Az ukrajnai események fényében szeretnénk bemutatni a veszélybe került ukrán művészeti szcéna néhány alkotóját. A kék meg a sárga cikksorozatunk következő írását Fábián Luca tollából olvashatjátok.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy miután örökségünk sokban hasonlít, mindkét nemzet érdeke az ukrán kultúra védelme.

2015-ben a kijevi Visual Culture Research Centerben nyílt egy igazán izgalmasnak tűnő kiállítás, amely összefoglalta az ukrán főváros 1950 és 1980 közötti neomodernista építészetének minden megnyilvánulását. A Superstructures címet kapó kiállítás anyagát Georg Schöllhammer és a Local Modernities¹ korábbi kutatása alapozta meg, a kurátorok Alex Bykov, Oleksandr Burlaka és Oleksiy Radynski voltak. Kijevben olyan elképesztő „szuperstruktúrákat” tanulmányoztak és mutattak be, mint például Florian Yurijev Institute of information-je (amely a „kijevi csészealj” néven is ismert), Eduard Bilsky Úttörőháza és Központi Buszpályaudvara, valamint Avraham Miletskyj és az ARVM közös munkája során, a Baikova temető nyugati felében megépült Memory Center. Az utóbbi komplexumnak a története bemutatja a szocializmus kultúrpolitikájának paradox természetét, illetve egy képzőművész házaspár főművének tragikus sorsát is.

ARVM, azaz Ada Rybachuk (1931-2010) és Volodymyr Melnychenko (1932-) a kijevi Tarasz Sevcsenko Művészeti Főiskolán találkoztak valamikor 1945 és ’50 között. Innentől kezdve egy személyként léptek fel művészetükben, ezért találták ki az ARVM szignót.

Gyerekkorukban mindketten elszenvedték a második világháború szörnyűségeit, köztük az apanélküliséget. A főiskolával megkezdődött közös alkotótevékenységük, így munkájukban feloldódva képesek voltak feldolgozni múltjuk súlyos terheit. Először 1954-ben utaztak a Fehér-tenger partjaihoz, majd a Kolguyev-szigetre, ahol a helyi nyenyec társadalom elzárt világában életük során összesen 7 évet töltöttek el. Mindkettejük diplomamunkája végül Kolguyev szigetén született, grafikai technikákkal készítettek képeket az őslakosokról, a helyiek kutyáiról, valamint Naryan Mar városáról. Később is sokat foglalkoztak Szibéria kisebb népcsoportjaival, és érdekelte őket a saját őseik történelme is.

A hatvanas években merült fel utoljára a szovjet utópia lehetőségének gondolata. A fegyverkezési verseny és az űrkutatás fejlődése eufórikus hangulattal töltötte el a pártvezetést. Kijevben megjelent a nem-hivatalos, underground művészet. Bár továbbra is jelen volt a cenzúra, de egyre több művész tudott átcsúszni a rostán². 1961-től Rybachuk és Melnychenko már számos állami beruházásnál kapott munkalehetőséget. Azért válhattak a Szovjetunió által kedvelt művészekké, mert a szocializmus esztétikájának fontos részét képezte a folklór.

Az első felkérés az Eduard Bilsky által tervezett Központi Buszpályaudvar kapcsán érkezett, a közlekedés témájában monumentális mozaikokat³ készítettek az épület belsejébe. Az tette a projektet kultúrpolitikai szempontból érdekessé, hogy a művészek képesek voltak gyermekrajzszerű játékos vonalvezetéssel reprezentálni a kor iparorientált társadalmát. Tavaly nyáron fejeződött be a pályaudvar felújítása, amelynek végeredménye egyes cikkek szerint a neomodernizmus megőrzésének egyik legszebb példájává vált⁴. Innentől kezdve egyre több mozaikkép készítésére vonatkozó felkérés érkezett hozzájuk, például a szintén Bilsky tervezte kijevi Úttörőházhoz, amelynek az udvarában lévő szökőkutat is ők készítették The Sun, Stars and Constellations címen. Hasonlóan bántak a mozaiktechnikával, mint itthon Mattioni Eszter a hímeskő képein. Ő a szocialista kultúrpolitika által szintén elismert és támogatott alkotó volt.

