Milyen múltja van, és mit veszített el mára? Nem túlzás azt állítani, hogy az alternatív mára egy jól csengő címke lett, amely esztétikai formává szelídítette egykori politikai töltetét.

A 20. század második felének magyarországi művészettörténetében az alter nem stílus, hanem kényszerhelyzet volt. A hatvanas-hetvenes évek „másként gondolkodói” nem választották a pincéket, lakásokat, kocsmákat, mert azok izgalmasabbak, frissebbek vagy trendibbek voltak.  Csak máshol nem volt helyük. A hivatalos művészeti intézményrendszer a szocialista kultúrpolitika alá volt rendelve, ahol a művészet eszköz volt: a marxista-leninista ideológia illusztrálása.

A neoavantgárd alkotók nem fértek be a hivatalos galériákba, kiállításaik vagy be lettek tiltva, vagy meg sem nyíltak. A „burzsoá, dekadens, polgári művészet” vádja, a szamizdatként terjedő katalógusok, a titkos performanszok, és a hatalmi kontroll alatt álló művészeti élet nem hagyott más lehetőséget, mint hogy a művészek alternatív tereket teremtsenek szó szerint, saját maguknak. Ezek a terek, mint Rajk László lakása, a Rózsa-kör, a Bercsényi Klub vagy a Kassák Klub, nemcsak fizikai helyszínek, hanem ellenállás terepei voltak: az esztétikai ellenállásé, a retorikai ellenállásé és a politikai ellenállásé.

És ma?

Ma, amikor az alternatív kiállítóterek szabadon működhetnek, azt várnánk, hogy az „alternatív” végre tartalmi és politikai minőséget jelentsen, ne csupán helyrajzi számot vagy belsőépítészeti atmoszférát. Mégis, azt látjuk, hogy a többség inkább nyugati mintákat másol: ugyanazokat a retorikai paneleket, ugyanazokat a „reflektált” hívószavakat, ugyanazokat a megszokott formákat, stílusokat, neveket.

A valóban alternatív gondolatnak, ami konfliktust vállal, ami megzavar, aminek tétje van, ami más perspektívát, álláspontot, szókincset kínál, alig van tere. Az egykor radikális, felszabadító fogalmak (queer, dekolonialitás, interszekcionalitás, ökopolitika stb.) ma sokszor esztétikai dizájnelemként jelennek meg, tett sehol. A kritikai attitűd puszta performálása vált a normává, és ez különösen Kelet-Európában fájdalmas, ahol a szabadságjogok és a politikai aktivitás tere sokkal törékenyebb és kiszolgáltatottabb, mint Nyugaton.

A kelet-európai „alternatív” szcéna gyakran nyugati elvárásoknak való megfelelésként szerveződik. Így lesz az alternatív – ami eredetileg a helyi viszonyokra adott helyi kritikai válasz kellene hogy legyen – egyfajta másolati forma, amit inkább alkalmaznak, ahelyett, hogy önazonosan megélnék. Nem áll ellen, nem zavar se meg, se össze, inkább engedelmesen simul és illeszkedik.

Hol van akkor a valóban radikális ma?

Talán nem is helyhez kötött. Talán az alternatív ma nem terekben, hanem testekben, kapcsolatokban, gesztusokban, döntésekben jelenik meg. Ahol a művészet nemcsak azt kérdezi meg, „mit mutassunk meg?”, hanem azt is: kinek van hozzáférése? Ki érezheti magát megszólítva? Milyen nyelven beszélünk, és ki érti azt?

Mert az alternatív, akkor valódi, ha képes kockáztatni. Ha nem akar megfelelni, ha nem trendeket lovagol meg, hanem pozíciót vállal. Sajnos akkor is, ha az kényelmetlen, és akkor is, ha magára marad vele. Az alternatív akkor valódi, ha nem akar kényszeresen „PC” lenni, mert nem az irányítja, hogy mit illik és mit nem. És talán ott kezdődik ma a valódi alternatív, ahol újra megtanuljuk: nem a tér tesz radikálissá, hanem a kockázat és a felelősség, amit vállalsz. 

A Kolorádó fesztiválon a School of Disobedience Ringje pontosan ilyen. Van tétje, nem alkuszik meg. Nem csak esztétikailag vagy formálisan alternatív – egy box ring – hanem egy köztes tér is, ahol a test, az együttlét, a konfrontáció, az odafigyelés és az bizonytalanság kerülnek fókuszba. Nem megmutat, hanem aktivál. Nem illeszkedik, hanem kibillent.

A Ring ötletgazdájával, Ádám Annával, és a kurátori csapattal (Antman Kíra Zoé, Magyar Míra Mónika, Primecz-Munkácsi Lőrinc) beszélgettem.

