A posztigazságok korában nem feltűnő jelenség a párhuzamos narratívák megjelenése az univerzális igazság és a nagy elbeszélések feltételezett érvénytelenné válása okozta űrben, ahol a hiányt az objektív tények paradigmatikus, érdekbeli (gazdasági) és ezek belső meggyőződésbeli kondenzációja általi meghatározottsága tölti ki, mely az információs túlterheltség által szilánkokra tört realitást próbálja legitimizálni, általános érvényűvé tenni.

Az elmúlt korok univerzális igazságainak kortárs paradigmáink által való megkérdőjelezése és az ebből adódó szűrőkön keresztüli megközelítése így bárminemű kutatás elkerülhetetlen velejárója.

A női test reprezentációjának vizsgálata az orvostudományban egy adott kor eszmerendszeréhez való közeledés egy másik, kortárs eszmerendszer révén; ez utóbbi pedig az információs túlterheltség szilkánkjainak egy résztükröződése csupán. Az egykori univerzális igazság(ok) koronként módosult(ak), azonban lényegi státuszát(-ukat) megőrizte(-ték). A váltakozás ezen folyamatára és annak intangibilitására reflektálva jelennek meg a pszeudo anatómiai vénuszokon keresztül vetített, egymásba átalakuló és ezáltal kronologikus ok-okozati kapcsolatot feltételező anatómiai ábrák.

Ezek váltakozását, változását anakronisztikus elméletek jelölik ki, a vélekedésbeli fordulatok szociokulturális kontextusának interpretációja az adott igazságfragmentumokra szakosodott képviselők szerint történik. A női test anatómiája így több átalakuláson esett át; ezek pontos, időbeli behatárolása és kiváltó okainak precíz megragadása egyfajta paradigmatikus tapogatózás; ez viszont nem jelenti azt, hogy az elméletek a hasonlóságuk révén nem járnak közel egyfajta forráshoz.

A biológiai és társadalmi nem fogalmainak, és ezeknek az orvostudományra és a medikalizáció folyamataira való kivetítésének egyik első képviselője, Thomas Laqueur, az egy- és két-nem modellekre osztotta fel az időbeli és szociokulturális váltást a nők anatómiai ábrázolása terén. Az egy-nem modell legfőbb képviselőjeként és az ő elméletére való folyamatos, a későbbi korokban való hivatkozás okán Galénoszt jelölte meg (az általa használt források szerint). Ő Arisztotelésszel egyetemben (és részint Hippokratésszal egybevágó elméletekkel) kitér a női test adta sajátosságokra a standardizált férfi testtel szemben: ez utóbbit tekintve felsőbbrendűnek és irányadónak.

Az orvostudomány diskurzusaiban vitatott volt az, hogy a női testet mi határozza meg és differenciálja az irányadó férfi testtel szemben: az alacsonyabb testhő avagy a méh megléte. Megjegyzendő ezzel kapcsolatban, hogy eszerint a testhő okán van a nőnek méhe, hisz’ az alacsonyabb, így a nemi szervek nem kerülhettek a testen kívülre, így a férfi és női nemi szervek viszonya analogikus, csak elhelyezkedésük adja a különbséget. Galénosz az emberi testet 9 rendszerre felbontó anatómiai rendszerében a nő csupán a reprodukciót szolgáló nemi szervek kapcsán van megjelenítve; kijelölve ezzel helyét az elkövetkező érák diskurzusaiban mint analogikus, de alacsonyabb rendű avagy a teljes ellentétet képviselő entitás.

Az anatómiai vénuszokon átszűrődő vetítés ezzel a rendszerrel indít, mely egy számos kultúrában megtalálható anatómiai ábrázolás toposzát foglalja magába: a békaszerű avagy guggoló embert, amely egyes kutatók szerint az egyiptomi termékenységisten, Bes és annak női párja, Ta-urt, ill. Baubo ikonográfiájához vezethető vissza, és összeköti valamilyen szinten az anatómiát és a reprodukciót egy meghatározhatatlan látens kapoccsal.

Következésképpen a békaszerű figura kék körvonala az animációban nemcsak egy transznacionális, maszkulin archetípust hivatott reprezentálni a morfózisok sorozatában a kronólógia kedvéért, hanem sematikusságában magába foglalja az alternatív narratívák lehetőségét is. Ez a kezdő kép egyszerre utal a a tipikus fehér, 70 kg-os férfitest hegemóniájára ill. azon standardizálásának megkérdőjelezésére, ambivalens eredetére.

Mivel az anatómiai ábrázolás tulajdonképpen a „tudomány álöltözetébe bújtatott kulturális narratíva”, a nem és a hatalom kapcsolatának leképezése, nem meglepő, ha az anatómiai illusztrációk ősképeként Bes maszkulin alakját jelölik meg, mely tovább legitimizálja a férfi test standardját. A felső középosztálybeli nő mint anyagi forrás és státusz szilárdító kutatási terület, (túl)civilizáltsága révén „igényli” a szülés természetes folyamatának medikalizált levezénylését, mely az alacsonyrendű, animális szinten megragadó fajoknál (színesbőrűek és a szegény réteg) nem szükséges.

Azonban a szülőszobába férfiként nehéz „betörni”, hiszen ez a férj jogos vagyontárgyának megkárosításával (elcsábításával) fenyegetett, ezért az addig orvosi diskurzus részét képező, és a nemzés feltételének tekintett gyönyörérzetet a nők anatómiájából eltörölték, ezáltal egy teljesen idealizált, érzelmi síkra helyezve az ő lényüket.

