Két hete rendkívüli felmondással elbocsátották Ádám Zoltán egyetemi docenst. Ő volt az az oktató, aki etikai vizsgálatot kezdeményezett, amikor kiderült, hogy egy befolyásos családból származó hallgatóval kivételeztek egy vizsgán. Habár bebizonyosodott, hogy két egyetemi vezető is etikai vétséget követett el a vizsgáztatás során, őket az egyetem rektorhelyettese felmentette, Ádám Zoltánnak viszont távoznia kellet.

Lits Levente: Őrizzük a művet, míg a művész távol van
Felszólalás A gondoskodás politikájáról című performanszon;
Hozzászólás a Corvinus vizsgabotrányát követő vitához
2023.11.06.

„[…] mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.”

(részlet József Attila: Thomas Mann üdvözlése; 1937. január eleje)

Kedves Hallgatóság, performanszunk Résztvevői,

Válságok között kell gondolkodnunk, ami utólag mindig a legtisztább, a valóság igazi gondolkodásának útját rajzolja meg annak ellenére, hogy most minden zavaros, hisztérikus a társadalmi létben, a gazdaságban rideg, komoly, nehéz. Azért hoztuk létre ezt a performanszt, mert alkotókká kell emelkednünk egy olyan világban, ahol éppen azok sajátítják ki a politikaalkotás, a politikai tudás összes képességeit, akiknek a dolga lenne igazán az igazságról beszélni, az igazságos békét követelni. Ferenc pápától olvashatjuk: „Azoknak [pedig], akik állhatatosan keresik a békét, szavukkal és tetteikkel a béke hírnökeivé kell válniuk.” „A béke megteremtése [pedig] feltételezi az igazságosságra való törekvést.”

A művész, Fajgerné Dudás Andrea most nem tud itt lenni, viszont a következő szavakkal bíztatott: „Értelek és ha jó neked, szabadon használhatod a művemet!” Ezért állunk most itt. Itt őrizzük, míg a művész távol van. De őrzésünk nem szünetel az alkotásban és ezt Fajgerné, a művész is pontosan érti, hiszen éppen azért állunk itt, hogy azt az egyneműt, azt a világot őrizzük és társadalmi létbe segítsük, melyet a gondoskodás politikájának, a legerősebb közösségiség követelésének szenteltek és nem a szuverenitás, a hamis polgárháború, az idegenség bevédésének. Ferenc pápa azt is írta, hogy bíznunk kell és a megváltozásban végsőkig résztvennünk azért a célért, – idézem – „hogy a világ megszabaduljon a háború ostortától”, miként Hérodotosztól Ranciere-nél olvashatjuk az ostortól, az esztétikai uralomtól, hiszen a fejlődés ellensége pont a mű egyneműségének, igazi felszabadító hatalmának tagadása, az értékrend tabusítása – Megjegyzem: Ezzel vádoljuk az Egyetemet. – hogy „valamennyi földrész osztályrésze legyen az igazság és a kenyér, a szabadság és a béke”.

Itt állunk, őrizzük a művet és merjük szabadon használni, hiszen egyenesen felhívás politikaalkotóvá válnunk, ha pont az az Egyetem akarja kisajátítani azt, akinek feladata lenne a legteljesebb részvétel társadalmi létbe segítése. De mit is jelent, hogy ránk bízták ezt az alkotást azzal párhuzamosan, hogy még a Ludwig Múzeumban is művészek egész serege állít ki, gondolkodik közösen és követeli a gondoskodás politikáját miközben a magyar közgazdászszakma, az Egyetem és a társadalom is a közgazdaságtan legközvetlenebbül is értett válságát éli át? Álláspontunk szerint azért történhetett ez meg, hogy hatalom és kényszerítés nélkül a művészet, a gondoskodás és fejlődés politikájának gazdái, gazdálkodói lehetünk, mert létezik egy olyan néma párt, létezik egy olyan elvi közösség és létezik egy olyan szakmaiság is, ami lehetővé teszi és kikényszeríti a fejlődést a saját és a világ, a társadalom összes részeiben. És nem csak létezik, de értékválaszt küzd ki és a Legyen allokációját követeli. Ez követeli a mi megmozdulásunkat, a közös performanszunkat is.

