Kautzky Sára képzőművész 2022-ben szerzett festőművész mesterdiplomát a Magyar Képzőművészeti Egyetemen. A Bázis. budapesti kiállítóterében 2026. szeptemberében állította ki először 2024 óta folyamatosan készülő, Serendipity című installációs projektjét. Ennek kapcsán beszélgettünk végtelen papírvágásról, a véletlen belebotlások jelentőségéről és az emberi kíváncsiság időtlen természetéről.

Menyhért Juci: Végzettséged szerint festőművész vagy, de klasszikus értelemben már rég nem festesz. Mi vezetett az installatív alkotás felé?

Kautzky Sára: Régóta nem készítek festményeket, mert a felfeszített vásznakat térben túlságosan behatárolt médiumnak találom. Hosszabb folyamat volt, míg eljutottam a teljesen térbeli gondolkodásig. Egy átmeneti időszakban, az egyetem vége felé papírra nyomtatott grafikákat készítettem – a papírban megtetszett, hogy egy sokkal könnyebben mozgatható és alakítható anyag. A diplomamunkám (A nemtudás romantikája, 2022) már egy olyan, a Serendipity-hez vizuálisan nagyon hasonló, installáció jellegű képegyüttes volt, amiben rengeteg grafikát raktam egymás mellé, vagy fedve a falra, már ezzel a patchwork-szerű, kollázsos hozzáállással. 

A festményt egy korlátolt dolognak látom: ha kész, nem lehet csak úgy módosítani; lóg a falon, utána meg tárolni kell. A papír viszont egy mozgatható, könnyű médium. Nem foglal annyi helyet, bárhogyan alakítható, bármeddig kiterjeszthető, félbevágható, összeragasztható, újrahasznosítható vagy megsemmisíthető. Ezek fontos szempontok. Egy testetlenebb médiumot kerestem, ami nem tárgynak tűnik, inkább gondolathoz hasonlít.

Hogyan jellemeznéd a kapcsolatod a papírral, mit közvetít számodra?

Szeretem benne, hogy nem termelek súlyos objektumokat – ilyenekkel amúgy is tele van már a föld. Környezettudatossági szempontból is jó érzés, hogy amit a ehhez a projekthez felhasználok, az nagyrészt hulladékpapír, ami valóban a szemétben végezte volna. Ráadásul, ha egyszer úgy döntenék, hogy megsemmisítem, az egész installációt összegyúrhatnám egy kis galacsinná, csinálhatnék belőle merített papírt, vagy csak simán elégethetném, és még annak sem lenne nagy ökológiai lábnyoma. Megnyugtató és felszabadító érzés, hogy nem gyártok tárgyakat.

Korábban rengeteg monotípiát készítettem sima, 80 grammos fénymásolópapírra. A koncepcióm része volt, hogy nem akartam drága, szép papírokra dolgozni, hogy ne az határozza meg a munkáim értékét. A festményeknél is érzem ezt a hierarchiát – mintha az olajfestmény mint médium magasabb pozícióban lenne a többinél. Én ezt a hierarchiát akarom lebontani: hogy ne a hordozó domináljon, hanem a gondolat és a mondanivaló.

A Serendipity projektben óriás méretű papírhálókat készítesz, mindenféle talált vagy szerzett papírokat összeragasztva, majd aprólékosan kivagdosva. A hulladékpapírok mellett régi, saját munkáidat is felhasználod. Mi a jelentősége ezeknek a rétegeknek, és hogyan választod ki a papírokat, amiket beépítesz a hálókba?

Igen, vannak köztük régi saját grafikák meg nyomatok, amiket már nem szerettem vagy nem tartottam teljes értékű munkának. Ezeket sosem dobom ki, hátha jók lesznek még valamire. A felhasznált anyagok amúgy nagyon sokfélék, vannak köztük plakátok, süteményes zacskók, és rendelt ruhák papírzacskói is. Az utóbbi nagyon kedves matériám, kifejezetten jó a színe és az anyaga, ráadásul van rajta fehér QR-kódos matrica, meg fekete, nyomtatott betűk, amik nagyon jó vizuális hatást kölcsönöznek a felületnek. Emellett használtam mozikban talált plakátokat, kiállítási katalógusokat, és az étteremből kidobott étlapokat is, ahol korábban dolgoztam. Úgyhogy van sok fontos és kevésbé fontos része: van, amihez személyes emlék kötődik, de van, ami tényleg csak sima szemét.

