A harmadik OFF-Biennále kapcsán három projektről beszélgetünk, majd közöljük a beszélgetések lejegyzett változatát. Első alkalommal képzősök ültek össze a Buharovok Revolúcióparabotanika című kiállításának megtekintése után, ebben a kivonatban más művészeti egyetemek hallgatói fejtik ki véleményüket, végül nem művészeti egyetemre járó diákok beszélgetését olvashatjátok majd.

Holczer Sára forgatókönyvíró a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, Lutz Boglárka transzdiszciplináris művészeti szakra jár a bécsi angewandtén, Radnóti Róza zongoraművész, a Zeneakadémián tanul, Törkenczy Ármin a MoME-n designkultúra szakos. A Képzőről Kergyó Zsófia, elméletis hallgató beszélgetett velük.

Mindenkit egy műalkotás kiválasztására kértünk, amit bármilyen okból szeretné, hogy hosszabban is megvitassunk, így összesen négy műtárgyat a beszélgetés fókuszába helyezve, ezenkívül a kiállítás átfogó kibeszélésére törekedtünk.

Róza: Bocsánat, nálam lesz egy kis zenei aláfestés, Bartók 2. zongoraversenye, nem tudom kikapcsolni, mert élőben szól. Bogi, hogy vannak a gombáid? Zsófi mesélte, hogy vannak gombáid.

Bogi: Most az installációban van egy részük (Hódi Csilla: Matango bár, a szerk.), a másik részének még nincsen teste.

Róza: Hogy jött, hogy gombákat fogsz nevelni?

Bogi: Régóta érdekelnek a gombák, és már próbálkoztam is azzal, hogy termesszek, de mindig bepenészedtek, vagy valami rossz dolog történt, viszont most pár hónapja sikerült. Csillával úgy kerültem kapcsolatba – így hát a gombáink is úgy kerültek kapcsolatba –, hogy 2017-ben a Léggyárban együtt dolgoztunk (installatív performansz a 2017-es OFF-on, a szerk.). Ő ott is egy gombás szobát csinált, tőle kaptam először fonalat.

A Matangó bár… nekem például esztétikailag is tök vonzó. Trashy, a legtöbb anyag, amit használ talált, újrahasznosított. Funkciója van az installációnak, azontúl, hogy művészet – gombát termel, amit utána meg lehet enni. Létrehoz egy kis mikrokozmoszt, ami nagyon kedves. Illetve megemlíti, milyen hihetetlenül érdekes lények a gombák, mennyit tanulhatunk tőlük.

Ármin: Amit termeltek gombát, azt tényleg meg is eszitek? Egy rántottában reggel? Vagy ezt hogy kell elképzelni?

Bogi: Bárhogy, én például nyersen is szeretem. (Nevet.)

Ármin: Eddig az volt a fejemben, hogy a gombatermesztés csak ilyen l’art pour l’art, mint a bélyeggyűjtés, csak így termeszted, oszt csókolom.

Róza: A művészet és a biológia összekapcsolódik az installációban, ez valahol határfeszegetés, nem?

Bogi: Végül is igen, amennyiben ezeket külön akarjuk választani. Én nem szeretek ennyire külön területekben gondolkodni.

Zsófi: Sári, mintha egy fél szót mondtál volna róla délután, hogy hozzád nem igazán állt közel ez az installáció.

Sára: Nem az a helyzet, hogy nem tetszett, hanem mindig, amikor olyasmi kiállítási tárggyal találkozom, ami úgy értelmezi újra a kiállítótér fogalmát, hogy azt mindenképpen hasznosan próbálja meg értelmezni, nem tudom, hogy valamilyen jó értelemben vett ironikus hozzáállás-e a művészeti tér túltermeléséhez. Mit tudok én látogatóként kezdeni ezzel a típusú deszakralizációval? Amikor szinte bocsánatkérően, ó itt egy kiállítótér, tegyük hasznossá, termeljünk benne gombát! Amikor ilyen típusú egyszerű egyenletekkel találkozom, zavarba jövök. Csilla installációját ennél összetettebbnek gondolom, csak mivel van egy ilyen része, itt is van egy önshaming, ami bennem furcsa érzeteket kelt. De ez még ennek a spektrumnak a nekem tetsző része.

