A 6 fiatalból álló kurátori csapat arra próbált megoldást találni, hogy a korlátozások ellenére, ám a biztonsági előírások betartásával, miképp lehet kiállni a Színház- és Filmművészeti Egyetem autonómiájáért küzdő hallgatókért és oktatókért. Így született meg az ötlet, hogy a most hagyományos módon nem működtethető kávézók, szórakozóhelyek, galériák kirakatai fogadják be a kiállítást. A 13 állomás alatt 27 alkotó, különböző médiumokon megjelenő munkájával találkozhatunk, ám egy közös bennük: mindannyian a művészet szabadságának kérdéskörére keresték a választ, vagy újabb kérdéseket vetettek fel.

A modellváltás és autonómia kifejezéseket hallva, tavaly ősz óta akarva-akaratlanul is az SZFE ügyére asszociálhatunk. A modellváltás folyamata – mely országunkban több éve zajlik az egyetemeken és van, ahol már be is fejeződött – alapvetően az intézmények mozgásterének növelésére szolgálna. Azzal, hogy egy, az államon kívüli fenntartóhoz kerül egy egyetem, már nem az állami közbeszerzési összeg áll a rendelkezésére, hanem az üzemeltető alapítvány finanszírozza a beruházásait, fejlesztéseit. Ez abban az esetben tud megfelelően működni, ha az állam és az új fenntartó nemcsak látszatra, hanem ténylegesen eltér egymástól. Amennyiben a kettő túlzott mértékben egyezik, és csak hatalmi térszerzés céljából történik a váltás, az egyetem autonómiája sérül.

Számtalan felszólaló szemléletmódját ismerhettük meg az elmúlt időben a témával kapcsolatban, ám a titkosan kezdődött kiállítás egy új aspektust is megnyitott: hogyan viszonyulnak, és ami még fontosabb, hogyan jelenítik meg saját művészetükben az alkotás szabadságát azok, akiket akár személyesen, akár közvetetten érint az autonómia elvesztése.

Az útvonalon sétálva számos visszatérő motívummal találkozhatunk, mely arra enged minket következtetni, hogy a bemutatott alkotói reflexiók egyazon forrásból, a művészek közötti összetartásból és az egymásért való küzdelemből eredeztethetőek, teljesen függetlenül attól, hogy valaki képzőművész-e vagy hobbiból alkot, Magyarországon él vagy külföldről küldött munkát. Ezen motívumok többségét már mindenki jól ismerheti, ám érdemes elgondolkodni azon, hogy pontosan mit is reprezentálnak.

2020 ősze óta a piros-fehér kordonszalag és a feltartott tenyér vitathatatlanul a szolidaritás jelképévé vált. A jól ismert szalag egyszerre jelenti a lezárást és a szabadságot. A védelem szimbóluma lett, mely az illegitimnek tekintett új vezetőségtől óv, a függetlenség biztosítéka. Határozottan megálljt parancsol, miközben összeköti az együtt küzdőket.

A feltartott tenyér az aktív szerepvállalás jelképévé vált. Ez az egyszerű mozdulat lehetővé teszi mindenki számára, hogy részese legyen a történéseknek, szavak nélkül mutathassa ki, hogy sajátjának tekinti az SZFE ügyét. A színház jelképe, a tragédia és komédia szimbóluma, a síró-nevető álarc is több alkotáson is megjelenik. Rendíthetetlenséget és örökérvényűséget sugall, és egyben biztosítja, hogy a több ezer éves színművészetet egy tollvonással nem lehet ellehetetleníteni. Jelen, rendkívüli helyzetünkben a színház új jelképpel, a sárga maszkkal egészül ki, az ábrázolt alakok számos munkán viselik, sőt még Széphelyi Tünde danse macabre-t járó macskái is a mancsukban tartják.

A maszk színválasztásán is érdemes elgondolkodnunk, hisz a sárga szín jelképezheti a betegséget és a megőrülést, ezt Vincent van Gogh Sárga ház című festménye is igazolja. Ám ezzel párhuzamosan értelmezhető a fény és a reményteliség szimbólumaként is. E két ellentétes jelentés ismeretében megállapíthatjuk, hogy a színválasztás tudatos, teljességre törekszik, hisz magában hordozza a problémát és a megoldást is.