Antalka Gyopár: 2021-ben Kölnben felállítottad a Ringet az Art Cologne keretein belül – vagy keretein kívül. Mit mondanál, mi volt az indíttatás, hogy ezt elhozd Magyarországra a Kolorádó Fesztiválra?

Ádám Anna: A Ring számomra nem csupán tér, hanem egy kinyilatkoztatás. Egy álláspont, mozgásban. Egy tét. Egy rizikó. Egy köztes tér, ahol a művészet, a test és a társadalmi valóság egymásnak feszülnek. Ahol nem lehet kibújni a részvétel alól. Ez a figyelem, az ellenállás és a jelenlét tere. Amikor 2021-ben Kölnben felállítottuk a Ringet az Art Cologne-on, az volt a célom, hogy elmozdítsam a művészetet nem csak testben és térben, hanem pozícióban is. Kibillenteni a kortárs művészeti mezőt a meglehetősen kényelmes, trendérzékeny, formalista konformizmusából. A standokon jól nevelt művek lógtak a falakon, a galériák engedelmesen lovagolták meg az aktuális buzzword-öket – ökológiai válság, társadalmi érzékenység, identitáspolitika –, a galléros „jó ízlés” mondvacsinált narratívákkal koccintott, miközben ropogtatták az ürességtől kongó zsargont… A kritika imitálása zajlott, nem maga a kritika. Én magam is egy „queer szekcióba” voltam bedobozolva, mintha az identitás nem volna dinamikus és réteges, hanem vitrinekbe rendezhető árucikk.

A Ring ebben a környezetben pofon volt. Huszonöt négyzetméter maszk nélkül. Izzadságszag, hormonok, nyers fizikalitás. Semmi „úgy csinálok mintha”, minden éles, minden valódi. Benne a küzdelmek dialektikája, az ellenállás koreográfiái: jelenlét, zavarba ejtő közvetlenség, őszinteség, gyengeség és gyengédség, kimerültség, fáradtság, örök kerek körök. A Ring nem illett sehová, így lett belőle egy önazonos, valódi tér. Tettek színhelye.

A Ring ugyanis nem reprezentál. A Ring nem illusztrál. Nem mutogat. Nem tematizál. A Ring történik. Behív. Megmozgat. Átölel és kigáncsol. Összezavar és felszabadít. Történeteket mesél: magáról, rólad, rólunk. 

A Ring őszinte és önazonos. Nem akar több lenni annál, ami. És ebben a radikális egyszerűségben rejlik az ereje. Kapcsolódik. Túl a narratívákon, túl a koncepciókon, túl az esztétikai manírokon. A Ring egy kortárs kiállítótér alternatív formája, de nem formai értelemben. Hanem kinyilatkozásában. Abban, hogy kockáztat. Hogy nem simul. Hogy nem akar tetszeni. Hanem kérdez. Meghív. És jelen van.

AGy: Változik-e a kontextus a fesztivál helyszínén?

ÁA: A Kolorádó Fesztiválra a Ringet nem egyszerűen áthelyeztem, hanem újradefiniáltam. Itt nem ugyanaz a tér, mint egy vásáron vagy galériában, és ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Az erdő, az éjszaka, a zene, a kikapcsolódás és kiszakadás mind olyan elemek, amelyek a tér értelmezését alapjaiban formálják át. Ebben a közegben a Ring már nem pusztán installáció vagy performatív objekt, hanem közösségi tér, egy találkozási pont, ahol az emberek nem csak nézőként, hanem résztvevőként, testben és figyelemben is belekerülnek a folyamatba.

Ami még fontosabb: a Ring most nem kizárólag az én alkotásaim tere, hanem egy kurált, kollektív tér, amelyben húsz különböző produkció kap helyet. Mégis: a Ring nem veszítette el az identitását. A forma, a jelentés, a történeti és társadalmi kontextus, amit ez az objekt hordoz – küzdelem, erő, szabályok, határok, konfrontáció, játék, kockázat – mind jelen vannak. Nem töröljük a jelentést, hanem dolgozunk vele, játszunk vele, továbbgondoljuk.

AGy: A Ring kurátorai: Lőrinc, Kíra és Míra, mi vezetett velük az együttműködésre?

ÁA: A kurátori együttműködés Lőrinccel, Kírával és Mírával 2024. februárjában, a 3. Performance Now! fesztivál során született meg, aminek a szervezésében mindhárman aktívan részt vettek. Ott, abban az intenzív folyamatban vált világossá számomra, hogy szeretném velük folytatni a munkát, mert valami megrezdült, valami közös hang, közös érzékenység elkezdett formát ölteni.