Fontos, hogy ezeket te magad találd meg, vagy előfordul az is, hogy valaki ad alapanyagot?

Volt már rá példa, hogy kaptam papírokat másoktól. Mivel nagy felületekkel dolgozom, kell is az alapanyag, de alapvetően jobban szeretem, ha a saját életemben megtermelődő szemetet vagy a véletlen felbukkanó papírokat használom fel. Nem arról van szó, hogy ne örülnék, ha valaki rám zúdítana tíz tonna papírt, hogy “tessék, vágd” – de a folyamatnak ennél fontosabb része a személyes kötődés. 

És ez már része a “serendipity”-koncepciónak?

A megtalálás igen – nem keresek, csak találok. 

Hogyan jött az életedbe a “serendipity” és mit jelent ez a kifejezés?

A “serendipity” egy olyan véletlen belebotlás vagy ráeszmélés élménye, amihez az ember aktivitása szükséges, hogy nyitottan forduljon az ismeretlen dolgok iránt.1 2024-ben Nápolyban éltem, az Erasmus+ program keretében a Flip Project nevű artist-run galériában dolgoztam Federico Del Vecchio képzőművész mellett. Ott hallottam először ezt a szót, és ettől függetlenül, de ott kezdtem el a papírvágás technikájával is kísérletezni. Mivel a kettő egy időben történt, valahogy összekapcsolódtak.

A kifejezést egyébként egy tajvani turistától hallottam, akivel egy punk koncerten futottam össze. Ahogy váratlanul egymásba botlottunk a nápolyi éjszakában, azt mondta, ez egy igazi „serendipity” típusú találkozás. Korábban sosem hallottam ezt a szót, magyarra nem is lehet közvetlenül lefordítani – és ezzel egy nagyon izgalmas, új koncepció nyílt meg előttem. 

Rájöttem, hogy mennyire rezonál a mentalitásommal. Az életemben pont ezek a pillanatok a legmeghatározóbbak: amikor valamit nem tervezek el, csak belebotlok – legyen az egy gondolat, egy szituáció vagy egy ember. A művészetemben is így történnek a dolgok: belebotlok valamibe, és ráeszmélek, hogy ez a helyes irány, gondolat vagy technika.

A papírvágásra is hasonlóan találtam rá. Nápolyban volt egy kis esemény egy helyi keramikus-grafikus Studio Tumu nevű galériájában, ahová én írásvetítővel készítettem live vizuált (amit azóta VJ Tipo néven folytatok). Amikor erre készültem, és a grafikáimat vágtam ki papírból, hogy majd azok sziluettjeit vetítsem ki, akkor készítettem egy párcentis papírhálót. Az eseményre meg már A4-es méretben készítettem el őket. Mivel Nápolyban nem volt műtermem vagy komolyabb technikai apparátusom, turistatérképeket és újságokat vagdostam szét. Az ott-tartózkodásom végére összeállt egy kb. 170×150 cm-es háló, ami még elég rosszféle, vékony papírokból készült, ezért a hazaút során egy nagy gombolyag lett belőle a bőröndömben. Miután hazajöttem, elkezdtem egyre nagyobb méretekben vagdosni a papírt – ez volt 2024 tavaszán. Ami most a Bázisban ki volt állítva, az azóta folyamatosan épült.

Tehát több év és számtalan munkaóra van a papírhálók kialakítása mögött. Hogy néz ki ez a folyamat a gyakorlatban, hogy állsz neki a munkának?

Először kiválogatom a papírokat és kirakom a padlón a kompozíciót, kijelölve ezzel a végleges méretet. Utána kisebb szakaszokat ragasztok össze, azokat kezdem el kivágni. Általában két-három órát vagdosok egyhuzamban – amikor elkezdek minden második kis rombusznál hibázni, érzem, hogy le kell tennem a szikét, mert már nem tudok koncentrálni.

