Árkádiában (az enyémben) úgy nyitnám meg ezt a kiállítást, hogy egyszerre legalább három szöveget mondanék el, mindegyiket másmilyen tematikai felvetéssel indítanám, és a hallgatóság mindezt nem kakofóniaként fogadná, hanem a szövegeket külön-külön és egyszerre is értené. (Én mint dadogó, így képzelem el az idillt.) Árkádiában nem vacakolnánk a linearitással és a félreérthetőséggel, ami nem az irányított fények érvénytelenné válását jelentené, sokkal inkább egy minőségileg más, kötetlenebb feltételek közötti létezés lehetőségét, valamiképp a személyesből következő kollektív szabadságot, amelyben harmonikusabb a kapcsolódás.

Nekem ez hiányzik, és miközben vágyakozom, nagyon nem az árkádiai félistenekhez, sokkal inkább a koldusokhoz érzem hasonlónak magam: egy templom tövében, a híd alatt vagyok – még szerencse, hogy Andi megépítette ide ezt a hajlékot, amellyel szinte illusztrálja számomra, a lélek otthontalanságát és törékenységét, jellegzetes tépettségét még olyankor is, ha egyébként a belső képeim szélei szép egyenesre vannak vágva, vagy a személyiségrétegeim nem szakadozottak. Ugyanakkor a látszólagosság szerepére a kiállítás címe miatt – Et in Arcadia ego, “Árkádiában (voltam) én is” – különösen figyelni szeretnék, a művészetre mutató művészet kontextusában nézelődöm. Ki tudja, hogy a dolgok színe, vagy a fonákja az érvényesebb?

Drámai hangulat, romantikus miliő, következzék egy vallomás: számomra úgy hangzik és úgy is hat ez a latin cím, akár egy varázsige, s ezek közül a hangzás megragadhatósága az egyszerűbb.* Ezoterikussága egyrészt a latin nyelv rejtekező hajlamában érvényesül, másrészt kifejezetten bennfentes dolog ez a vergiliusi-poussini játék abban is, hogy a művészek találták ki saját maguknak – akárcsak a teljes művészeti tartományt, amelynek ugyanakkor egyik meghatározó tanúságtétele éppen az, hogy egy ihletett kitaláció idegen a hazugságtól. Arra vonatkozóan, hogy miként lehet mozogni egy ilyen bonyolult, ellentmondásos helyzetben, számomra rokonszenves az a tapogatózó megközelítés, amelyik az önirónia derűjével igyekszik egy semlegesebb megfigyelésre. Játszani szeretnék tehát Andival én is, ami egyszerre biztonságos és egyszerre ijesztő, de nincsen hatalmamban felmérni a tétet – infantilis helyzetemben megpróbálom hát ezt a bunkit tovább építeni; a szavak szintjén például azzal, hogy a selymekhez hasonlítom és feldobálgatom az állvány-szerkezetre ezt a varázsige-szerű a latint.

Milyen érzés az, ha a kőbe vésett minőség helyett valami könnyű, lepel szerű, kiteregetett anyag hordozza ezt az árkádiai mondatot? Ami a környezetéhez simul, leomlik vagy fellebben a légmozgástól függően, nőies fátyolként eltakarhatja a vélt vagy valós igazságok tiltásait, jótékony és lágy, mint a szemhéj. Egyik oldalról mindez lehet felszabadító és örömteli. (Közben egyben látom ezt az installációt és azon tűnődöm, hogy ezeknek a finom anyagoknak a valódi szépségüket leginkább talán az egyensúlyi helyzetük adja.)

A másik feléről viszont lehet fájdalmas szembesülés is az elemelkedés, gyakorlatok sorozata a veszteségre, memento morik egymás után. Ha csak egy pillanatra sikerülne ránéznem távolabbról arra, ami éppen távolodik tőlem és közben résnyi lehetőségem adódna, hogy a privát kínlódásaimból kivonva észrevegyem a körülöttem lévő többieket – a neutralitás pillanata volna ez, amely indulatok nélkül nekem szánja a kérdését, mielőtt a szenvedéseim közepette újra magamra hagy: lehetnek-e mások, mint a saját egyszeri halálunkra figyelmeztető jelzések a társadalmi veszteségek kapcsán felmerülő aggályaink?

