Képzeljük el Kosztolányit, amint íróasztalánál ülve mélyeket és nehezeket sóhajtva próbálja rendbe szedni gondolatait: „Akarsz-e játszani?”, merül fel újra és újra a kérdés, miközben egymáshoz illeszkednek a szavak, a gondolatsíneken asszociációk futnak, a káoszból rend és logika születik; majd papírra vetődik a vers, mely megigézi az olvasót sajátos, fogalmakba nem illeszthető hangulatával. Vajon az Akarsz-e játszani című költeményben felsorolt rengeteg szerep(játék) mind Kosztolányi sajátja volt?

Kosztolányinak ahhoz, hogy a költeményét papírra vesse, feltételezhetően tisztában kellett lennie az összes, benne foglalt szereppel. Próbáljuk meg látni a folyamatot, amint ezek a szerepek levegőt pumpálva fújták nagyobbra Kosztolányi identitásának légballonját.

Sőt, először inkább azt próbáljuk meg vizionálni, hogy az identitás egy légballon, mely folyamatosan közel áll a túltelítettséghez, mégsem tud kidurranni (legalábbis tételezzük fel);

Állandó növekedésben és változásban van, és legfőképpen: jellemző tulajdonsága, hogy nyomást gyakorol a tulajdonosára. Térjünk vissza az asztalnál ülő Kosztolányira és minden beleérző-képességünket latba vetve próbáljunk eltűnődni, milyen az, amikor a légballon a dolgozószoba falainak feszül – majd mikor rájön, hogy nem tudja a merev anyagot áttörni, inkább visszafordul és a sejtek falára kezd nyomást gyakorolni. De minek is ez a hosszú és messziről induló kerülő, amikor egy kortárs képzőművész műveit kéne elemezni? Mi sem egyszerűbb: Farkas Aliz Still Images című, – ahogyan az alkotó fogalmaz – net art (1) alkotása hasonló belső feszültségből építkezik. A COVID-19 világjárvány a komolyság globális szerepjátékára kényszerít, melynek egyénenként változó színtere mégis ugyanaz: a szoba, a négy fal által elhatárolt társadalmi tér (2). Isten tudja, hány milliárd ember játssza most azt, hogy felnőtt – ez a furcsa önmegtartóztatás egyszerre okoz erkölcsi gyönyört, konverziós zavart és ítélkezési mániát (3). A szerencsétlen hármas pedig robbanásközeli identitás-ballonokat eredményez. Távolodjunk most el Kosztolányitól, aki 1912-ben még relatíve nyugodtan, csak némi költői izgágasággal „megáldva” ücsörgött a szobájában, és vegyünk egy éles kanyart a jelenbe.

2020, ahogyan az már elhangzott, a robbanásveszélyes identitásbuborékok éve volt, melyeknek tényleges robbanása esetén sem maradna más, csak üres, identitásfoltos szoba-színpadok. De ez messzire vezet.

Ahhoz, hogy Farkas művének elemzésébe érdemlegesen bele lehessen kezdeni, muszáj újabb kitérőt tennünk. Egyszóval az olvasót nyakon kell ragadni és egy kegyetlen gesztussal visszakényszeríteni a székbe, majd megfenyegetni és türelemre inteni. Két, egymáshoz bajosan illeszthető példa fog jelen esetben párhuzamot, avagy kettős határt képezni Farkas alkotásához. Az egyik a 19. században megjelenő egzisztencializmus kierkegaardi vonulata, avagy szűkebbre fogva a filozófia-univerzumot, a kierkegaardi angst gondolata. Nagyon sarkítva a szerző szavait, úgy lehet leírni ezt a – sokszor szorongásnak fordított, ám valahol a szorongás, félelem, aggodalom háromszögében elhelyezkedő – fogalmat, hogy a tudatosság kísérője. Kierkegaard a gyerekek és primitív népek inverz példáján keresztül magyarázza el az angst-jelenséget: ők ugyanis nincsenek tudatában önmaguknak (azaz nincsen öntudatuk), így nem szoronganak (4). Véleményének ezt a részét osztja Lacan is, amikor a tükör-stádiumról beszél, csak ő éppen azt mondja, hogy onnantól, hogy a gyerek felfedezi, hogy tükörképe ő maga, a világ számára a tükör négyszögének határai között létezik (5). Szorongató egy határ, nem? Tehát minél jobban tud magáról valaki (azaz fogalmazhatunk úgy is: minél több szerepkörrel van tisztában az identitásán belül (6)), annál jobban érzi ezt a bizonyos angst-ot. Az angst csúcsa abban a gondolatban rejlik, hogy nincsen feloldozás – hiszen soha, senki nem tért még vissza az ideálisnak vélt, gyermeki tudatállapotba, kivéve néhány, markáns fejsérülést szenvedett ember esetét.