Bevallottan nem ismerem az összes helyzetet és nem is kívánkoznánk közvetlen személyi, gazdálkodási döntésekbe, követelésekbe bocsátkozni, azonban felszólítjuk és követeljük az értékrend szerinti néma pártot, az összes intézményeket, hogy érvényesítsék a fejlődés jogát, a gondoskodás legerősebb, igazából hatékony politikáját és tegyenek meg mindent lehetőségeikhez mérten az értékrend tendenciózus tabusítása és tagadása ellen, a párbeszéd érvényesítésének érdekében pedig töröljék el és hajtsák végre, az összes szükséges személyi és intézményi változást. Érjék el, hogy az őrzés Ady szerinti politikájától, mely a politikai felelősség, a „De a kezedet fogom / S őrizem a szemedet.” egyértelműsége, a szakma és a társadalom jusson el az elején idézett József Attila sorokig, mely Homérosztól Hésziodoszon, Marxon, Lukácson keresztül napjainkig közös értékeinket a műhöz rendelt világ, az egyneműben bennelévő-tükröződő igazi politikum megragadását, megszüntetve-megőrzést, a fejlődés társadalmi létbe segítését követeli.

Köszönöm, hogy meghallgattatok.

Performansz formájában reagáltatok a Corvinuson történő vizsgabotrányra, miért ez tűnt a legalkalmasabb formának? Politikai eszköz lehet-e még a művészet?

A vizsgabotrány sok kérdést felvet az intézmény konkrét személyi és dologi/szabályozási döntéseivel kapcsolatban, azonban minket nem is maga a konkrét eset érdekel. Nyilvánvaló, hogy sok szabályzat van érvényben és mindenki szeg meg szabályokat nem csak az Egyetemen, de a magyar hétköznapokban is, sőt. Kérdéses mindig csak az, hogy mit jelent a folyamat vagy konkrét eset a közösségre nézve, és mit lehet vele kezdeni, illetve, hogy az A állapotból való átmenet a B-be valóban segít-e a társadalom égető problémáin, jövőjén. 

A Corvinus egy ilyen problémával küzd, azonban a jelentős a vizsgabotrányban inkább az, hogy a közösség elvi alapja indult bomlásnak. Nem igazán lehet jelentősebb morális kitételek és jövőkép kimondása nélkül igazságos döntést hozni. Ekképp mindent meg kell tenni az értékrend tendenciózus tabusítása és tagadása ellen, az elvekről pedig nyíltan kell párbeszédet folytatni – ezt kívánja meg a szakma reputációjának védelme. 

Ennek érvényesítése azonban nem a hétköznapi értelemben vett politikai gondolkodást kívánja meg, hanem az igazit, a művészetét, hiszen újra értékeket kell társadalmi létbe segíteni, működtetni közvetlenül az ember elé állítva, a globalizációra, az Egyetem szerepére és működésére vonatkoztatva. Az Egyetem ügye pedig éppen ennek megértése miatt is párhuzamos a magyar közgazdászszakma, gazdaságpolitika és társadalom válságával.

Folyik-e érdemi vita az ügyről, ha igen, hol tart jelenleg? Vártok-e reakciót a performanszra, terveztek-e folytatást?

Úgy gondolom, hogy zajlik már a közös gondolkodás és mindenki érzékeli ennek a jelentőségét, a korábbi korszakból való átmenetet. Azonban ennél konkrétabban az ügybe nem látok bele, nem is ismerem részleteiben. 

Másrészt reakciót, hozzászólásokat, kritikát mindig szívesen fogadunk. Az ügy merőben pionírnak hatott a közgazdász kollégáknak, nem is beszélve a fiatal művészek és kurátorok felől érkező sokszor elutasító, közönyös hozzáállást. Ebben az értelemben ez egy új kezdeményezés és talán sokan több aspektusát nehezen értik a társadalomról szóló interdiszciplináris vitában. Még elég friss az élmény nekünk is, ezért, ha egy további kísérletet tennénk a párbeszéd performanszléptékű folytatására akár MKE-s helyszínen, jól átgondolt elméletre és tisztább, egyértelműbb visszajelzésekre lesz szükségünk.

