Tér.
Terül. Tágul. Terjed…
Lépek, és látom, ahogy a síkból lassan domborzat nő. Mélységekkel és
magaslatokkal szabdalt táj ez, fénnyel szőtt percekkel, és felhőktől nehéz
pillanatokkal. Egyszer lenn, egyszer fenn. Az élet végtelenjére nyíló tapasztalás.
Hiszen utunk során a könnyűt és súlyosat egyaránt jöttünk megtapasztalni.
Ez néha oldott áramlás, máskor kemény hegymenet. Talpaink alá csapások
fordulnak, és életutak nyílnak mindenhonnan.

Alkotói tevékenységemben egy olyan vizuális kifejezésmódot keresek, ahol a természet és az épített környezet álomszerű metaforái találkoznak egy belső gondolati világgal. Az emberi állapot képi megragadása, különböző élethelyzetek és perspektívák, mint meditációs objektumok feltárása és körbejárása foglalkoztat.

Olyan pszichogeográfiai tájak megfogalmazására teszek kísérletet, ahol a személyes és kollektív tér dimenziói szorosan egybenyílnak. Itt a test is egy gondolat, amit az alakok jelenetekbe szőnek; lelki lenyomatok egy táj rétegződéseiben. A terek érzékelésén, belső megélésén keresztül fogalmazódó tartalmakban jelen van egyfajta feszültséget feloldani vágyó távolítás és az elemelt perspektívákból való csendes szemlélődés, mint az átláthatóság és átjárhatóság képletei felé tett gesztusok.

Ennek ellenpólusaként jelenik meg a közelítés és a személyesség; a sebezhető erőben rejlő lehetőségek feltérképezése. Választ valahol a kettő szintézisében keresek: vajon szavaink, tereink, érintésünk mennyire köt össze vagy választ el minket? Hogyan keretez a forma és milyen dinamikus viszonyrendszerekben mozgunk, történünk meg? Ismerős / és idegen, terek / nem-terek tartományai közt hogyan erősíthetjük az újrafelfedezés és belakás rítusait?

Keresem a határterületeket, foglalkoztat kép és szöveg kapcsolata. Így az irodalomban is, mint inspirációs forrásban és kreatív csatornában, a képiség átfogó erejét keresem. Az írások és grafikák laza egymás mellé rendelésével további gondolat-rétegek megnyitására teszek kísérletet.

A ZSEBEKBE SZABOTT TÉR-IDŐ

Hét év alatt tízszer költözött.
Tereket alakított és lakott be.
Tolta maga előtt a születő szándékot, húzta lemaradó lelkét.
Közben léptében tartotta ki a csarnok oszlopait, hogy az építmény maga alá ne temesse.
Futott szűkülő tér és idő elől a holnap szűkülő tereibe és idejébe.
Zsebeket szabott a dolgok rendjének, hogy jusson is, maradjon is.
Zsebekből tágította az időt, miközben szétszabottságra predesztinálta.
Tudta, Kronosz* felfalja gyermekeit, és mégis.
Nincs itt több semmi látnivaló. Jött, látott, menne.
Vállfát ruhátlanít. Fiókokat ürít. Széket betol. Bőröndöt húz.
Két beállítás közt születetlen függ alá, magzatként lóg a légüres térben.
Szétszabottság ismétlője. Szakadékok magaslatán gyönyörködő.
Ebben fekete öves.
Közben keres. Hogy mit, maga sem tudja.
Kronosz felfalja a gyermekeit, az óramű ideje megöl – mostanra már jól tudja. Hol az a tér-idő amiben a teremtő csend honol?
Hol van Kairosz** amiben az élet születik, a virágzásnak időt adó?

* Kronosz – időmennyiség, mérték
** Kairosz – idő minőség, a megfelelő pillanat kibontakozásának lehetősége, a belső ciklusoknak, természetnek helyet adó

KÖRBEÉR (részlet)

Meghasadt a táj. Elváló horizontjának fényes íve a távolból még ide látszik. Egyre süllyedő repedések álmodnak mélységeikbe új árnyalatokat. Ami maradt – távolodó szirtek és magára hagyott peremvidék.