Evezzünk vidámabb vizekre és erőszakkal láncoljuk össze Kierkegaardot Balzackal. A szintén 19. században hódító, Norvégiától (földrajzilag, a napos órák számát tekintve) jóval délebbre lokalizált Franciaországban meghonosodott realista irodalom nagyon gyakori ismérve az, amit önkényesen balzaci nézőpontnak (7) fogunk nevezni (pedig lehetne flauberti meg zolai is). Ennek lényege, hogy a narrátor a cselekmény szereplőinek minden egyes rezdülésével tisztában van. Ismeri gondolataikat, külső és belső karakterjegyeik teljes skáláját, hibáikat és kvalitásaikat – fogalmazhatunk úgy is, hogy identitásuk teljességét. Miután pedig e feldolgozhatatlannak tűnő ismeretanyag birtokában van, lehetősége nyílik mélyrehatóan és precízen analizálni a cselekmény szereplőit. A francia realista irodalom olvasóinak ismeretes lehet az a tény, hogy a legtöbb, zsánerbe tartozó műalkotás pont erre a kíméletlen, rágós analízisre épül. Fedezzük fel a kierkegaardi és balzaci nézőpont közötti kibékíthetetlen ellentétet: amíg Kierkegaard az identitást (avagy helyesebben, az öntudatot) folyamatosan bővülő, megismerhetetlen, titkokat rejtő léggömbként írja le, mely létezésével kiszakítja az embert az édeni állapotból, és ezáltal az angst karmai közé taszítja, addig Balzac elég hetykén áll a kérdéshez: megkockáztatja, hogy legalábbis a regényen belül, melyet ő írt, teljes mértékben feltérképezhető és le is jegyezhető a szereplők identitása, pont azon szerepkörök jóvoltából, melyeket azok magukhoz ragadnak. Azt sosem fogjuk megtudni, hogy Balzac szorongott-e, ugyanakkor a balzaci nézőpontról nem állítható egykönnyen, hogy a szorongás megjelenne benne.

Tételezzük fel, hogy a szerző, aki jelen esetben Farkas, megkezdi az alkotás folyamatát. Az örvénylő gondolatok és az imaginárius tér (a légballon), melyben ezek ide-oda cikáznak – azaz, nevezzük ezt az identitásának – a kezdetektől fogva választás elé állítják. Két út áll rendelkezésére: az egyik az, hogy átadja magát a szorongató örvénylésnek, és vállalja, hogy a felsőbb hatalom (a fogalom itt szabad interpretációnak enged teret) játékszerévé válik. Vagy talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy a felsőbb hatalomtól kölcsönöz játékszert, illetve módot – ezáltal a művészettörténetben oly sokat emlegetett deus ludens-t követő homo ludens-szé válik (8). Feleltessük meg ezt az alkotási módot a kierkegaardi gondolatoknak, hiszen megnyilvánul benne a szorongás (és annak legyőzése), illetve az édeni állapot valamiféle újra-megközelítése. Ez az alkotási mód rengeteg kockázatot rejt, hiszen az alkotó előtt nincsen ösvény, csak a saját gondolatainak, érzéseinek, tapasztalatainak erdeje, és az őt hű kutyaként kísérő intuíciója. Attól függően, hogy szellemi nyitottsága mely fokán áll, az alkotási folyamat végeredménye vagy kiváló, vagy katasztrofális lesz. Ezzel szemben ott van lehetőségként a másik út, a balzaci módszertan, melyben az alkotó magát a saját maga regényének főszereplőjeként fogja fel, és kísérletet tesz: egyrészt megpróbál elhatárolódni önnön identitásától (azaz kívülről szemlélni saját légballonját), majd analizálni ugyanazt; másrészt, ebből következően, kénytelen elhatárolódni gondolatai örvényétől is, majd ezeket boncasztalra vinni, felszabdalni, és részenként megvizsgálni. Kevésbé kockázatos, és egyben kevésbé vonzó vállalkozás, mely nem mindig éri meg a belé fektetett időt.