Az elkészült részeket végül leterítem a földre, és összeragasztom – a széleken általában hagyok egy egycentis sávot, amit előre nem vágok ki. Amikor már a teljes felület egyben van a padlón, utólag kivágom az illesztéseket, hogy az egész egyetlen homogén felületté váljon. Ez trükkös feladat, mert a háló nem teljesen szabályos, így a minták nem mindig találkoznak tökéletesen. Ilyenkor ad egy kis adrenalinfröccsöt, hogy úgy kell megoldanom az átmenetet, mintha egyben lenne az egész. Ezért vannak benne kis hullámok, csalások, eltorzult részek.

Ha végképp nem passzol a minta, kivágok egy nagyobb részt, és beillesztek egy teljesen új papírdarabot. Ritkán fordul elő, de nagyon izgalmas feladat. Ilyenkor szoktam csak előrajzolni a mintát, hogy összekössem az elcsúszott részeket. Egyébként nem rajzolok: a kezem és a szemem ráállt már a ritmus tartására. A hálóminta maga pedig teljesen véletlenül jött – igazi serendipity. Megtetszett, és rajta maradtam.

Ez végtelen türelmet és elmélyülést igénylő folyamatnak hangzik. Mit élsz át munka közben?

A vágás egy darabig meditatív, de aztán fárasztóvá válik. Amikor elkezdek egy újat, mindig nagyon lelkes vagyok és olyankor nagyon tudom darálni. S mikor már majdnem kész egy nagyobb rész, izgalmas látni az eredményt. 

Teljesen más a hatása annak, amikor a sok színes papír össze van ragasztva, mint amikor már ki is van vágva. A vágás ad neki egy ködösséget, lágyabb lesz az összkép, a színek elhomályosulnak. Az installálásból eredő többrétegűség pedig még jobban megtrükközi az ember szemét: nem túl könnyű fókuszálni, ami szerintem nagyon jó effekt. Vágás előtt még ijesztő, hogy egy-egy rész túl rózsaszín vagy túl sötét, de megtanultam, hogy a munka során ez átalakul, úgyhogy ma már bátrabban nyúlok a sötét vagy élénk színekhez.

Van néhány figurális részlet is: kezek, egy láb, illetve egy szempár.

A szempár két egymásra helyezett plakátból áll, amik egy-egy festmény printjei, még a szüleim vették régen egy múzeumban. Izgalmasnak tűnt meghagyni belőlük egy pici részletet, és ez inspirálta a két másik hálót is, ahol figurális elemek, kezek és láb tűnnek fel. Azok nem létező képekből származnak, hanem én festettem (saját végtagjaimat modellként használva) és ragasztottam őket a hálóba.

Mi volt a célod a kezekkel? Olyan, mintha elhúznák a függönyt.

Igen, az egyik elhúzza a hálót, a másik megcsípi és felemeli – mint amikor egy hosszú szoknyát emelsz meg séta közben, hogy ne botolj el benne. Azt az érzést akartam kelteni, hogy ne lehessen eldönteni: vajon ezek az alakok a háló mögött vannak, vagy magának a hálónak a szerves részei, esetleg a háló saját végtagjai?

Ezzel szerettem volna behozni a vizualitásba azt, amiről az írásaimban is gondolkodom. A szövegekben a Serendipityre mint jelenségre utalok, ehhez kapcsolódnak a hálók és függönyök, amik eltakarnak valamit, de mögéjük is lehet látni. Serendipity egy ingadozó figura: a célom az, hogy az olvasó ne tudja pontosan eldönteni, hogy személyről vagy fogalomról van-e szó.

A vizuális munkáid és az írásaid tehát szorosan feltételezik egymást.

Teljesen kiegészítik egymást, a két médium dialógusban áll egymással, egyenértékű összetevői az installációnak. A szövegek stílusán is érződik, hogy nem magyarázni akarják a látottakat – nem kurátori vagy műelemző szövegek. Ugyanarról szólnak, mint a vizuális munkák, csak az egyik szóban, a másik meg látványban jelenik meg.

“Serendipity és a Flâneur I.

