A módszerrel való komolyabb viszonyba kerülésétől a tárlat megnyíltáig eltelt év különböző fázisainak lenyomatai hol önmagukban, hol sorozatok részeiként jelennek meg az ezáltal dokumentumtárrá váló térben. ​​A technika archivisztikus minőségére nem csak a cím utal, a kiállított munkákban is megmutatkozik.

A monotípia festészeti és képgrafikai metódusokat ötvöző eljárása során egy fémből, üvegből vagy műanyagból készült lemezre tintát vagy festéket visznek fel, majd a festményt prés segítségével papírra nyomtatják. Ha egy gondolatkísérlet erejéig analógiát vonunk a festészet és a homeopatikus mágia közé (alapozva ezt arra, hogy mind a kettő az „eredeti” és az az alapján létrejövő újdonság hasonlóságára épít), akkor a monotípia az átviteli mágiának feleltethető meg: abból indul ki, hogy az „eredeti” a fizikai érintkezésen keresztül képes a „másolatra” ruházni esszenciáját.¹ A lemez segítségével egyszerre egy kép készíthető el, innen a metódus neve: monos (μόνος), azaz egyedülálló és typos (τύπος), azaz forma vagy lenyomat. Sólyom ugyanakkor előszeretettel készít sorozatokat egyazon képi gondolat különböző megvalósításából, monotípiáit emiatt az egyszeriség és az ismétlés kettőssége jellemzi. A sorozatok darabjai egy állandó konstelláció újralátogatásai, árnyalatnyi eltéréseket mutató verziói. Ez a repetitív folyamat leginkább az emlékezéshez hasonlít: minden felidézéssel eggyel összetettebbé válik, egyúttal módosul az emlék első formája. Sólyom Sára kiállított sorozatainak darabjai e minőségből adódóan belső dialógust folytatnak egymással. Mivel minden kép az előző készítése során szerzett tapasztalatok által meghatározott, egy kezdeti szándék alakulását dokumentálják.

Az ismétlésből következik tehát egyfajta monotónia, amely erős szándékoltsággal egészül ki – utóbbi a sorozatok esetében különösen szembetűnő. Legalább ennyire meghatározza ugyanakkor a képeket a véletlen, mely helyenként váratlan részleteket, például túlfolyt festéksávokat eredményez. Bár a tervező konkrét elképzeléseit igyekszik valóságba ültetni, amint a festékkel bevont lemez találkozik a papírral, a folyamatot addig irányító művész kiszorul az alkotásból. A technika sajátos drámája, hogy ez a pillanat éppen az, amelyikben a lenyomat megszületik. Amint a procedúra lényege a lemez és a papír érintése, illetve az azt követő elválás, úgy a készítő is előbb a tervezésen keresztül közelséget, majd a kimenetelt eldöntő pillanatban távolságot tapasztal meg. Amikor a prés  összenyomja a lemezt a papírral, a kontrolláltból kiszámíthatatlan lesz, a kozmoszból káosz. Az alkotó és alkotása közé így ékelődött szakadék a véletlen felségterülete, ahová a művész szándékai, de még tekintete sem érhet el – itt tud zavartalanul végbemenni a nyomhagyás.

A nyom „járás után visszamaradó, látható jel a talajon”², hiány, amely egy valaha volt érintkezésnek állít emléket. Az ebből képzett nyomozás szó Sólyom munkáinak esetében a lenyomatok által sejtetett festményekre vonatkozik, amelyek a médiumváltás során lényegültek át. A nyomtatás befejezte után az ember és a monotípia distanciájának helyét átveszi a lemez és a kész kép közti. Az ellentétesnek tűnő, mégis együttesen tapasztalható benyomások ezen a ponton állandósulnak, kapnak maradandó formát. A nyomás hatására egymásba csúszó körvonalak és határok megőrzik a papírral találkozott lemez emlékét, egyszersmind alátámasztva jelenlétének megszűntét: mint a homokba süppedt láb nyomán maradt körvonal, amely a test formáját megtartva ad hírt a távozásról.³ E dualitás sokszoros jelenléte miatt a kiállítóteret olyan feszültség és sóvárgás lengi be, amely a monotípiákat egyenként (például fotókon keresztül) szemlélve talán meg sem tapasztalható. Az egymástól független találkozások és búcsúk tárlatként felerősítik a módszer hordozta ambivalenciákat.

A kiállítás archívum jellege mégsem a galériai körülményeknek köszönhető, hanem egyrészt a monotípia „leképezés” aspektusának, másrészt pedig a művészi gyakorlat megkezdésétől datált egy év időbeli keretének. Az arkheion (ἀρχεῖον) jelentése középület, városháza vagy irattár, az ősanyag és forrás jelentésű arkhé (ἀρχή) szóból ered. Olyan helyet jelöl, amelynek célja szisztematikusan katalogizált dokumentumok, anyagok megőrzése. Archívum a kidolgozott rendszer maga is. Speciális műfaj az övé: a konkrét, rögzíteni vágyott dolog tulajdonképpen nem kerül bele, ehelyett árulkodó adatok, részletek – ha tetszik, nyomok – fordítják le lényegét a teljes struktúráéval koherens nyelvre. Annak tudatában épül ki, hogy nem tartalmazni fog, hanem leképezni, hasonlóan ahhoz, ahogyan a monotípia sem pontos mása a lemezre festett formáknak, hanem átfordítása. Az archiválás aktusa tulajdonképpen a prés végiggördülése.⁴

A múzeumban megőrzött tárgy autonómnak mondható: még ha a gyűjteménybe kerülésekor kapott leltári szám közli is a korábban bevezetettekhez képesti pozícióját, önmagában áll, helye állandó. A leltárkönyv adta váz követi a lineárisan haladó időt. Az archívumba vezetett elem ezzel szemben egy folyamatosan evolválódó környezetbe kerül, minden új komponens a teljes átszerveződés lehetőségét hordozza magában. Ez a dinamika az, amelyet a monotípiával való összefüggéseinek zárásaként említenék: a testközelség és az épphogy csak beláthatóság szakadatlan váltakozását. Ha a monotípia készítésekor a lemez és a papír nem érintkezik egymással, a festék nem tudja megfogni a hordozót. Ha az archivista nem vizsgálja meg nyersanyagát elég tüzetesen, nem lesz mi alapján viszonyba hoznia azt a bővülő-alakuló vázzal. Ha a prés nem engedi ki szoros öleléséből az elkészült lenyomatot, az sohasem lesz látható. Ha az archivista nem tekint rá madártávlatból az immár adatolt elemre, nem válik kivehetővé, ellenőrizhetővé a struktúra.