Bognár Csaba & Nagy András László 
ECHOISM 2076
Bognár Csaba és Nagy András László munkája a hang, a tér és a hit kapcsolatát vizsgálja egy fiktív barlangcivilizáció történetén keresztül. Az ECHOISM 2076 kiindulópontja az a helyzet, amikor a visszhang többé nem csak akusztikai jelenségként működik, hanem értelmezési rendszerré válik.
A projekt narratív szövege szerint a közösség idővel úgy kezdi érzékelni a teret, mintha válaszolna rájuk — „Azt mondták: ‘A kő beszél.’” A hang így fokozatosan rituális jelentést kap, a tér pedig közösségi tapasztalattá alakul.
Projektük a pincerendszer saját akusztikájára épít, és azt vizsgálja, hogyan formálja a tér a hallást, a jelentést és a közös képzeletet.

Buzás Péter, Czeglédi Lajos, Dremmel Botond, Fábián Szabolcs, Müller Mátyás
Rétegződés (2026)
A Rétegződés című installáció a bánya és a pince lineáris, ipari jellegét a természetes kőzetek rétegzettségével állítja szembe. Munkájukban a kifeszített, precízen szerkesztett geometrikai struktúrák egy fiktív, áttetsző réteget képeznek a sík térben. 
A fény- és hanghasználat kulcsszerepet kap, a természet éve sztratifikációs folyamatát egy pillanattá sűrítik. Így láthatóvá és átélhetővé teszik azt a lassú változást, amely az emberi érzékelés határain túl zajlana. Installációjuk egyszerre reflektál az ipari tér történetiségére és a természet időtlenségére, finom feszültséget teremtve mesterséges és organikus, statikus és folyamatos között.

Deepervise Studio – Csiszár Mátyás & Tóth-Meisels Bence
DELTAEDER
A DELTAEDER egy nagyléptékű, térbeli fényinstalláció egy hatméteres Layher állványtoronyba feszített, deltaéder-alapú geometriai szerkezetre épül. A tudatosan egyszerű, moduláris rendszer lehetővé teszi, hogy a munka különböző városi kontextusokban újraaktiválható formai struktúraként működjön. 
Az installáció kulcsa, hogy a testet nem felületek, hanem animált fényvonalak definiálják – a szem a mozgó élekből folyamatosan “hozza létre”  azokat az elképzelt síkokat, amelyek fizikailag nem léteznek. Az animációk a ruled surfaces matematikai logikájára épülnek: a fáziseltolások, irányváltások és  sebességkülönbségek csavart, egymásból generálódó lebegő felületek érzetét keltik. Így a forma hol szilárd testként, hol széteső struktúraként érzékelhető. A DELTAEDER észlelési helyzet, ahol a néző mozgása aktiválja a látványt, miközben a fény szerkezetet teremt, a forma pedig folyamatosan alakuló térélményt nyit meg.

Druzsin Nikoletta
sich unaufhörlich vorwärts bewegend (2023–2026)
Druzsin Nikoletta médiainstalláció a folyamatos előrehaladás kényszerét a nyelv szerkezetén keresztül teszi láthatóvá. Egy mondat elemei soronként újrarendeződnek, a jelentés mozgásba kerül, majd visszakanyarodik kiindulópontjához. Az ismétlődés itt pszichológiai tapasztalatként olvasható: a változás mint önfegyelem, mint kontroll, mint önmenedzselés.
A vetítés mindig a tér adottságai szerint alakul, ezért a mű minden helyszínen új karaktert vesz fel. A pincerendszer plafonja alatt a kódszerű animáció és az ipari környezet együtt egy feszült, mégis fegyelmezett ritmust ad a munkának: “a kontextus változik, a lényeg megmarad.”

Karácsony Flóra & Urbán Márton
Luminalis (2026)
A Luminalis a víz közegét fénylogikává fordítja: LED-ekkel, fényjátékkal és projektmappinggel alakítja át a pincerendszer terét. A víz alól érkező impulzusok folyton változó mintázatokat rajzolnak a falakra és a felszínre, miközben a lebegő növények élő pontokként sodródnak a vetítés és a tükröződések között.
A munka egy átmeneti térélményt hoz létre, ahol a természetes és mesterséges elemek, a felszín és a mélység egymásba csúsznak. A határok elmosódnak, a mélység és a felszín összecsúszik, a néző figyelme pedig a tér stabil pontjairól a folyamatos átmenetek felé tolódik.

Lázár Kristóf
Look Into My Eyes (2026)
Videóinstallációja a látás fenomenológiai kérdését vizsgálja, miszerint az érzékelés nem az objektív valóság közvetlen lenyomata, hanem biológiai adottságok és személyes tapasztalatok által formált mentális konstrukció. 
Lázár Kristóf alkotásában arra reflektál, amikor valaki nyaralási fotókon keresztül próbálja megosztani élményeit. Rámutatva egyrészt az emlékezésen átszűrt észlelés korlátaira, másrészt az interszubjektivitás problémájára. Arra a problémára, hogy mások tudatához és belső világához soha nem férhetünk hozzá teljes egészében. 
A képekhez használt mesterséges intelligencia tovább árnyalja ezt a viszonyt, hiszen több ezer fotó mintázataiból építkezve hoz létre új vizuális formákat, elmosva a személyes és a kollektív tapasztalat határait. Munkája így a látás, az emlékezet és a technológia összefonódásán keresztül teszi érzékelhetővé a valóság és a reprezentáció közötti bizonytalanságot.

