szakmai tudásra utal. Ma sem mindenki szereti megosztani az általa hosszú idő alatt elsajátított vagy kikísérletezett szakmai fortélyokat. A „művészetet” gyakran magasabb szintre helyezik a „kézművesség” fölé, valójában mindkettő egyformán fontos és értékes.³ A duchampi koncepció⁴ szerint minden és bármi lehet művészet, még a talált tárgyak is, amelyeket a művész nem, vagy alig díszít tovább, egészít ki. Mindössze arra van szükség, hogy a művész „művészetnek” nyilvánítsa a művet.⁵

Napjainkban egyre több kortárs művész készíti műveit kézzel, a hagyományosan kézműiparhoz kapcsolódó módszereket és anyagokat használva. E művészek hónapokat, akár éveket töltenek egy-egy mű létrehozásával, időt nem sajnálva igyekeznek a teljességre törekedni. A mű alkotásának folyamata számukra gyakran fontosabb, mint maga a végeredmény. ÚNKP dolgozatomban olyan kortárs művészek gyakorlatairól írok, melyek egyrészt történelmileg merítkeznek egy-egy letűnt kultúra hagyományos technikáiból, másrészt melyek létrehozásánál (szükségszerűen) fontos szerepet játszik a kéz és az elkészítés folyamata.

Habár egyszerűnek tűnik a kézműves szó meghatározása, a kortárs tendenciák kontextusában számomra mégsem annyira egyértelmű. Ha nagyon tágan értelmezzük, akkor tulajdonképpen bármiféle alkotófolyamat beletartozhat a kézművesség halmazába, mivel eredeztethetők egy-egy korábbi, konkrét mesterséghez kapcsolódó eljárásból. Bizonyos szempontok mentén mégis törekednék a szűkítésre, a fogalom konkretizálására. Egy mesterséges intelligencia vezérelte szoftver kreálta, 3D nyomtató által kinyomtatott plasztika, habár alkotásnak mondható, a kéz szerepe aligha játszott szerepet abban. Mivel ebben az esetben élő személy is csak közvetetten van jelen a munkafolyamat elvégzésekor, a kézműves jelző halmozottan okafogyottá válik, értelmét veszti. Másfelől a fentebb említett duchampi értelemben művészetnek számíthat az is, ha valaki parancssort ad a mesterséges intelligenciának, ami ezek alapján generálja a képet, hiszen a kiállítani szánt konkrét kép kiválasztása, művészetté nyilvánítása már a parancssort kiadó személy, a művész dolga.

Ehhez képest a másik véglet lehetne Varga Ferenc, aki Emberkéz faragta kőarcok című művével direktöntvényeket meghazudtoló andezitportrékkal a gépi megmunkálással szemben a művész a kézi faragás általi, szoborban megjelenő tekintettel foglalkozott. Varga csakis kézi eszközökkel, egymaga fél év alatt négy, szinte tűpontos önarckép-maszkot faragott ki andezitből. Ezekkel azt szerette volna bebizonyítani, hogy a gépi másolással szemben a kézi munkával végzett másolás magasabb rendű, mert szükségképpen belekerül valami kis különbség – valami az alkotó személyéből –, akármilyen pontosan is próbálja elvégezni a feladatot.

Varga Ferenc kritikával illeti korunk képalkotó módszereit. A bizánci akheiropoiétosz⁶ kifejezéssel szemben a mai emberkéz alkotta képet amekhanepoietosz (jelentése nem géppel festett) jelzővel illeti. Szerinte ma már az a csoda és természetfeletti, ha egy képben felfedezhetünk valami emberit. 

„A helyén lévő ember […] kezének és szemének munkája nyomán szavakkal leírhatatlan tartalmak jelennek meg végtelen gazdagságban. […] Emberi arcot csakis emberkéz tud faragni.”⁷

Varga a szoborfaragásról írt könyvében a jó munkában lelt létöröm jelentőségének is szentel egy részt. Ananda Coomaraswamy indiai filozófust idézi, aki a nem iparosodott társadalmak kézműves mesteremberének munkáját tartotta hiteles művészetnek. A filozófus szerint a galéria művei és a szupermarketben megvásárolható, gyártósoron készült cikkek között a munkában fellelhető öröm is egy szignifikáns különbség.

Ai Weiwei Napraforgómagok című művében, melyet csaknem kétezer kézműves munkás készített, habár maga a művész a munkafolyamat során „karmester” szerepben volt, ugyanígy felfedezhető a közösség lelke és ereje. Ólöf Nordal izlandi képzőművész Birds of the Sky⁸ munkája kifejezetten a közösség öröme előidézése érdekében született. A művész egy izlandi város temploma gyülekezetének minden tagjával elkészíttette saját galambját agyagból, melyek később kiégetésre kerültek. Ai Weiwei művével szemben ez inkább közösségi mű, a művész végig jelen volt, az általa vezetett workshopokon a résztvevők gyerekektől az idősekig a saját egyéni képességeiknek megfelelően mintáztak meg egy-egy madarat, amelyek aztán bekerültek a felszálló madárrajba, ugyanakkor meg is őrizték egyedi jellegüket.

A dolgozatomban bemutatott művek tehát nem feltétlenül kizárólag kézzel készültek. Számos elektromos gép, eszköz, nem ember alkotta szerszám is elengedhetetlen az alkotás során. Ebből fakadóan nem koncentrálhatok egyedül azokra az alkotókra, akik alkotófolyamatuk minden egyes részét saját kezükkel hozták létre.

Számomra, többek között a kortárs kézművesség fogalma abban is rejtezik, hogy a művész a hagyományok átemelésével (személyes vagy kollektív emlékeivel), használja a huszonegyedik századi technológiák adta lehetőségeket is. Nem néprajzi vagy hagyományőrző motívumok felfedezése a célom, hanem hogy az általam meghatározott kézműves művész gyakorlatainak mentén a kézművességről szóló teóriákon belül történelmi és művészettörténeti összefüggésekre is rávilágítsak.