A Kijev Project egy az állam által kiírt városfejlesztő kezdeményezés volt, amely alapvetően nagy intézményi beruházásokat koordinált körülbelül 1950 és 1980 közt (az évszámok nem pontos adatok, pusztán tájékoztató jellegűek).

A hatvanas években Avraham Miletskyj ukrán-izraeli építészt nevezték a projekt élére, az ő vezetése alatt megvalósult épületek is kutatás tárgyát képezték a 2015-ös Supestructures című kiállításnak. 1965 körül merült fel a Baikova Temető kibővítése egy krematóriummal, amely viszont nagy vitát váltott ki a szakma köreiben. Egyrészt a hamvasztás ellenkezett a tradicionális temetkezési szokásokkal, másrészt a testek elégetésére létrehozott épületet összefüggésbe hozták a babin yar-i mészárlással, mivel a holokauszt mechanizmusait idézte fel az emberekben.

Rybachuk és Melnychenko erősen bírálta Miletskyj első makettjeit, mert azoknak az ipari formavilága nem volt összeegyeztethető az elbúcsúzás szentimentális jellegével, hiszen a temető még a nem-hívők számára is szakrális hely. A két művész elindult Volhíniába, Podolíába és Bukovinába, hogy tanulmányozzák a paraszti társadalomban élő emberek temetkezési szokásait. Az utóbbi helyen gyűjtött hagyományoknak egy része a második világháború után Magyarországon is elkezdett meghonosodni, mikor Délvidékről a sorsüldözött bukovinai székelyek hazánkba kényszerültek menekülni, de alapvetően sem volt nagy eltérés a környező országok és a magyar temetkezési hagyományok között. Az út végeztével olyan tudásra tettek szert, amivel meggyőzték a többi építészt, és végül az ő terveik kerülhettek megvalósításra.

A hagyományok tanulmányozása során az alábbiakat figyelték meg: szimbolikus és egészségügyi okokból a temetőt az ivóvízforrástól messze, általában egy közeli dombtetőre helyezték a falusiak. Ha valaki elhunyt, nem temették el azonnal, pár napig énekelve, vagy meséket mondva ott virrasztottak mellette. Mikor eljött a végső búcsú ideje, a falubeliek a koporsót vállukra véve felvitték a holtat a temetőbe. A hegyre tett sétának szimbolikus jelentése volt: ekkor érték utoljára behatások a testet énekhangok, napfény és szél formájában, mielőtt a néma, sötét és mozdulatlan föld örökös nyughelyévé vált volna. A Memory Parkot ez alapján két részre osztották: a dombtetőn álló Halls of Farewell-re („Búcsúcsarnok”), amely egy rituális térként is funkcionáló krematórium, és a 213 méter hosszúságú Memory Wall-ra („Emlékezet fala”), amely rész a csarnokhoz felvezető utat relief kompozíciókkal keretezte volna. A fal magassága helyenként a 14 métert is eléri.

1968-ban kezdték meg az építkezést, akkor 13 évet szántak erre a munkára. A krematórium szoborszerű formakialakítása egyesítette a humán tárgyakat, és a műszaki tudományok szakértelmét: mondhatni ez vált a hatvanas évek ukrán Gesamtkunstwerk-jévé. A tojáshéjszerű tetőzetben benne van a keresztény újjászületés szimbóluma, míg az a felfoghatatlan mennyiségű beton maga a halál utáni lét metaforája. Szürke és átláthatatlan, mivel semmit se tudunk róla, de sziklaszilárdan hisszük, hogy létezik.

A fal már sokkal inkább csak a két képzőművész projektje maradt, melyben a világ és Ukrajna történelmét kívánták 200 méterbe sűríteni. Melnychencko kifejlesztett egy technikát, hogy egy metódusban ki tudják önteni betonból a falat és a domborműveket is.

Először sűrű fémhálóból aprólékosan meghegesztették a képsorok minden elemét, majd azokba szivattyúzták bele a folyékony betont. 13 éven keresztül minden nap 8 órán át dolgoztak a helyszínen, de így sem tudták befejezni. A fal első jelenetében Ádám és Éva a Teremtés motívumaiként jelentek meg, de furcsa módon még egymásra se tekintettek.