LIGHTFORM – Besnyő Dániel, Czingáli Zoltán, Tóth-Meisels Bence
LAST SIGNAL (2026)
A LIGHTFORM kollektíva a kortárs fény- és fényművészet támogatására és nemzetközi láthatóságának erősítésére jött létre. Célja, hogy intenzív találkozásokat hozzon létre fény, tér és ember között, miközben alkotóit nemzetközi fesztiválokon és kiállításokon képviseli. 
A Kőbánya Undergroundra készített LAST SIGNAL fényinstallációjuk egy utópisztikus infrastruktúraként értelmezhető. Egy hátrahagyott érzékelőállomásként jelenik meg, az emberiség utolsó “radarjaként”, amely még mindig figyeli a környezetét. Munkájuk egyfajta poszthumán megfigyelőrendszer – olyan struktúra, amely túlélte alkotóit, és továbbra is reagál a térre, a mozgásra és a jelenlétre. A fény itt saját érzékelési logikát követ: nem fókuszált és nem irányított, hanem egyszerre minden irányba pásztázza a teret. Egy határhelyzetet hoz létre az alkotásuk, amelyben az ember nem központi szereplő, csupán átmeneti látogató egy autonóm módon tovább létező renszerben.
Koncepció: Besnyő Dániel
Szerkezeti alkotás: Tóth-Meisels Bence, Czingáli Zoltán
Technikai kivitelezés: Centrum Production, LEDRON Ltd.
Animáció és fényvezérlés: Besnyő Dániel
Zeneszerző: Pfitzner Áron

Lőrincz Áron
Hidden Enemy no.3 (2022)
Lőrincz Áron Hidden Enemies című festménysorozata olyan rejtett, nehezen azonosítható fenyegetésekkel foglalkozik, amelyek jelenlétét érzékeljük, de pontos formájukat nem tudjuk megragadni – a vírusoktól az összeesküvés-elméletekig. Kompzícióin megszűnik a hagyományos előtér-háttér viszony, a néző egy olyan függönyszerű zárt felülettel találja szembe magát, amely azonnali, feszült vizuális helyzetet teremt. A figurák csupán részleteikben válnak láthatóvá, épp annyira, hogy helenlétük bizonyossá váljon. Hasonlóan a krimik visszatérő motívumaihoz, amikor egy cipőpár kilóg a függönyök alól.

Mohácsi Júlia
ARC II. (2026)
A mű egyetlen, jól ismert fizikai törvényre, a fénytörés kiszámítható rendjére épül. A lézersugár útját plexi csövek térítik el, amelyek elvileg az optika pontos, univerzális szabályainak engedelmeskednek. A valóságban viszont az anyag görbületei és tökéletlenségei megtörik és szétszórják a fényt. Mohácsi Júlia alkotásában a feszültség éppen ebből fakad, a törvény változatlan éz egzakt,  a jelenség mégis kiszámíthatatlannak tűnik. A káosz itt nem a rend hiányából születik, hanem az absztrakt szabályszerűség anyagi közegben érvényesül. 
Az ARC II. arra mutat rá, hogy a rend nem szűnik meg, csak láthatatlanná válik, a káosz pedig egy olyan összetett struktúra, amely meghaladja az előrejelzés és az emberi kontroll határait.

Molnár Zoltán, Vass Aranka Adelina, Horváth Júlia
TROGLODYTE (2026)
A TROGLODYTE az észlelés bizonytalanságát a szerkezet szintjén dolgozza ki. Az élőben létrehozott térinstalláció auditív rétege egy folyamatosan átrendeződő hangtáj: elemek lépnek be, széttöredeznek, majd újraszövődnek egy átértelmezett egésszé. A vizuális komponens ugyanezt végzi el a perspektívával: a nézői attitűd alakítja a dinamikát, a tér érzete folyamatosan újrakonstruálódik.
A különböző médiumok (videó, rajz, 3D, generatív szoftver) egy közös iránytartás mentén kapcsolódnak össze: konvergálás egy fiktív cél felé, amely mindig közel kerül, és mindig el is csúszik.

Novák Ábris
Kőbányarchív / Stratum (2026)
A Kőbányarchív / Stratum a hely történetét dolgozza fel: építőanyag, ipari termelés, raktár, rejtett infrastruktúra. A hanganyag ezt a tömör múltat „hangosítja” fel: sűrűségként, nyomként, visszamaradt rezgésként.
A hanginstalláció a pincerendszert emlékezetgépként olvassa: a falak nemcsak körülvesznek, hanem tárolnak is. A megszólalás itt újabb rétegként ül rá a térre, átmenetileg, mégis következményekkel.

Rés kollektíva
Apám lányai (2026)
A Rés kollektíva munkája az apa alakján és a male gaze működésén keresztül vizsgálja, hogyan alakul az önkép, a testhez fűződő viszony és a megfelelési kényszer. Az Apám lányai egy táncelőadásból indult, majd videóval és térbeli jelenléttel bővült, így a személyes élmények mozgáson és képen keresztül jelennek meg.
A projekt középpontjában a belsővé tett tekintet tapasztalata áll: „Ha nem ő néz, mi nézzük magunkat a szemeivel.” A videó és az improvizatív performansz együtt olyan nézői helyzetet hoz létre, ahol a tekintethez és szerepekhez kötődő elvárások láthatóvá válnak, és a személyes történetek közös tapasztalattá rendeződnek.
Koncepció, koreográfia: Sebestyén Rebeka, Juhász Kristóf, Kliment Anna Sára, Molnár Viktória és Menyhárt Enikő segítségével
Tánc: Sebestyén Rebeka, Juhász Kristóf
Fotó: Nagy Lili Panna
Díszlet: Kosztán Kamilla
Zene: Szabó Áron, Maier Péter; Lana del Rey: Cherry

Készítette: Antalka Gyopár és Hajdu Léna