Három eltérő látásmód, három különböző test-tapasztalat, három másfajta figyelem. De mindhármukban közös, hogy nem félnek attól, ha valami zavarba ejtő. Nem keresik az egyszerű, megúszható válaszokat. Olyan kurátorokat kerestem magam mellé, akiknek van konkrét kurátori víziójuk. Akiknek a kurátori pozíció nem státuszszimbólum, hanem kritikai praxis. Akiket érdekel a szakma határa, és az, hogyan lehet azt újragondolni, megbontani, kiterjeszteni. Nem konformista struktúrákban gondolkodnak, nem csak azt keresik, mi fér fel egy falra, hanem érzékeny ökoszisztémát építenek, ahol a művek és az előadók nem illeszkednek, hanem rezonálnak. Kapcsolatba lépnek egymással, és a térrel, a közönséggel, a pillanattal.

Lőrinc, Kíra és Míra önazonosak, reflektívek, nyitottak és bátrak. Olyan kollégák, akik nem félnek kérdezni, beleállni. Akik tudnak adni, kapni, és mindazt továbbadni. Mert ez a szakma szerintem erről is szól.

AGy: A kurátori koncepció négy napra és négy hívószóra épül: ontogenezis, abszcisszió, szeneszcencia és regeneráció. 

ÁA: A négy hívószó nem tematikus címke, hanem ritmikai és dramaturgiai iránytű. Egy folyamat négy stációja, ami nem egyenes vonalban halad, hanem egy körkörös életgörbe mentén mélyül. Nem fejlődéstörténet, hanem organikus ciklus: növekedés, leválás, hanyatlás, megújulás. Nem hierarchia, hanem mozgás. Ez a mozgás számomra testi és időbeli egyszerre.

Az ontogenezis a létrejövés pillanata, a megtestesülés nem pusztán születés, hanem annak a tapasztalata, amikor valami először kap testet, hangot, teret, formát a világban.
Az abszcisszió biológiai kifejezés: leválás, elengedés. A levél, ami leesik, a sejt, ami kiválik. Ez nem veszteség, hanem szükséges önvédelem, határképzés.
A szeneszcencia az öregedés, a lassulás, az átalakulás időszaka. Nem halál, hanem más állapotba fordulás. A sötétedés, a felhők, a csend időszaka.
A regeneráció nem újrakezdés, hanem emlékezve megújulás. Egy másik forma, egy másfajta visszatérés. Nem ugyanoda, hanem ugyanabba, kicsit másként.

Ez a struktúra nem időrend tehát, hanem sokkal inkább rétegződés. A Ring ebben a kontextusban nem egy színpad vagy installáció, hanem rituális tér, palimpszeszt, ahol minden este történik valami, ami nyomot hagy, nem törölhető, csak újraírható.

És ez a rétegződés a legfontosabb: az, hogy az előadások nem zárják le egymást, hanem megtermékenyítik, átírják, visszhangozzák az előzőeket. Mint egy test, amely minden mozdulat után másként áll, de emlékszik rá, hol volt az előbb.

Ez a ciklikusság számomra az alternatíva valódi tere: nem valaminek az ellentéte, hanem egy másik rendszer. Egy másik logika. A visszatérés, a kapcsolódás, az elmélyülés logikája. 

AGy: A körkörösség egy visszatérő motívum, több helyen is előfordul ebben a projektben. Mit jelent ez számodra?

ÁA: A körkörösség számomra nem lezárás, hanem visszakapcsolódás: újra és újra belépés ugyanabba a térbe, de másként. Olyan ez, mint amikor ugyanazt az álmot álmodjuk: nem ismétlés, hanem mélyülés, rétegződés. Így működik a testemlékezet és a psziché is. Elraktározunk, újra játszunk, újraírunk, de mindig egy kicsit máshogy.

A kör számomra szimbólum, módszer és stratégia egyszerre. Kihívás a lineáris és ready-made narratívák ellen: a fejlődés-centrikus, célorientált, „eredményes” gondolkodás logikája ellen. Azt kérdőjelezi meg, hogy valóban csak az számít-e, amit elérünk, és nem az, ahogy közben változunk.

A körkörösség nekem a transzformáció másféle ritmusát is jelenti. Nem látványos, nem robban, nem katarzis, nem egyetlen pillanatban történik, nem hanem lassú, organikus, gyakran észrevétlen változás. A Ring ennek a göröngyös, nem sima, nem szabályos, fókuszált és részletgazdag terepévé vált. Olyan hely lett, ahol már nem lehet visszamenni a kezdethez. Ahol minden belépés új árnyalat, minden kilépés pedig nyomot hagy, amit viszel magaddal, és amit mások is továbbírnak.

