A Néprajzi Múzeum már az 1870-es évektől gyűjti, archiválja, kutatja és bemutatja a hazai, az európai és az európán túli kultúrák tárgyi és szellemi örökségét. Az etnográfia és kulturális antropológia módszerei, a muzeológiai keretrendszerével és a kortárs alkotók praxisával együtt a kiállítás különböző bejárási és befogadói utakat biztosít. A kiállító művészek Albert Ádám, Kristóf Krisztián és Trapp Dominika a gyűjtemény és az abban folyó munka megismerésével három éves kutatást követően hozták létre a kiállítást. A kétely felfüggesztése egyszerre reflektál az ember és tárgy kapcsolatára, a múzeum szerepére, a tárgyi emlékezet absztrakciójára és a kulturális diskurzus jelentőségére. 

A kiállítótérben az egyes művészekhez köthető installációk jól elkülöníthetően jelennek meg. Míg a tér jobb oldali traktusát a munkák foglalják el, összekötő kapocsként a bemeneti, jobb oldali falon a terjedelmes kísérőszöveget olvashatjuk. Az elsőre rémisztő szöveghalom elsőként a koncepciót és a cím magyarázatát osztja meg velünk, majd a második egységben jól tagoltan a kiállítás egészére és az egyes alkotásokra vonatkoztathatóan a kiállítás elbeszélő szótára olvasható. Ezt akár kis fatáblákon magunkkal is vihetjük a térben.

A feliratok összeolvasásával a kiállítás a kétely felfüggesztésén keresztül a nézőt a negyedik fal oldaláról a tekintet játékára hívja. A művészek a “színpadon”, a múzeum tereiben  művészeti kutatás és az etnográfia gyakorlatával élve egy kolonializmuskritikai kiállítást mutatnak be. 

Tehát a színháztudományi fogalmakon keresztül (kétely felfüggesztése, negyedik fal) a kiállítás arra hívja a látogatót, hogy bár egy erősen racionális, tudományos múzeumi közegben vagyunk, képes legyen a színházhoz hasonlóan elengedni a pusztán értelmezni akaró hozzáállást, a kétséget és megélje a látottakat. Erre utal a tekintet játéka fogalom is, amely egy olyan attitűdöt ír le, amely az olvasatok és értelmezések különbözőségét hangsúlyozza. Minden olvasat igaz. Minden látogató a saját értelmezési rendszerében ismerheti meg a kiállítást. A szöveggel vagy anélkül. 

Az én olvasatomat a tér közepéről kezdem, hogy aztán a végéről az elejére jussak. Kristóf Krisztián vitrin architektúrára épülő installációja (sok-sok vitrin) belépési pontot biztosított a kiállítás szövetébe. A kísérő szövegek szótáras stílusával szemben az általa bemutatott tárgyak mellett olvasmányos és személyes kommentárok szerepelnek, ezáltal feloldva a vitrinek teremtette merev múzeumi struktúrát. Beszélgetésre hívott. Egy diszkurzív tér keletkezett a vitrin két oldalán, ahol a művész mint nagyon is valós személy meséli el sajátos értelmezését és megélését a kiállított tárgyakról. Teszi mindezt a másolás gyakorlatán keresztül, amely mint művészi gyakorlat lehetőséget biztosít a tárgyak és ezen keresztül kultúrák belső, mélyebb megismerésére. KK két vitrin sorban a néprajzi gyűjteményből vett tárgyakat — piktografikus kiáltvány, Keosakawasis — Tomkins levelek, Analfabetikus levél 1973-ból, az Etnográfus bumerángja (ajándék az őslakosoktól), Mutatópálca stb. — a saját másolatával és a már említett kommentárokkal közösen állított ki. Míg az utolsó, harmadik vitrin sorban a másolás aktusán keresztül az immár saját tárgyainak használatával kapcsolatos megéléseket olvashatjuk. Ezzel az installációval nemcsak élvezetes belépést adott a múzeumi tárgyak értelmezéséhez, a művészeti vagy kulturális kutatás gyakorlatához, hanem lehetőséget teremtett megérteni a Néprajzi Múzeumba több évtizede bekerült tárgyak készítőinek kapcsolatát a tárggyal és saját kultúrájukkal. Ezáltal létrehozva egy kultúraközi diszkurzív teret. 

A tér végében Trapp Dominka hibrid dioráma installációjában a vadászat elnyomó aktusát érzékelhetjük az állat/elnyomott szempontjából. Kutatási témája a táj és a gyűjtemény kapcsolatából indult ki. A Néprajzi Múzeum csapdagyűjteményével a tájban megbúvó embert és hatásmechanizmusait vizsgálta. 

A tér bal oldalán a csapdák átlátszó, lebegő vitrinekben jelennek meg, a megvilágítástól absztrakt árnyékuk finoman harmonizál  Trapp Dominika akvarelljeivel. Ezek a csapdák funkcionális részletét mutatják meg, hogy az hogyan kapja el az állatot és az állat mit tapasztal a csapdából. Ezt tovább erősítették kézzel írt kommentárjai, amelyben az eerine fogalmat mint az ismerős és az ismeretlen közötti határmezsgyét emeli a térbe.

 “Számunkra az állatcsapda a természetben ismerős, tudjuk, értjük. Az állat számára ezek a természetes anyagokból felépülő tárgyak viszont ‘eerinek’. “ 

A csapda egy titokzatos zavar az életterében, ami azért ‘eerie’ számára, mert megfelelő kognitív képességek híján képtelen felfogni a fenyegetés jelentését vagy forrását.” Trapp Dominika Kristóf Krisztiánhoz hasonlatosan másolatokat készített a tárgyakról, a mélyebb megértés céljából. Egy csapdát az erdőben felfogunk, de a mindennapi életünkben ugyanúgy találkozhatunk társadalmi, pszichológiai és fizikális csapdákkal, amelyek a mi számunkra ‘eerie’-k. 

Tehát míg Kristóf Krisztián az ember–tárgy kapcsolatát a tárgy egyéni, társadalmi és kultúrális beágyazottságát vizsgálta, addig Trapp Dominika az ember és állat pozícióját, a mindenkori elnyomott perspektíváját mutatta be a gyűjteményi tárgyak beemelésével. 

Albert Ádám szintén diorámára épülő installációjában egy fiktív idősíkra kerülünk. A választott gyűjteményi tárgya A halhatatlanok hajója gyökérszobor 3D szkennelt mása tovahajózik a vetítővásznon, míg vele szemben egy disztópikus táj képét láthatjuk. A két videósávos installáció közepén, hybrid-humanoid krómemberek állnak, testükből virágok és gombák nőnek. Mozdulatsoraik értelmezhetők táncnak, rítusnak, de akár menekülésnek is attól függően honnan nézzük. A tekintet játéka összekapcsolódik Albert Ádám munkájában a tárgyi és kulturális emlékezet idősíkokon átívelő metaforájával, és a múzeum megőrző gyakorlatával. 

A kiállítás olvasatai, mint a hagyma rétegei egymásra rétegződnek. Olvashatjuk, a fent említett kolonializmus kritikai kiállításként, a nyugati világon túlról összegyűjtött tárgyak újra élő státuszba való emeléseként, a tárgyak mágiájának  újraélesztéseként. A nézőn múlik, hogy melyik diskurzus a szimpatikusabb neki. 

A fotók az általunk szervezett Galéria-túra sorozatunkon készültek. Ezeken az eseményeken közösen értelmezünk és élvezünk kiállításokat, mindenkit szeretettel várunk.