Egy nap a Flâneur és Serendipity elmentek sétálni.
A Flâneur nem is sejtette, hogy aznap találkozni fognak, de tudod, hogy megy ez… sose tudhatod, mikor keresztezitek egymás útját.
Egy utcasarkon botlottak egymásba, valószínűleg pontosan tudod, melyik két utca sarkáról van szó. A Flâneur rögtön felismerte őt, 
hiszen ki ne ismerné fel azt, ami szinte egyenesen a karjai közé rohan. Persze vannak kevésbé éles arcmemóriával megáldott emberek,
akik gyakorta elszalasztják az ilyesfajta pillanatokat. De a Flâneur nem közéjük tartozik.
Igazán örültek, hogy viszont láthatják egymást. Találkozóik ugyanis egytől egyig a véletlen művének tekinthetők. 
Ha az ember hisz az ilyesfajta dolgokban. Én igen.
– Mindig öröm találkozni veled, Serendipity – szólt a Flâneur, meglepetésből felocsúdva.
És elindultak…” 

(Kautzky Sára írása)

A térbeliség és a szövegek együttesére mint egy el nem játszott színdarab elemeire is tekinthetünk, aminek én vagyok a rendezője. A néző pedig az installáció terében a saját jelenlétével kelti életre a darabot, ami a saját fejében, saját interpretációjában zajlik le. 

A koncepciódban kritikát fogalmazol meg arról, hogy a mai társadalomban a felfedezés és a spontaneitás élménye kiszámítható, megvásárolható termékké válik.2 Hogyan tud ez a munka ellenpontot képezni ezzel a kontrollált világgal szemben?

Számomra a mindennapi életben is nagyon fontos, hogy legyen időm a dolgokra – arra, hogy csak úgy „legyek”. Szeretek úgy lenni, hogy nincs semmi konkrét tennivaló, csak figyelek, és véletlenül észreveszek dolgokat. Régóta foglalkoztat a flâneur, a városi kószáló figurája is: a látszólag céltalanul sodródó karakter, aki külső szemlélőként jár-kel a városban, és figyeli az embereket, a tömeget. Flâneurnek lenni a legkedvesebb elfoglaltságom, de erre is ritkán jut idő, mert rohanunk, mindig, A-ból B-be… Az írásaimban a Flâneur és a Serendipity karakterei találkoznak – utóbbiról nem tudni, hogy egy létező vagy plátói karakter-e, akibe a Flâneur, természetéből adódóan gyakran, belebotlik.

A papírháló-rétegek sem kínálnak azonnal olvasható, figurális válaszokat. Elködösítik a teret, így nem tudjuk a megszokott módon értelmezni azt. Nincs konkrét definíció, hogy ez épp egy halászháló, a tekinteted hálója, egy térkép vagy egy poros, régi függöny. Rád van bízva, hogyan kapcsolódsz hozzá, ebből a szempontból a néző aktív részvétele szükséges a befogadáshoz. 

A kiállított installációval ezt szeretted volna elérni? 

Igen, nem akartam használati utasítást adni – ebbe neked kell beleraknod a sztorit. Az installációval szerettem volna megbontani a hétköznapi értelemben vett teret, és az optikai játék révén átalakítani egy absztraktabb környezetté. A papírháló felületén található apró szövegrészletek, minták és betűk pedig bogarászásra, felfedezésre hívják a nézőt. 

Ez arra is reflektál, ahogyan bizonyos szituációkban én tekintek a környezetemre. Mint egy háló, ami beterít mindent, vagy több háló, amik egymást rétegzik, összefonódnak és szétszakadnak – ahogy a világban is annyi minden van, és minden dolognak rengeteg aspektusa és olvasata van. Ha végigmegyünk az utcán, gondolhatjuk azt, hogy az csak egy utca autókkal, járdával meg házakkal. Közben viszont ezek az elemek rengeteg szimbolikus jelentést hordoznak. Egy házat vizsgálhatsz építészeti, szociológiai, urbanisztikai vagy személyes szempontokból is. Bármit nézünk a világon, az rengeteg információt hordoz. A háló ezt a kesze-kusza, rétegzett zsizsgést, zsúfoltságot szimbolizálja.

Mik a következő terveid? Folytatod a papírvágást?

Mire elkészült ez a kiállítás, nagyon belefáradtam. A végén többet kellett vágnom, mint amennyi jól esett. De amikor installálva megláttam az egészet a térben, az hatalmas lendületet adott – most még nagyobbakat szeretnék készíteni. Szeretnék még több olyan munkát, amiben figurális elemek tűnnek fel. A kezes daraboknál próbáltam ki először, hogy a háló nem szabályos, hanem mint egy meggyűrődött drapéria, követi a végtagok mozgását. A jövőben szeretnék még több mozgást vinni a mintázatba. Ezenkívül gondolkodom specifikusabb vagy tematikus alapanyagok használatán is.

