Horváth Villő festő szakos hallgató a Képzőn. Emellett zenei karrierbe is kezdett Villö Acetone néven. Zenei munkássága kapcsán tavaly óta klipeket forgatott és interjúkat adott, miközben az első önálló kiállításán dolgozott.

Az utóbbi időben nem igazán olvastunk egy olyan szöveget sem, ami úgy indult volna, hogy „A kiállításra belépve…”. Most is csak felidézem ezt a népszerű kiállításkritika indító mondatot, mivel Horváth Villő kiállítása, alkalmazkodva a jelenlegi helyzethez, nem olyan formában valósult meg, hogy fizikailag beléphessünk.

A galériák hol fogadhattak látogatókat, hol nem, így ezt számításba véve kellett előállni egy megoldással. Így született meg az egyszerre intim és publikus, bezárt, mégis nyitott koncepció. Az ajtó elé installált neonfényekkel kivilágított művet bárki megtekintheti, az is, aki eredetileg nem kalkulált volna bele a napjába egy galérialátogatást.

Az FKSE stúdió galériájában kifeszített rózsaszín testszínű puha anyag olyan hatást kelt, mintha egy bunkerben, anyaméhben, vagy barlangban lennénk. Ez az anyag ad hátteret egy ismétlődő párbeszédnek, ami a kiállítás tárgyai között zajlik. A Villő tetoválásaiból összemontázsolt neonfényű FASZA dicséret visszatükröződik a fellógatott műanyag kristályokból kirakott betűkön. Ezekből kiolvasható az ösztönző ZSÍR! felirat, és az installációiban különböző formákban visszaköszönnek az N, E és O betűk, falfestések, vagy a művész testét ábrázoló fotók formájában.

Eternal return… A kiállítás úgy lett kialakítva, hogy körbe-körbe haladjon benne a néző, bárhonnan el lehet indulni, ugyanoda lyukadunk ki, miközben az önigazolás (ZSÍR!) és a visszahúzódás (NE) érzése folyamatosan váltakozik.

Horváth Villő képzőművészeti és zenei munkássága során több egyoldalú párbeszédbe kényszerülve kénytelen volt újra és újra önmagával foglalkozni. Akkor is amikor ez érdekelte a legkevésbé. Az ezzel járó csömört és magányt dolgozta fel Villő egy flitteres sziklákkal kirakott barlangban, és választotta a kitárulkozást a bezárkózás helyett. Minden értelemben.

A belső vívódás egy testre és lélekre egyaránt emlékeztető térben jelenik meg, miközben Villő testének darabjai is láthatóvá válnak bárki számára, aki elhalad a Rottenbiller utca 35. előtt.

Az N, E, és az O betűk többfélképpen is összerakhatóak és tükrözhetők akár pozitív ON vagy negatív NO módon, ha bent körbejárunk a térben, a visszatartó és bíztató üzenetek sorrendje és értelmezése ránk van bízva. Figyelhetünk csak arra, amelyik megálljt parancsol vagy fókuszálhatunk arra, amelyik továbbvisz. Ha egyik választás sem szimpatikus, akkor visszafordulhatunk, csak azért, hogy végül ismét ugyanott álljunk.

Maga a kiállítás is tett egy furcsa kört a maga módján. Bezárt, mielőtt kinyithatott volna, majd mire minden más kinyílna, bezár. Mindez a közönség folyamatos utcai és online jelenlétével történik, úgy, hogy mindent láthatunk, de nem nézhetjük meg.

…no point of turning back. Valóban. Nincs igazán miért visszafordulni.

Tavaly óta egy évvel öregebbek lettünk (van, aki bölcsebb is), megtanultunk online tanulni, jógáztunk, kirándultunk, tagadtunk, elfogadtunk, de ugyanott ülünk most is és várva várjuk, hogy ha lehet, a világgal együtt mi is kinyílhassunk végre.

Így itt az idő tehát, hogy a neon holdfényben mind fölrajzoljunk egy csillámképet a barlangunk a falára, majd lélegezzünk ki és dicsérjük meg magunkat: FASZA!