Bogi: Szerintem is túlmutat azért ezen. Számomra van benne egy folytonosság-folyamatosság, ami persze nem egy új dolog, de alakul, becsatlakozhatsz, megfigyelhetsz, akár szüretelhetsz belőle egy gombát, vagy berakhatod a tiedet. Az interaktivitásnak szerintem ez egy kellemes, és kevésbé erőltetett módja. Illetve maga az élővilág, mint művészet foglalkoztat engem. Ez kvázi a ready-made-nek egy új fajtája. De közben értem amit mondtál, és tök izgalmas.

Sára: Ebben látom a túllépést a banalitásokon, hogy az alkotói pozíció átértelmeződik ezzel, hogy magától alakuló rendszert állít fel. De ahogy ki volt alakítva az installáció, nem csábított arra, hogy a terébe belépjek, és akár kivegyek belőle dolgokat. Sokkal inkább egy tablószerűen elrendezett rendszer volt.

Róza: Az egy érdekes kérdés, ami felé a te korábbi mondatod vezetett Sára, hogy mi a művészet szerepe ma. Kell-e keresnünk neki funkciót egyáltalán? Ha a művészeten számonkérik a hasznosságot, az hova vezet?

Sára: Nekem csak azzal szokott problémám lenni, ha ezek az üzenetek és funkciók egy vagy két bitesek. Nem hiszem, hogy létezik olyan művészet, ami funkció-, üzenet-, ideológia- vagy politikamentes lenne. Az, hogy alkotások ezt direkt módon felvállalják a művészeti mezőn belül is, az nagyon sok szempontból megvilágító erejű, és ezt kevésbé reflektáltan kezeljük már így is, de ha mindez banalitásokban jelenik meg, azzal szokott problémám lenni.

Róza: Nekem ez a szódaautomata kapcsán jutott eszembe (Marie Caye & Arvid Jense: S.A.M. Szimbiotikus Autonóm Masina, a szerk.). Én annak a szerepét nem annyira értettem ebben a kiállításban. Már számtalanszor, sokkal jobb módon megfogalmazták a gépek emberként kezelését. Ott éreztem azt, bár lehet, hogy konzervatív vagyok, hogy ez talán nem igazán való művészeti térbe. Bár, ha jobban végiggondolom lehet, hogy szándékos volt, hogy a két nagyobb installációt a terem két sarkába helyezték el. Két egymástól ellentétes dolgot fogalmaznak meg – látsz valamit, ami élő és éppen alakul, illetve valamit, ami életidegen.

Zsófi: Ez a gép ott van a kirakatban, a leghangsúlyosabb helyen, közben a látványon, és a kísérőszövegen kívül semmilyen kapcsolatba nem kerülhetünk vele. Tudtatok bármit kezdeni vele, hozzátett a kiállításhoz?

Ármin: A gombás olyan, mint amikor a természetművészet melókat berakják egy white cube galériába, ott van egy kupac föld kontextuson kívül. Picit ez volt az élményem itt is, érzed rajta, hogy nem idevaló. Ez a dilemma, hogy ez egy képzőművészeti kiállítás, vagy inkább egy food design kiállítás, vagy mi a lótúró? Ez benne volt az artmagazinos cikkben is, valamelyik betű felrótta a kiállításnak, hogy a főzőshow mitől műalkotás (Szabó Eszter Ágnes: Manióka Show – Gyökér előrejelzés, a szerk.) ? A munkák többségénél ez van, azáltal váltak műalkotássá, hogy a kurátorok beemelték a kiállítótérbe, ezáltal keltették fel a figyelmünket. Engem vizuálisan az a szódagép nem tud megérinteni, de azáltal, hogy bekerült ebbe a térbe, megnézegettem elég hosszasan. Az egy dolog, hogy egyáltalán nem értettem, mit akarnak vele és hogyan működik, de ilyen szempontból van értelme beemelni a térbe, legalább megnézzük.

