Ezeket a néphagyományokat a nők szemszögéből közelítem meg, párhuzamot vonva az akkori házasodási szokások és az ezekkel járó kényszerű, közösség által elvárt és elfogadott reprezentációs sémák – mint a stafírung készítése és bemutatása a közösség előtt, majd a lakodalom után az új pár tisztaszobájában a hozomány reprezentációja – és napjaink kiállítási rendszerének felépítése között, melynek elengedhetetlen elemei a műtárgyak, a kiállítótér és a látogató.

A hozomány olyan tárgyegyüttes, melynek alkotóelemei az adott faluközösség által meghatározott rend szerint csoportosultak. Ezek a tárgyak hűen tükrözték a háztartás vagyoni állapotát, valamint az adott korszak tárgyi kultúrájának felépítését, a család által reprezentált életminőséget. A hozománylevelek mint inventáriumok egyfajta házassági szerződésként funkcionáltak. A 17. századtól a protestáns vidékeken már engedélyezett volt a válás, ilyenkor a hozománylevél számított bizonyítéknak azt illetően, hogy mivel rendelkezett a házasság pillanatában a nő, a férjnek ezeket a tárgyakat kötelezően ki kellett adnia. Azok a fehérneműk, szőttesek és textíliák tartoztak ide, amelyeket a lány köteles volt a háztartásba vinni, köztük a stafírung, ami a hozománynak a leendő menyasszony saját keze által készített része volt. A leány anyagi helyzetéhez mérten értékesebb anyagokból készültek, később a tisztaszobában kerültek elhelyezésre. A hozomány elvitele a szülői házból az új közös otthonba nagy jelentőségű ceremónia volt a faluközösség részvételével az egybekelés előtt. Ezen az eseményen közszemlére tették a hozományt a menyasszonnyal együtt, a helyiek nyugtázták, hogy minőség és mennyiség szempontjából megfelelő-e a lány ügyessége és szorgalma az általuk elvárt követelményrendszernek. Ebből kifolyólag a hozomány és a stafírung a leendő család presztízsének mércéje is volt egyben, és a kiházasító család részéről is volt egyfajta dicsekvő szándék is a hozomány bemutatásában.

A tisztaszoba a háznak az a tere, amihez a formális társalgás és a közösség jelenléte kötődött, itt fogadták a vendégeket. Ez a helyiség volt az otthon reprezentációs központja, ide halmozták fel az értéktárgyakat, itt került a legegyértelműbb kifejezésre a lakók ideológiája. A ház többi szobájához képest ebben a térben a tárgyak funkció- és jelentésváltozáson estek át; megszűntek használati tárgyként funkcionálni, szimbolikus, emotív jelentéstartalmuk lett, használhatóságuk helyett egy másik életmodell iránti vágy és az ebből következő rezignáltság hordozóivá váltak. A stafírungon kívül a hozomány részét képző drágább bútorokat, kelméket és díszkerámiákat, étkészleteket is a tisztaszobában helyezték el. Ide kerültek a hozomány azon részei is, amik a dicsekvés tárgyát képezték, archiválva a stafírung aprólékos kézimunkával készült darabjait, mint műtárgyakat,

így vált ez a tér a lakók vagyoni helyzetét felmutató, ezáltal értékes és megőrzendő tárgyak muzeális temetőjévé.

Ezt a különleges kiállítótér hangulatot fogalmazza meg Dékei Krisztina Szűcs Attila Tisztaszoba című kiállításával kapcsolatban: „E hermetikus zártságból fakad a tisztaszoba két jellemzője: egyrészt a mindennapi létezés lenyomatainak hiánya miatt élettelen, steril és afunkcionálisan üres, másrészt (ezzel összefüggésben) szakrális teret biztosít az élet kitüntetett pillanatainak megéléséhez.” (1)

A 19. századi hozomány reprezentatív minőségére reflektálva az általam készített stafírung elemeket sem a használhatóság, hanem a presztízs-orientáltság és az önreprezentálás határozza meg. A tárgycsoport egyik eleme egy szőttes, amit a saját hajamból készítettem hosszas meditatív munkafolyamat során.