Két motívumra még mindenképp érdemes még felfigyelnünk sétánk során. Az egyik a szék, mely a hierarchikus berendezkedés szimbóluma. Jelentése annak függvényében változik, hogy a hatalom élén álló foglalja-e el mint trónt, vagy a rendszer egy kiszolgálóját ültetik rá, kinek hangját elhallgattatják. Gazsó Márta Dolores Umbridge főinspektor és igazgató asszony megszerezte őt megillető dicső helyét (csak az irodájába nem tudott bemenni, sajnos) című munkáján párhuzamot von Dolores Umbridge karakterével, aki szintén jogtalanul foglalta el a Roxfort igazgatói székét – ám kiemeli, hogy ebben az ügyben az igazság győzedelmeskedett. A kiszolgálásra, kiszolgáltatottságra Terdik Szilvia 19 év munkaviszony című képével reflektál. Az alárendeltség monotonitását és a Robinson Crusoe-féle tehetetlenséget strigulás számolással érzékelteti.

Itt kapcsolódhat be a víz alatti lét és a búvársisak szimbolikája. A víz az elnyomás közege, melyből vagy a felszínre kell törni levegőért, vagy meg kell tanulni benne lélegezni.

Csapó Júlia és Sarfenstein Ditta videók formájában foglalkoznak a témával. Két pólus felől közelítik meg ugyanazt a problémát – az olvadó jég és a langyosra hűlt víz segítségével reflektálnak az ideológiai elnyomásra. Sarfenstein Ditta Aki víz alá lebukva tevékenykedik című alkotásában a jég halmazállapot-változásával mutatja be, hogy az egyensúlyi állapot felborulása a mélységbe vezet. A jégbe zárt ólomkatona egy a vízen ideig lebeg, majd az olvadás hatására az akvárium aljára merül. Az olvadás folyamata egy pontig lassan zajlik, akár megállítható is lenne, de egy idő után visszafordíthatatlanná válik. Csapó Júlia Langyos víz című videómunkájával az egyén társadalmi problémákhoz fűződő viszonyát dolgozza fel. Arra a folyton ismételt, kispolgári hozzáállásra fogalmaz meg kritikát, melynek gyakran elhangzó elemei, a ,,mi úgysem tehetünk semmit”, vagy a ,,lehetne ennél rosszabb is”. Kiemeli, hogy épp emiatt a mentalitás miatt nem érhető el változás, csak sodródunk, napról napra.

Zakar Antal is ezzel a témával dolgozik, szürreális térben élő búvárjai segítségével erős társadalomkritikát fogalmaz meg. Karakterei viselik az elnyomás sisakját, hagyják magukat, és hétköznapi tevékenységeiket végzik ellenállás helyett. Kívülről szemlélve komikussá válnak az alkotás apró részletei, ám emellett figyelemfelhívásként is szolgál számunkra.

A szolidaritás egyik éltetője a kommunikáció, a világ mostani helyzetében talán a legfontosabb is. Mélyüljünk el, tekintsünk tudatosan az alkotásokra, sőt, kezdeményezzünk vitát is. Ismerjük fel az alkotások többletjelentését, hisz a művészet a legkiválóbb kritikusa és figyelmeztetője társadalmunknak. Már azzal, hogy végigsétáljuk ezt a kiáll(ít)ást és beszélünk róla, kiállunk az ügyért, hisz nem hagyjuk feledésbe merülni.

Kiállító művészek:
Chilf Mária, Igor és Ivan Buharov, Menesi Attila, Nemes Csaba, Pólya Zsombor, Csapó Júlia, Domján Gábor, Fábián István, Farkas Regina, Gazsó Márta, Ibad Zuleykha, Iványi Helka, Kautzky Sára, Monhor Viktória, Pálóczi Andrea, Puskás Melitta Flóra, Sarfenstein Ditta, Sárközi Mónika, Szabó Beáta, Szalai Miklós, Szalay Hanna, Szén András, Széphelyi Ágnes Tünde, Terdik Szilvia, Tonté Dominik, Turchányi Zsófia, Zakar Antal

A kiállítás kurátorai:
Keszegh Ágnes, Kopasz Éva, Laczai Veve, Teleki Emma, Urbantsok Tímea, Veres Réka

A kiállítás január 15-ig megtekinthető. További információ a kiállítás Facebook eseményénél található.