Melynchenko a műalkotás történetét feldolgozó, The Whisper of The Steps⁵ című dokumentumfilmben így magyarázta ezt: „Ők nem egymásra néznek, hanem a mellettük lévő kompozíció irányába – Prométheuszra – mert mi azon a véleményen voltunk, hogy a szerelem nem az egymás szemébe, inkább az egy irányba való nézésről szól”. A negyedik jeleneten egy szarvas és az őt üldöző férfi volt látható, de a férfi kezében a képen nem íj, hanem egy magnó volt, amivel művészek az állatok megölése helyett a rájuk való hallgatás fontosságát szerették volna hangsúlyozni.

A fal történetek láncolatából állt, a tudomány hatalmasságának egy atomok és bolygók súlya alatt összeroskadó tudós állított emléket, míg az ember és természet viszonyát a lángok ölelte Földanya mutatta be. Bibliai jelenetek keveredtek nagy ukrán történelmi eseményekkel, emellett a görög mitológia isteneit tankcsapdák közt harcoló civilek keretezték. Még a kijevi lakosok személyes elbeszélései is helyet kaptak volna a falon. Ha be tudták volna fejezni, bizonyára sokan megkérdőjelezték volna ennek a rengeteg vallási szimbólumnak, hétköznapi történetnek és háborúnak a furcsa egymásutániságát.

1981. december 6-án Szovjetunió Kulturális Minisztériumának művészeti szakértői a műemlékvédelmi hatósággal karöltve úgy döntöttek, hogy felfüggesztik a projekt „Emlékfalának” folytatását, és az eddig elkészült munkákat megsemmisítik. Aznap lefoglalták a terepet, és 1982 májusára az egész művet beborították betonnal. Nem maradt más utána csak egy hatalmas tömb.

Ekkor jelent meg Avraham Miletskyj „Szintézis – probléma vagy feladat?” című cikke, amely igazolta ezt a cselekedet. A főépítész már az elején is kizárva érezte magát, mert a két művész nem kezelte őt egyenrangú partnerként a tervezés folyamata során.[6] 1974-ben és 1978-ban is látogatást tettek náluk a hatóságok, a krematórium épületét és a művészek szakértelmét kritizálták. Ekkor a munkálatok törvényes folytatásához rengeteg híres ukrán művész támogatására volt szükség. A leállítások fő indoka mindig az volt, hogy az ARVM munkái nem egyeznek meg a szocialista realizmus irányelveivel, illetve hogy festő végzettséggel nincs felhatalmazásuk arra, hogy egy építészek munkáját végezzék el.

A fal végső bebetonozását nem lehetett megállítani, mert 5 méterenként egy katona őrizte azt. Rybachuk és Melnychenko ugyan megfontolta az ország elhagyását, de úgy döntöttek, hogy maradnak, mert az autoriter vezetéstől való félelemnél Ukrajna többet jelentett számukra.

2018-ban szakemberek egy hatméteres hosszon restaurálták a Memory Wall-t, 2020-ban felújították The Sun, Stars and Constellations című szökőkutat, és ugyanebben az évben készült a történetüket bemutató dokumentumfilm is.

Örökös vita tárgya marad, hogy vissza szabad-e állítani a reliefeket teljes egészükben, hiszen úgy a történelem egy fontos eseménye tűnne el nyomtalanul.

Ada Rybachuk 2010. szeptember 21-én halt meg. A nőt a Baikova temetőben egy fa lombja alá temették el, amit harminc éve az építkezések közben ültettek oda, hogy egyszer majd az alatt tudjanak örökre megpihenni. Volodymyr Melnychenko még ma is él, és reméli, hogy egyszer még úgy fog állni a Memory Wallt, ahogy feleségével megálmodták.

Megjegyzés:
Az Építészfórumon március 25-én megjelent az ARVM Memory Parkjáról szóló cikk szerzője, Kammermann Lilla, személyesen járt a Baikova temetőben. Mindenkinek ajánlom a szöveg elolvasását, hogy a szóban forgó mű történetét szélesebb látószögből legyen képes értelmezni. A cikkből megtudhatjuk, hogy Volodymyr Melnychenkot kimentették a háború sújtotta Kijevből, jelenleg Ukrajna nyugati részén tartózkodik.