Mert napjainkban, amikor úgy tűnik, hogy oly sok rétegében veszít jelentőségéből a világ, a korábban fontosnak tapasztalt, szilárdnak hitt dolgok egyre kicsúszni látszanak valóságosnak ismert kezeink közül, akkor a kiállítás kapcsán a latinhoz, a holt nyelvhez köthető kulturális építőköveink iránt való nosztalgikus fájdalom is felerősödhet, például a műveltségre való hajlandóság (latin mint irodalmi nyelv) vagy a tudományos kedv (a biológiai rendszerező latin) tekintetében.

És megemlíteném az installációt elnézve az orvosi latint is, mert habár a lelki vizsgálódás felé mozdul el a művész fürkésző tekintete, ehhez felhasználja a testet, a kedvese testét. A fehérre festett vasrudak önmagukban is erőteljesen képviselik számomra a kettősséget: formai geometriájuk egyfajta szellemi tisztasággal cseng egybe, miközben zsigerileg a kórházi ágyvasakra és infúziótartókra emlékeztetnek, jelölve egy olyan higiénét, amely végső soron csak az alatta levő rozsda szuszogását fojtja el ideiglenesen. Hogy kórházi környezetben milyen eszközszerűen funkcionál ennek a holt nyelvnek a váza, arról azt hiszem Nádas is beszélt egy Polcz Alaine-re visszaemlékező interjúban: arra is használják az orvosok a latint, hogy rejtegessék a halált a betegek és kisgyerekek elől, melyet ugyanakkor mégis mindig megéreznek a legkisebbek is, nem szükséges hozzá a szavak szintjén való értés.

Amiért azt játszom most, hogy ez a kiállítási cím egy varázsige, kíváncsi vagyok arra, hogy miként beszélgethetne Poussinnel Szilák egy rokon motívumon keresztül. Mert megjelenik az élő és a halott fa is az ikonikus festményen, lombos növényként a középtérben, a cselekmény előtéri helyszínénél pedig mint az emberi kézben aktivizálódó élettelen ágak (amelyekre történetesen támaszkodni is lehet): a botok. Ahogy Andi a fához nyúl, az élénkíti bennem is a tapintásra való gyermeki vágyat, elképzelem, hogy milyen érzés volna megérinteni a pónifejre emlékeztető tönköt (lapogatni részvéttel, de nem bizalmaskodón), vagy elporlasztani némi száraz falevelet az összegyűjtött gallyakon, melyeket a két madzag kegyeletteljesen, de határozottan egyben tart. (Rend van, nincs menekvés. Nincs menekvés, rend van.) Úgy csüngnek ezek a levelek, mintha ernyedt kézfejek volnának, egykori fényre kifeszített lélegző felületek bőrereklyéi – és lám, miközben asszociálgatok, a lényegi zöld a komplementerébe fordul, felerősödik ismét a létezésben a fonák, miközben a saját kézfejeimre tekintek. Minden tükör. Milyen távolról látom benne már nem csak a saját magam féltéseit? Eszembe tud-e jutni a veszteség kapcsán a személyes lehetőségeimben rejlő aktivitás? Ameddig mozgathatom a kezeimet, választhatok is: a simogatásra, a rombolásra és a fehér masni ügyességére egyaránt alkalmasak.

Villanyfényben vagyunk, vakuval pislogunk alulról a fákra. A kiszáradás egy ilyen erőteljesen szoláris installációban a puszta érzékszerveinkkel lekövethetetlen égésként is fölfogható. Amikor a Nap tüzét utánozza a természetben az ember, és tüzet gyújt, akkor a fűtőértéke szerint veszi figyelembe hozzá a fát, egy apró ág gyorsan fel- és ellobban, egy fahasáb hosszan és lassan ég, mindenesetre a holt fában konzervált idő az, ami az égést biztosítja; talán az idő rögzítésében rejlő potenciál és a lángolási képesség egymással összefügg? És az ember nemcsak azért égethet, éghet, hogy fényhez vagy meleghez jusson, hanem tisztulásvágyból is.