Sára: Szerintem nagyon jó megfigyelés, hogy a két installáció milyen hangsúlyt kap, és hol helyezkedik el a térben. A Matango bár folyamatos alakulását lehetett volna követni a kirakat üvegén keresztül. Az arra elsétálóknak is jelentősége lett volna annak, hogy egy folyamatot lehet nézni. Rossz érzésem volt azzal kapcsolatban, hogy a kiállítás-design nem foglal állást, hogy ez a tér hogyan viszonyul az alkotásokhoz.

Ármin: Úgy érzed, a kurátori koncepcióban nem volt értékítélet?

Sára: Nem láttam, hogy van egy egységes gondolat, ami összefűzi ezeket, inkább ilyen szótár-szerűen: étel.

Ármin: Igazad van. A fogyasztásunk jövőjével foglalkoznak ezek a műtárgyak, nagyon máshogyan. Ezenkívül szerintem sincs rendezőelv.

Róza: A Manióka Show és a Future Foods (Gerard Ortín Castellví, a szerk.) nagyon jól kiegészítették egymást. De valahogy mégis gazdagabb lettem egy gondolatcsomaggal, amit a kiállított művek váltottak ki belőlem.

Sára: A két film nekem is nagyon jól egymásra talált, és egyébként a gombás installáció is, csak mégis volt a kis négyzetméteren nagyon nagyszámú műtől egy börze jelleg nekem.

Ármin: A szótár amúgy egy tök jó szó volt szerintem erre.

Sára: A kiállítás jövőről szóló fantáziái esetében nyilván várható ez a heterogenitás, mindenki másképp vizionálja ezeket, egymás mellett futó különböző alternatívák, nem tudjuk melyiküknek lesz köze az egyszer megvalósuló valósághoz. De mindez közben nem volt reflektált, akár ellentétező pozíciókkal, nem láttam tudatos építkezést.

Róza: Szabó Istvánnal volt nemrégiben egy beszélgetés, amiben azt mondta, hogy egy jó rendezőnek nem az a feladata, hogy megválaszolja a filmben feltett kérdéseket, hanem, hogy úgy tegye fel őket, hogy a néző keresve-keresse a választ és gyötrődjön. Egy ilyen tárlatnak nem biztos, hogy az a feladata, hogy válaszokat adjon.

Sára: Nagyjából egy irányba rakott engem ez a kiállítás, de közben mégsem tudtam egy összefüggő képet összerakni belőle, és ezért az volt az érzésem, hogy nem volt jól felépítve a dramaturgiája.

Zsófi: Engem zavart volna, ha kapok egy letisztultabb választ. Ha jövő-alternatívákat keresünk, nem akarom, hogy a végén bármi egyértelmű legyen, mert nem tudhatjuk.

Ármin: Nincs erre válasz, ezek mind csak spekulációk.

Sára: Voltak a kiállítás koncepciójában reflektálatlan alapállítások, közben ideológiailag eléggé egy irányba ment, de nem lett a koncepció által explicitté téve. Volt egy olyan érzésem, hogy egyszerre próbál sokat és keveset markolni.

Róza: Szerintem olyasmi volt a tárlat célja, hogy elrettentsen a jövőtől, ami a mai fogyasztói társadalomból következik. A bejárat melletti filmtől (Neozoon: Az ember szívéhez a gyomrán át vezet az út, a szerk.) összeszorult a gyomrom, a lelkem, a szívem, a mindenem, hogy úristen, én ezt nem akarom.

Ármin: Az a para, hogy ez aktuális. A többi művet el tudjuk tolni magunktól, hogy majd az úgy lesz, egyszer talán. De az első videó azért perverz, mert azt nézzük, hogy mi történik most az életünkben. Mindannyian csináltunk már ilyet, hogy csirkefalatokat ettünk belelkesült arccal egy kocsiban, legalábbis én csináltam már ilyet, ez a szörnyű felismerés, na mindegy. Zavaró, hogy nem volt meghúzva a határ, hogy mi tudományosan alátámasztott, és mi az ami ábránd.

Bogi: Számomra ez is a dramaturgia hiányának tudható be. Érdekes lett volna, ha a műveknek erősebb viszonyuk alakul ki egymással, esetleg reflektálnak egymásra.