Néha egyenesen úgy tűnik, hogy az alkotó „meg akar hámozni egy léggömböt” (9),

hogy a metaforánál maradjunk. Farkas műve mindenesetre ritka példája a kettős útnak: a két műfaj, kép és szó, sejtetés és analízis, avagy kissé sablonszerűen: kierkegaardi és balzaci nézőpont, szimbiotikus kapcsolatba kerül.

Az egyedüllétről, melynek állapotában ez a műalkotás feltételezhetően készült, ugyanez nem mondható el. Önmaga és önmaga között az embernek sosem állhat fenn szimbiotikus kapcsolat, emlékezzünk csak az egyedüllétben és csendben felerősödő belső párbeszédre. Sikítva követeli magának a figyelmet Freud elmélete az identitás három kulcsszereplőjéről, a gyerekről, „elhatárolódó felnőttről” és szülőről (10). Érdekes megfigyelni, ahogyan a már említett kettős szimbiózis (kép és írás között) valójában három „egyén” nézőpontját foglalja magába.

Az egyik nézőpont a játszó és önfeledt gyereké (itt és most különbséget kell tenni Kierkegaard öntudatlan és Freud követelőző, pajkos gyerek-fogalma között), akit teljes mértékben hidegen hagy a környezete, azt csinál, amit akar. Hol metéltet eszik kétpofára, hol enged még nem befolyásolt fantáziájának, és növények köré tekerődző, emberformájú kígyószörnyet fest.

Ezzel szemben ott a szülő nézőpontja, mely egyben a mártír nézőpontja is. Sok helyen csak kézként, vagy a kéz jól látható nyomaként jelenik meg: ő a házikrisztus, aki minden egyes szög falba kalapálásakor saját keresztrefeszítését vizionálja, vagy az árnykéz, aki a gondoskodás és lemondás (már megint újra meg kell csinálni) gesztusával szedi le a csempéről a ráragadt hajszálakat, vagy akinek csak a nyomát őrzi a törtfehér, makulátlan tányér

– valami igazán szépet és emelkedettet szeretett volna alkotni, de ő csak a házban létező, all inclusive, funkcionális árnyék. Nem volt a keze ügyében más, csak ez a tányér, és némi gyöngy és cirkónia, így hát ezzel kellett megelégednie. Az egyetlen kép, mely jól érzékelteti az alá-fölé rendeltséget, a kettős portré: itt leplezetlenül jelenik meg az autoriter szülőkép, szemben a recesszív pozíciót elfoglaló gyerekkel. Tulajdonképpen egyszerre kár és komikum az, hogy mindketten csak félemberek: az expozíciós idő felét teszi ki az egyik, felét a másik.

A balzaci és freudi elhatárolódás a mű szöveges részeiben szinte találkozik: az, aki a „képek alá narrál”, azaz az írott részek beszélője, a freudi felnőtt szerepét veszi magára. Ő ugyanis elhatárolódik két másik én-tényezőjétől, még műfajilag is. Ugyanakkor, ha a balzaci nézőpont felől közelítjük meg, ugyanez a felnőtt egyben saját regényének főszereplője, mely magát több, különálló személyként viszi színpadra. Ez a freudi felnőtt, vagy balzaci elbeszélő (ahogy tetszik) azonban jól felmérhető hátránnyal indul. A szobában zajló három résztvevős drámát, melynek ő egyik résztvevője, úgy próbálja papírra vetni, hogy közben le van húzva a redőny, és ő napszemüvegben ül egy fotelben, méghozzá háttal a történéseknek. Önjelölt etimológusként még tesz pár kísérletet arra vonatkozóan, hogy a kifejezéseket „tisztán, lényegi jelentésük szerint” használja. Büszkesége nem engedi, hogy ráébredjen: az ilyen nemes célokra használt nyelv, melynek tisztaságáért küzd, ugyanolyan átláthatatlan, mint amilyen az elsötétített szoba. Így hát meg kell elégednie azzal, hogy kiélezett figyelemmel követi a két másik, túlbuzgó kísértet neszelését a háttérben, hátha abból elegendő következtetést szűr le, melyből aztán önmagát is megfejtheti.

Vajon Kosztolányi dolgozószobájában hány kísértet lakott?