A kihullott hajszálaimból „fontam” egy nyolcvan méter hosszú fonalat, amit lazaszövésű terítővé szőttem. Az elkészítés módja a meditatív jelleg mellet rituális az abject (2) elemeket felidéző anyaghasználat miatt.

A saját haj használata a boszorkányság, a népi hiedelemvilág és a mágia fontos eszköze, gyakran használták a hajadon lányok szerelmi varázslásra. A tárgycsoport további két eleme hordozza a népi jövendőmondáshoz és termékenységvarázsláshoz kapcsolódó mágikus jelentést, ezek közül az egyik egy ólomöntés eredménye. Az ólommal való jóslás Európa szerte elterjedt varázslat, főleg a népi gyógyászatban alkalmazták. A gyertyaláng fölött olvasztott, majd vízbe öntött ólom alakjából következtetéseket vontak le elsősorban betegségek okát illetően, és gyógyító erőt tulajdonítottak az eljárásnak. Leggyakrabban ijedtség gyógyítására alkalmazták, míg Nyugat-Magyarországon a szemverés (átok) ellen. Általában azt feltételezték, hogy az öntött ólomból az az alak jelenik meg, amelytől a beteg megijedt.

Az öntés mint szerelmi jóslás is elterjedt volt, miszerint a kihűlt ólom alakja a leendő vőlegény személyére utalt, itt a formák a férfi személyiségjegyeit tükrözték. A másik mágiához kapcsolódó elem egy újraértelmezett termékenységi rituálé, amit húsvét hétfőjén végeztem el. A húsvét vasárnapján kövekkel és csillámmal díszített nyers tojásokat a saját testemre törtem. A meztelen test és a nyers tojás találkozása, ami ebben a kontextusban szintén abject jelleget ölt, megidézi a 19. századi falusi társadalmi berendezkedés hozzáállását a meztelen női testhez, ami undort keltett, elítélendő volt. Ez az aktus újraértelmezése a magyar húsvéti hagyományoknak és a tojás termékenységi szimbolikájának. Az újdonsült feleség egy tojásra lépett, amikor bevitték a vőlegény házába, vagy tojásokat helyeztek a széke alá a lakodalom során, hogy biztosítsák a termékenységet és a könnyű szülést. A tojásmágia rituáléból megmaradt tojáshéjakat és a tojás formai sajátosságait felhasználtam a tárgycsoport újabb része, a kerámiakészlet tervezésénél. Ezek porcelánhoz hasonló, funkcionalitásuktól általam megfosztott agyag tárgyak. Kialakításuk üreges, minden darabon egy apró nyílással, ami arra enged következtetni, hogy megtölthetők tartalommal, de nem szolgálnak használati tárgyként, csupán reprezentatív szerepnek felelnek meg.

Az installáció utolsó eleme egy plexi vitrinbe zárt kiszáradt havasi gyopár. A 19. században a nagypolgárság körében elterjedt vitrinek a két háború között az iparosodás következtében a magyar falusi házak, így a tisztaszobák fontos elemeivé váltak. A tisztaszoba „kirakatában” a lakók apró dísztárgyakat helyeztek el mint porcelánszobrok, régi hozományokból örökölt családi relikviák, kiszárított esküvői csokrok, koszorúk. A vitrin hermetikusan zárt tér, amit szinte soha nem nyitnak ki, tartalma érintetlen, egyfajta időkapszulaként funkcionál. Amit egyszer a vitrinbe raktak, az évtizedekig nem került ki onnan. A benne elhelyezett tárgyak fontos személyes jelentést hordoztak. A havasi gyopár, amit a saját vitrinembe tettem, tükrözi ezt a személyes jelentéstartalmat azzal, hogy a növényt magammal azonosítom.

A tisztaszoba az installációm esetében a kiállítótér, ahol a nézők násznépként funkcionálnak, akik a hozományt mint kiállított műtárgyakat szemlélik és ítélik meg.