Sára: Nekem pont az tetszett, hogy nem volt különválasztva a tudományos alapú, és a tisztán művészi fabuláció. Sokszor azt érzem, hogy a tudomány letermeli magának a tudományos tudnivalót, és ennek nagyon sokszor semmi köze nincs a valóságunkhoz. Ebben a nonhierarchikus mellérendelésben végre értettem, hogy ezek hogyan tudnak egymás mellett létezni. Az hiányzott, hogy ez nem lett jobban kidomborítva.

Róza: Így, hogy nem volt egymás mellé rendezve, az összkép maradt meg, egy csomagként tudok most rá tekinteni. Akkor lehet utólag magunknak felfedezni az összefüggéseket, hogyha nincs minden annyira megtervezve, előre megrágva.

Zsófi: Én is az összevisszaság mellett vagyok.

Az első videóban az tetszett nagyon, hogy ahogy belépsz, a legsokkolóbb dologgal találkozol. Nekem az a legelgondolkodtatóbb, hogy ez volt az egyetlen jelennel foglalkozó mű, az undorító evős, kajadíbolós YouTube-ról leszedett valami, és ez volt a leginkább disztópikus, miközben ez nem disztópia, hanem a jelen. Nagyon dinamikus, és ezután zökkensz át egy másik tempóba, hogy minden műbe nagyon sok energiát kell belefeccölni, hogy megértsd. Ami megint kérdés lehet, hogy ez mennyire várható el. Én harmadszor voltam itt, és most kezdem azt érezni, hogy összeállt bennem. Ehhez a műhöz nem volt füles, az egész kiállítás alatt ezt hallgattad, így benned volt a lüktetése, és mindig kicsit visszahúzott magához. Ez volt a legpozitívabb a koncepcióban, hogy a jelenből, ami a legijesztőbb, a legkülönbözőbb idegen dolgok felé mehetünk.

Sára: Én ezt a videót választottam kedvencnek.

Róza: Megküzdök érte.

Ármin: Amúgy én is.

Sára: Volt egy sokk az elején, ami leszögezte benned, hogy oké, valami nincs rendben. Ezzel az érzéssel több figyelmet tudtam szentelni a többi műalkotásnak, letette a téteket. A found footage-ek önábrázolási videók, az emberek, akik ezeket feltöltik szívesen helyezik magukat ezekbe a pozíciókba, és mutogatják is.

Ármin: Nekem azok a részek tetszettek jobban, amikor nincs duma, csak mutatják, hogy hogy élünk. Eszembe jutottak ezek a filmek, a Baraka, a Samsara, a Koyaanisqatsi sokszor idealizálva mutatják, hogy milyen jó, hogy városokban élünk, és milyen sokféle emberek vagyunk…

Róza: A Samsara pont egy sokk, a végén.

Bogi: Igen!

Ármin: Nekem mindig az volt az élményem, hogy nagyon szépen meg van rendezve, és nyilván Philip Glass kurva jó zenét rittyentett például a Koyaanisqatsi alá. Ez a videó viszont a pofánkba nyomta, hogy milyen társadalomban élünk. Kinyit a Black Friday, és az emberek dobják át egymást a plazmatévéken.

Róza: Nem minden dokumentumfilmet szoktam szeretni, ez viszont egy olyan alkotás volt, hogy mindent elmondott narráció nélkül, képekkel. Lehet, hogy ez a mi generációnk hátránya, hogy ilyen szinten igényeljük ezt a komplex, kész információközlést, amire csakis a film képes. Sajnos nem a verbális információhalmaz, és a végigolvasott szövegek által, munka árán lesznek gondolataid a dologról, hanem a zsigereidig megy.

Ármin: Nekem egy antik római csarnok jutott eszembe, mindenki zabál és meghánytatják magukat. El tudom képzelni, ahogy a videóban látott emberek egy helyszínen vannak, és ott csinálják ezt. Ez a dekadencia, csakúgy eszünk, aztán havat hozatunk az Alpokból a negyvenfokos Rómából, mert miért ne.

Bogi: Nagyon érdekes, hogy ti mindhárman ezt a videót választottátok, mert nekem pont nem annyira nyerte el a tetszésem, legalábbis az, ahogyan jelen volt a térben. Számomra az egész kiállítóteret ledominálta, és iszonyú didaktikus alapállítást adott a kiállításnak.