FORMA ÉS GONDOLAT

A papír a gondolat membránja,
felületén át lélegzik a képzelet.
Hártyák tartják az anyag néma rendjét,
a gondolatnak így teret nyitva.
Rétegeibe préselt idő méri a fa megtett útját,
kibomló oldalak mesélik a metamorfózist.
A rosthálóba szőtt fonalak az ágívek
gesztusait továbbítják.

A mozdulat körbeér a kéz öltéseiben.
A vonal egy pont, ami útra kelt*.
A két vonás közti csendben súlytalan
ereszkedik alá a lélegzet.
A lap síkját tus és tinta szántja,
gondolatok mossák maguk a sima felületre.
Szín álmodik színt és forma
formát az átalakult szöveten.

A lapok könyvbe szabott teste tudás őrzője.
Betűi az olvasás pillanatában kinyíló virágok,
belsővé tételüktől rezzen a képzelet.
Az átlényegült tárgy a csendtől a lélegzetig**,
a mozdulatlantól az élőig vezet.

* A vonal egy pont, ami útra kelt – Paul Klee
** Csendtől a lélegzetig – Mireille Vautiere munkái nyomán

Mentálhigiéné sorozat

Mentálhigiéné sorozatomban három különböző szemszögből járom körbe a mentális egészség témáját.

BELSŐ TÉR

„Kinn” és „benn” harmóniájának megteremtése egy örök gyakorlás. Teret teremtek magamnak saját magamban az egyensúlyi állapothoz.

A VÁLTOZÁS ÁLLANDÓSÁGA

Térj vissza a természethez, mikor rád szűkül a világ. A változás állandó körforgásában az elme felszabadul. Hiszen semmi sem örök, csak a változás. Így a szorító gondolatok sem.

ÚTVONALAK

Mi rejlik az űrben, és hogyan jutunk el újra a teljességig, mikor a légüres tér felett újra átvesszük a rendezői szerepet? Értelemmel újra felruházva a számunkra értelmet vesztett dolgokat, az ürességben saját teremtő képességünk is benne rejlik, mint ahogyan az elengedés, a tanulás és az újratanulás periodikusságának képessége is.

Sebezhető erő sorozat

Sebezhető erő sorozatom az individuum és a kollektív, a kapcsolódás és a hovatartozás relációit járja körül.

Miféle tömegvonzás alakítja belső tereink?

KÖRBEÉR (részlet)

Az építmény falait körülöttünk anyagtalan árnyak festik, bennük a visszatekintés arca sokszorozódik. S én egyszerre nézek előre és hátra: áldott, aki ismeri a hovatartozást, de még áldottabb, akiben a Teljesség hazatalál.

SZÁMADÁS ÜRESSÉGRŐL ÉS TELJESSÉGRŐL (részlet)

Mintha csak a saját magával való találkozás egy olyan tartományába ért volna, ahol a dolgok most élükre állítva pihennek; annyi átfordulás közt, döntések eseményhorizontján egyensúlyozva marad a könnyed teresség, a nemtörténés megengedése. Ahol a gravitáló gondolat megmarad szabad kötetlenségének határán.

Nézi a fehér falakat. Ahogy a síkokat megfesti a délutáni nap. Lélegzik az üresség. – gondolja. – Ki hitte volna, hogy ez is lehet teljes?

KÖZÖS METSZÉSPONTOKRÓL, ÉLETTÉRRŐL, SZAKRALITÁSRÓL

„A rítus ugyanaz az időben, mint az otthon a térben: belakhatóvá teszi az időt.” (Antoine de Saint-Exupéry)

Tér és idő környezetünk és kapcsolataink gondos ápolásán keresztül válik belakhatóvá. A rítusok olyan időben visszatérő tevékenységek, melyeknek megtartó ereje van, szövetet alakítanak ki. Vajon mit jelent találkozni? Találkozni igazán? Újra és újra.