A képzőművészet nem részese annak a válságnak, amit a társadalom és a közgazdászszakma kapcsán is említettetek? 

Dehogynem. A tabusítás minden látszat ellenére rendkívül nagy a művészek közösségeiben is, az alkotófolyamatokban; hosszú és nehézkes, harcos utazás ez számotokra is egy válságra éhezett világban. Nem az én tisztem megítélni konkrét eseteket és folyamatokat, de sok kiállítást és művészetet látni a forma és tartam kuszáltáságával. A Legyen allokációját kutatni nem kis vállalkozás és nem is a hétköznapi értelemben véve karrier. Márpedig – tapasztalataim szerint – leginkább önmagukra és nem az önmaguk és a világ megismerésének körmozgására kíváncsiak ma az alkotók.

El lehet érni nyomásgyakorlással értékrend-változást? Visszaállíthatóak-e a megbontott értékek? 

Nem és nem lehet másként. A mi felszólításunk nem konkrét párt, emberi befolyás érvényesítésére vonatkozott. Beszédemben is kifejezetten a művészet őrzését, az értékek vállalását és a világban megvalósuló fejlődés felismerését és ösvényének követését kértem, ami persze azzal jár szükségszerűen, hogy el kell törölni és végre kell hajtani az összes szükséges személyi és intézményi változást.

Pont ezért választottam Fajgerné Dudás Andrea felmosott vásznát, ami végső soron egy ösvény is, egy út. Még a performansz kezdetekor megkérdezték a szakszervezet képviselői, hogy de miért fehéren kék a felmosás, merthogy értik, hogy láthatatlan munka és gondoskodás (A mű a No FOMO című kiállítás keretében készült 2021-ben, itt írtam róla.), de hogy fehér, az már tényleg nagyon belsős utalás. A white cube probléma jelenik meg benne, hiszen a kiállítótér fehér, mindamellett fontos tapasztalat az is, hogy a társadalom betüremkedett oda vagy mindig is jelen volt. 

A másik felvetés pedig a túloldalról, a művészeti irányból érkezik, hiszen nem egyértelmű, hogy politikai gazdaságtani kultfilm az Óz, a csodák csodája (1939) az aranystandard útjával és a FED-del, aki vezet a politikai tudás összes adott képességeihez mérten. A filmben kiderül, hogy a szakma (Óz) képes igazgatni a gazdaságpolitikai folyamatokat a korábbi ellenérvekkel szemben is, melyek a korábbi szabadságot féltették tőle. Ebben az értelemben egy olyan ösvényt kell a gondoskodás politikája szerint járnunk szükségszerűségében közösen együtt, melyet a művészetszerető és immáron értő közgazdász, és az ahhoz tartozó elvi közösség, szakma vezet és tud vezetni a fejlődés érdekében. Így létezik az értékek felé vezető út és igen, járható.

Mi az első lépés a gondoskodás politikája felé?

A gondoskodás politikája egy hagyomány, ezt nem szabad elfelejteni. A művészet pedig egy ösvényen mutatta meg a gondoskodás és a munka problémáját, fejlődésben betöltött szerepét. Azonban mi tudjuk, hogy a megmutatásban rejlik az igazi mondanivalója, mivel az a tudásra vonatkozik és a tudás vezeti, hajtja végre a társadalom megváltozását. Első lépés éppen ezért az, hogy elkezdünk közösségben beszélni értékrendünkről és mint közösségek megtanuljuk vállalni azokat.

A képen látható Lits Levente a Corvinus Egyetem hallgatója, a Világpolitika és közgazdaságtan állandó szerzője (legújabb száma ide kattintva elérhető), a FDSZ BCE (Felsőoktatási Dolgozók Szakszervezete Budapesti Corvinus Egyetemi Intézményi Szervezete) képviselői és Trautmann László a Budapesti Corvinus Egyetem volt tanára, közgazdász, a Világpolitika és közgazdaságtan főszerkesztője.