Ármin: Amúgy én is didaktikusnak találtam.

Róza: Megadja az egész tárlat mottóját, és ez tényleg kicsit agresszív. De az egész jelen agresszív, az embertömeg, ami fölkerül a social mediára, és ilyen tartalmakkal szennyezi a… mindent. Ne szépítsük, azért ennek kegyetlenül erős dominanciája volt az egész térben.

Sára: A tartalmat az hozta létre, ahogyan össze voltak válogatva, önmagában egyik videó sem tartalmazott didaktikus mondanivalót. Ahogy egymás mellé tette ezt a rengeteg jóízűen falatozó embert, és az külön jó volt, hogy nem osztott képernyőt csináltak, hanem mindig volt egy alap kép ami ment, és arra építettek rá különböző ablakokat. Ez egy nagyon jó értelemben vett hatáskeltés volt. Az, hogy ledominálja a többit, kétségen felül áll. A kérdés az, hogy nem arról van-e szó, hogy a többi operál nagyon szofisztikált, olvasós, kitartó nézős elvárásokkal. Ennek az alkotásnak róható-e fel, hogy ennyire agresszív, vagy úgy lett összeválogatva az összes többi, hogy alámennek ennek az alkotásnak.

Zsófi: Azon gondolkodom ahogy beszéljük, hogy a művek nagy százaléka volt nehezen befogadható, hogy mit várhatunk el a kiállítás látogatóktól? Oké, hogy van, aki már kb. mazochizmusba hajlóan próbálja megérteni a műveket, és kiszenved magából még egy kis energiát, hogy mindent befogadjon, de meddig működik ez, hol a határ? Beszéltünk Rózával a klasszikus zene kapcsán is, hogy mindketten azzal küzdünk a saját szcénánkban, hogy meddig akarjuk csinálni ezt, ha egymásnak csináljuk és nincs közönsége. Ha ennyire sokat várunk a látogatótól, és van egy olyan kurátori döntés is, hogy ennyi művet állítunk ki. Nem is emlékszem mikor vett utoljára ennyire igénybe egy kiállítás. Szerintem ritka, hogy valamit ilyen kis térben ennyire nehéz legyen befogadni. Meddig lehet játszani ezzel és káros-e?

Róza: Úgy érzem inkább arra kéne koncentrálni, hogy minél több olyan ember legyen, aki egy ilyen kiállításra igenis rászánja az idejét, és igenis elkezd gondolkodni.

Ármin: Szerintem Zsófi nem azt akarta megkérdőjelezni, hogy olyan műveket kéne kiállítani, ami könnyebben befogadható. Én hisztérikusan mindent végigolvasó kiállításnéző vagyok, de erről már elkezdtem leszokni. Döntéseket kell hozni, hogy egyes műveket kicsit félretolsz, másokba meg jobban belemész. Nekem jól esett volna, ha egy-kettő-három művel kevesebb van. Minthogy végignézek mindent, mert beszélgetni kell róla utána, és milyen ciki, ha valamiről nem tudsz semmit. De nem szabad, hogy jobban eladható legyen, igenis jó, ha picit meggyötör.

Sára: Alapvetően ezek úgy vannak kitalálva, hogy csipegess belőlük. Én ezt a csipegető attitűdöt érzem kegyetlenségnek, ami el tud boldogulni egy ilyen térben. Mert van bennem egy teljességigény. És amikor azt látom, hogy eleve lehetetlen a feladat, akkor egyszerűen szomorúvá válok.

Bogi: Én még ehhez azt szeretném hozzátenni, most akkor elpanaszolhatom, hogy amikor mi néztük a kiállítást, egy idő után már sor állt kint, – a covid miatt bent kell tartani bizonyos számokat a térben és a többit kint – így félig-meddig ki lettünk tessékelve egy bizonyos ponton. De biztos visszamegyek még, mert van erre igényem abszolút. És nem csak a gombácskák viszontlátásának a vágya, de tényleg!

A kiállítás csütörtöktől vasárnapig, 14 és 18 óra között látogatható, a Culinary Insitute of Europe-ban találjátok, bejárat a Kőfaragó utca 13-ban.
Május 30-án zár.