AGy: Ontogenezis. Szerinted van egyértelmű kezdet a személyes fejlődésünkben vagy ez inkább egy folyamatos, körkörös mozgás? Lehet-e a regresszió – a visszalépés – nemhogy kudarc, hanem szükségszerű állomás a fejlődésben?

Magyar Míra Mónika: A személyes fejlődés szerintem akkor kezdődik, amikor reflektálni kezdünk önmagunkra, amikor tudatosítjuk pozíciónkat, nézőpontunkat, jelenlétünket és változásainkat a világban. Ez nem feltétlenül egy konkrét, jól meghatározható pillanat, hanem sokkal inkább egy fokozatos és alkalomszerűen változó felismerés folyamata.  Ha pedig a ciklikusság vagy a linearitás tekintetében vizsgáljuk a kérdést, akkor azt gondolom, hogy az ember személyes fejlődése inkább ciklikus, mert folyamatos ismétlődésekből és újraértelmezésekből áll – hiszen az identitásunk, érzéseink, világlátásunk jellemzően újraalakul, lebomlik, újjászerveződik. A regresszió (visszalépés) vagy visszatérés pedig magában hordozza a befelé fordulás, az elmélyülés és az átalakulás lehetőségét, továbbá segít a mélyebb alapok megteremtésében és a már meglévők újrarendezésében is, ezért nem tekinthető kizárólag a kudarc jelének.

AGy: Abszcisszió. Hogyan különbözik az abszcisszió mint végső leválás a hagyományos értelemben vett gyásztól vagy elengedéstől? 

Antman Kíra Zoé: Az abszcisszió, mint fogalom elsősorban a természeti életformák egyik létfázisát jelöli. A növényeknél ez az a folyamat, amikor a szervezet leválasztja magáról a már nem szükséges részeket, mint például leveleket, virágokat vagy gyümölcsöket, a környezet hatására vagy az életciklus részeként.  Ez természetesen antropomorfizálható, az emberi elengedés, testünktől való megválás, biológiai vagy lelki folyamataiként. A test itt már nem egységes, hanem disztributált. Nem állandó, hanem átfolyó anyagokból összetett hálózat, emlék, technológia.

A pusztítás nem csupán elválás, hanem végső kimerülés: a forma feloldódása, a funkciók teljes megszűnése, a jelentés teljes eltűnése. A leválás nem a folytatás esélyét adja, hanem a véglegesség megérkezését.

A hagyományos gyász és elengedéssel szemben, itt nem egy nyugodt folyamatot jelöl, hanem egy katarzis élményt, ami a testet mint tárgyat hasznosítja, elhatárolva a vallási jelentésektől. 

Az említett környezeti elemek befolyása is rendkívül fontos a testre gyakorolt fizikai hatások miatt, amik a nem létszükséges egységek elengedését segítik elő. Számomra itt a vírusok, megbetegedések, környezetpusztító események és az emberi rombolás volt előtérben, mint kiváltó ok. 

Az abszcisszió folyamata része a körforgásnak, igaz egy radikálisabbnak tűnő elemeként, de az egészséges környezet alapvető komponense.

AGy: Szeneszcencia. A szeneszcencia egy néma, önreflexív szakaszba vezet. Gondolod, hogy a kontempláció az ember végső funkciója? Lehet, hogy az aktivitást a belső látás váltja fel a vég felé közeledve?

Primecz-Munkácsi Lőrinc: Nem gondolom, hogy a végső funkciója lenne, vagy egyáltalán a funkciója. Ahogy a négy nap témái is ciklikusan követik egymást, ugyanúgy nem lehet meghatározni a véget vagy a kezdetet. A különböző napok hívószavai a természettudományokban használt kifejezések. Ahhoz, hogy megismerjük a természetet, mint egészt, előbb ismernünk kell önmagunkat és a közvetlen környezetünket.

Antalka Gyopár: Regeneráció. A szöveg alapján a regeneráció egy teljesen új, önalkotó létezés kezdete. Szerinted lehet úgy újjászületni, hogy közben teljesen másokká válunk? Mi marad akkor az „én”-ből?

Primecz-Munkácsi Lőrinc: A regenerációt egy metodológiaként értelmeztem, ahol az olyan mozgásokat, mint például az autopoézis, meg lehet közelíteni úgy, ahogy azt a természettudományokban nem lehetne. A fejlődésbiológiában a regeneráció során teljesen új részeink lesznek, én a regenerációt a szabadsággal kötöttem össze.  

A School of Disobedience Ringjét július 2–5. között tekinthetitek meg a Kolorádó Fesztiválon – nem csupán kiállítótérként, hanem egy élő, performatív közegként, ahol a test, a részvétel és a társadalmi reflexió kerül a fókuszba.