Az addigi teljes alakos, vénusz szerű beállítások helyett boncasztali, kendőzetlen, hentesáru szerű szituációk jelentek meg az anatómiai atlaszokban, mint az orvosi diskurzust kísérő illusztrációk. Ezek a reproduktív szervekre, főleg a méhre korlátozódtak, eltüntetve a nő, az anya személyét, így menekülve meg az erkölcstelenség gyanújától a teljes objektivitás professzionális vértjével. Egy feltrancsírozott húsdarab aligha képes bármilyen fizikai érzetre; a vizsgáló orvosi tekintet pedig elszemélyteleníti azt, így fel sem merül az erkölcstelenség gyanúja.

A fehér, felső középosztály keresztényi értékeihez illeszkedve a reprodukciós feladatok másik segédszervei, a mellek is fontos szerephez jutottak: a belőlük áramló tej a keresztényi értékeket közvetítette és az anya szeretetét, aki emocionális beállítottsága révén fogékonyabb a keresztényi magatartás elsajátítására.

A szélsőséges társadalmi osztályok és rasszok medikalizált degradálása során a fekete nők teste hivatalos ábrázoláson ritkán jelent meg, annak taglalása és ábrázolása az emberkísérletek folyamatainak regisztrálását szolgálta csupán. Ennek ellenére a kísérletek eredményeit egy az egyben alkalmazták a „felsőbbrendű” fehér női testen; a kísérletek leírásai pedig a valóságban tapasztaltak és a hivatalosan kiadott szövegek közti diszkrepanciát is archiválják, pl. a fekete nők az idegrendszerük (és ebből kifolyólag agyuk) fejletlensége okán nem éreznek fájdalmat, könnyen szülnek és hamar felépülnek a szülés után, azonban az orvosi naplóbejegyzésekben ennek ellentétére való utalások találhatók elszórtan, továbbá a szülés utáni zökkenőmentes felépülés tana kizárná a kísérletezés lehetőségét, hisz’ nem létezhetne kiküszöbölendő orvosi probléma.

A fekete nők alacsonyabbrendűségük okán szűzhártyával sem rendelkeznek, így büntetlenül hozzáférhető testek a beavatkozások kikísérletezéséhez. A méh megfelelő működése a felsőbbrendű agyi funkciók alacsony kihasználtságának feltétele, mivel a test egy adott mennyiségű energiából gazdálkodik, így a nők a reproduktív feladatoknak kell alárendeljék magukat, az intellektuális önmegvalósítás joga számukra a fehér faj kihalásának veszélyével jár (ezt Theodore Roosevelt is megerősítette egy beszédében).

A nők neurotikusként való megítélése a gyógyszerreklámok visszatérő toposza, akárcsak a nő családi státusza általi meghatározottsága és célcsoportként való kitűzése a gondoskodásra való nagyobb hajlandóságának feltételezése révén. A betegségek kórtana a standardizált, fehér, 70 kg-os férfitestre van szabva, a nők szerteágazóbb és később jelentkező „férfitünetei” nem élveznek kutatási prioritást.

Az áttetsző, műgyanta vénuszok hús-vér káoszt jelképező vörös testén keresztül átszűrődő, áttörő anatómiai ábrák intellektus-kékje a test racionalizálására való törekvést jelképezi, ugyanakkor egyaránt utal a mostani orvosi reklámok racionalizált-kék, ugyancsak áttetsző 3D testére, melyben a vörös feltűnése a patologizált szituációt, a megregulázásra váró káoszt jelképezi. A műgyanta vénuszokon történő átvetítés ennek fordított hasonmása, a vörös színnek a nőiséghez való konvencionális kapcsolata okán.

A vörös és a kék szín az orvosi ábrák gyakori elemei (főleg a keringési rendszer ábrázolásánál), ezek fekete vonalrajzzal egészülnek ki rétegelten a szappan vénuszokban, az egyes rétegek a különböző korok alkotta anatómiai ábrázolásokat foglalják magukba. A rétegek más-más illatúak, igazodva az ábra által reprezentálni hivatott korszak medikalizált és konvencionális nőképéhez.

Az ábrák tollrajzzal készültek, melyek az anatómiai ábrázolás percíz, ma is használatos és oktatott, vonalrajzos képeire utalnak, azonban a hordozójuk nem papír, hanem avalon fólia, amely vízben oldódik. A rétegek egymásra halmozódnak, egymagukban való nézetük csak más rétegek vízzel való feloldása, dörzsölése révén lehetséges.

Azonban az elkülönítés nem történhet meg, az adott kép tiszta megragadása annak pusztulásával jár, a rétegelt illatok sem különülhetnek el, így nehezen vagy rosszul azonosíthatjuk be azokat és jelentésüket. Egy adott paradigmát képviselve, abba beleszületve nem képviselhetünk tiszta látásmódot egy letűntnek nyilvánított eszmerendszerrel szemben; céllal, kialakított tekintettel közeledünk felé, mely elpusztítja azt, amit képviselhetett.

A víz a nővel, az anyaméhhel és a tisztasággal kapcsolatos jelentéstartománya mellett az orvosi higiéniára, objektifikációra is utal. Az anatómiai vénusz hagyományos viaszfigurája a szépség és a medikalizálás, a racionalitás mezsgyéjén teremtődik meg. Rétegekre, szervekre szétszedhető testének narratívája a méh és annak kötelező gyerekmellékletében csúcsosodik ki.

Tulajdonképpen az orvos és a modellezői, metszői határozták meg, hogy hogyan legyen reprezentálva a direkt öntvény után készített viaszmodell vagy egy „élet után” ábrázolt női test anatómiája. A modell és az illusztráció nem a valóság tükre volt, azt reprezentálta, amit készítői gondoltak róla.