Van olyan kulturális jelenség, ami inspirált téged a hálók kialakításában?

Amikor kutattam a témában, több szimpatikus irányzatot találtam, amik hálózatos világfelfogással foglalkoznak. Kiemelném Tim Ingold Object-Oriented Anthropology (Tárgyorientált antropológia) elméletét, ami az embereket és nem emberi entitásokat kölcsönös hatásokból álló relációs hálózatban helyezi el. Az emberi szubjektum központi szerepének elmozdításával egy olyan világot képzel el, amelyben az egyének csupán ideiglenes közvetítőként működnek egy nagyobb, szubjektum nélküli tapasztalati hálózatban.

Lényegében arról van szó, hogy a világ jelenségei nem hierarchikus alá-fölé rendeltségben léteznek, hanem egymásba fonódó és rétegződő hálózatokként. Örültem, hogy találtam elméleti párhuzamokat, bár furcsa volt szembesülni azzal, hogy amit én a műteremben nagy heuréka-élménnyel megfejtettem a világról, azt már korábban kitalálták. 

Van-e olyan művész, aki hatott rád?

Négy éve a Velencei Biennálén, a Palazzo Ducaléban láttam Anselm Kiefer gigantikus kiállítását.3 Korábban nem keltette fel az érdeklődésemet a munkássága, mert a képeit nem lehet megérteni egy kis reprodukción vagy egy képernyőn, arasznyi méretben. De ott, a monumentális teremben brutálisan lenyűgöző, libabőrösen megható és lehengerlő, a világból kiszakító élmény volt, talán el is pityeredtem.

Akkor megfogalmazódott bennem, hogy szeretném megközelíteni, hogy ehhez hasonló teátrális, katartikus érzéseket tudjak kiváltani az emberekből a munkáimmal. Nem feltétlenül a méretekkel, hanem a hatással. A Bázis-beli megnyitón éreztem először egy pici szikráját annak, hogy ez lehetséges: a munkáim megszólították azokat a látogatókat is, akik korábban nem ismertek engem. És ki tudja, egyszer talán megríkatom Anselm Kiefert, ha már egyszer ő is megríkatott engem.

Mit üzennél útravalóul az olvasóknak?

Járjanak nyitott szemmel! Sosem tudhatják, mikor szaladnak bele egy serendipity élménybe – de ez tényleg csak akkor történhet meg velünk, ha nyitottan járunk a világban, mert a lehetőség amúgy mindenütt ott van.

  1. A ‘serendipity’ szó Horace Walpole angol írótól származik, aki 1754-ben Amir Khusrau 14. századi perzsa költő A Serendip három hercege c. meséje alapján alkotta meg a kifejezést. A történetben Serendip (Sri Lanka régi perzsa és arab elnevezése) királyának három fia vándorútjuk során nem keresett, mégis jelentős felfedezések révén, éles megfigyelőképességükre támaszkodva oldanak meg addig megfejthetetlennek hitt rejtélyeket. ↩︎
  2. „Az installáció együttes vizuális világán keresztül a percepció koherenciájának megkérdőjelezével a személyes tapasztalás és megélés jelentőségét kívánom diskurzusba hozni. Egyfajta felkérés a serendipity élményének átélésére egy olyan társadalmi közegben, ahol a felfedezés élménye kapitalizálódni látszik. A rábukkanás, a ráeszmélés és a spontaneitás élménye – a megtervezettség, a kiszámíthatóság és az előrejelezhetőség rendezőelvei szerint működő rendszerek által – egy kontrollált, előre meghatározott mértékben és időtartamban kínált, megvásárolható termékké válik, ami által elveszti lényegét.” (Részlet a kiállítási koncepcióból)
    ↩︎
  3.  Anselm Kiefer: Questi scritti, quando verranno bruciati, daranno finalmente un po’ di luce (Andrea Emo). 2022 március 26–2023 január 6, Palazzo Ducale, Sala dello Scrutinio, Velence, Olaszország ↩︎