Tűnjön bármily kevéssé szakrálisnak ősz végén egy kertben rakott máglya, a kertész érzi azt, miközben archaikus munkáját végzi, hogy a maga szükségszerűségével együtt ez az égési folyamat milyen izgalmas és mennyire szomorú. Csípi a szemét a füst, elfordítja a fejét, keresgéli a horizontot és elnéz a hordó fölött, ahová a körforgásból felmentést kapott örökzöldek élő lángkoronájával játszik a szél.

Amiért a művészt a képekkel legkevésbé megmutatható minőség csábítja leginkább az ábrázolásra, én azt hiszem, hogy a benne lobogó gyermek az a vakmerő varázsló, aki olykor tehetetlenségében, máskor épp tudatosságában bujkál. A legtöbb elmélyülten manuális, a klasszikus képzőművészet hagyományaihoz kötődő alkotótevékenységet Andi a linómetszéssel töltötte el. Reliefjeinek készítési gyakorlata bár kétpólusú, azért a negatívból pozitívba való átfordítás hiányt kitöltő, optimista gesztusa megint a választás, a szemléletváltás lehetőségét is mutatja. Az idő elmúlásának allegóriáit áramló mozdulatok lekövetett folyama között láthatjuk, s e törékeny keretdarabok vagy emlékezésre emlékező táblák felszíne épp oly gyengéden, mint a selymek, egy másik megközelítéssel hívják fel a figyelmünket a változásra, simogatva próbálnak nem csak a koponyákhoz szokott, fekete-fehér memento mori belső képi világunkhoz közelíteni.

Bárcsak el tudtam volna mondani egyszerre, egymás mellett a fenti gondolataimat! Ha lett volna még módom ügyesebben kifejteni valamit! Írni valami teljesen mást! Rögzíteni valamit! Bárcsak ne álmosodtunk volna már el egészen – ó az a múló idő! De majd miközben megtapsoljuk Andit, felébredünk – és azt kívánom, hogy legyen ez a taps idilli, tehát egyrészt nagyon tiszta, a verbalitást megelőző korokból vagy helyekről való, a csodálkozással és a kifejezhetőséggel kapcsolatos személyes és közösségi örömteli gesztusunk, amelyben másrészt úgy válunk részévé a nagyobbnak, hogy közben halljuk és érezzük benne a saját kezünk (tükör megint: amíg én mozgatom, választhatok – együtt a többiekkel, más ritmusban, vagy nem szállni be egyáltalán). És amikor elcsendesedik ez a taps, lehalkul, majd megáll, szökkenjen ki a térből és az időből egy pillanat és legyen az a titokzatos árkádiai találkozóhelyünk! Hogy miért szeretné az ember ezt azonnal megjelölni – kővel, kendővel, amivel csak tudja, a keletkezés és elmúlás folyamatában lévő kezdetleges eszközeivel – ezt a megragadhatatlant, ezt a pontszerűt? Mert a fontossága felbecsülhetetlen és mert megpróbál a lehetőségeihez képest – tárgyakat kapott a földi életéhez – viszontszeretni. De ahogyan nem tudjuk megérteni az ellentmondásokat és összekeverdik a fizikai szféra az ajándékozói indíttatással, elfeledkezünk arról, hogy a szuvenírek csak jelképes emlékeztetők.

*Hatása egy apró könyvajándékban: mikor a művész megkért, hogy nyissam meg a kiállítását, én még nem tudtam, hogy mi lesz a címe. A művész most tudta meg, hogy hónapokkal ezelőtt illusztráltam egy könyvet, amelybe belerajzoltam Poussin Et in Arcadia ego című festményének parafrázisát. Korábban sosem került szóba közöttünk ez a varázslatos latin sor.


helyszín: Három Holló / Drei Raben
megtekinthető: 2024.02.16. – 2024.03.01.
megnyitotta: Matyus Dóra
fotódokumentáció: Kocsis Ágnes @agneskocsis