Emlékszem mennyire meglepett amikor megtudtam, hogy nem tervezőgrafikára jársz, mert egy csomó tervezős munkádat láttam. Mikor jött képbe a tervezőgrafika?

A középiskolát grafika szakon kezdtem el, ahol a fő fókusz inkább a sokszorosító grafikán volt, viszont alkalmazott területeken is kipróbáltuk magunkat. Az érdeklődésem ebből az időből ered, de az egyetem első évében realizálódott, hogy a tervezőgrafikával szeretnék hivatásszerűen foglalkozni. A képzőművészeti munkák mellett ezzel foglalkoztam, az egyetem meg megteremtette azt a légkört, ahol párbeszédet tudtam folytatni hasonló érdeklődésű hallgatókkal, és ez nagyban segítette ezt a fejlődést. Én kicsit hibriden kezeltem a műtermi munkát. Végül a képgrafika specializáción maradtam tudatosan, mert az érdeklődésen túl kihívást láttam benne.

Szakmai munkáid kapcsán a grafika két területe hogyan hat egymásra? A képzőművészeti múltnak van lenyomata abban, amit most csinálsz?

Nem gondolom azt, hogy a kettő dolognak lényegi köze lenne egymáshoz. A tervezéskor piaci, kulturális, technológiai és az ügyfél igényei a fontos tényezők. Azonban mindkét területen fontosnak tartom a konceptuális gondolkodást: a képzőművészetben is inkább ezek az irányok izgatnak. A képgrafikai tanulmányok segítették a rajzi alapozást, így egyes munkák során illusztrálok is. A diplomamunkám pont a piaci élményekből merített – ha így vesszük, akkor megfigyelhető egy kölcsönös egymásra hatás, de én ezt a két dolgot azért szigorúan külön szedném.

Rengeteg kiállítás, grafika, kiadvány, arculat van a hátad mögött, ami a kulturális szcénához köthető. Gondolom így csöppentél bele.

A kezdeti megkeresések pontosan innen érkeztek, hiszen ezzel a világgal volt kapcsolatom közvetlenül a Képzőn keresztül. Az első munkám a Képgrafika specializáció arculata volt, amit egy 2016-os MKE nyílt nap design követett (Kophelyi Dániellel közösen). Ugyanebben az évben egy kiállítás designt a Barcsay teremben, majd a grafika tanszéknek egy kiadványt tervezhettem. Ezután tudott kiszélesedni a megrendelői kör – most visszatekintve leginkább a vendéglátói szektorra –, viszont kulturális projektekkel azóta is aktívan foglalkozom. A fókuszom jelenleg leginkább a brand építésen és a kiadvány tervezésen van, szerencsére egyre több ilyen megkeresést kapok.

Te tervezted az Othernity-t, a XVII. Velencei Építészeti Biennálé Magyar pavilonjának arculatát. Hogyan indulsz neki egy ilyen nagy projektnek? Papíron vagy képernyőn érdemes keresni a skicceidet?

Mindig felmérem az igényeket, célokat és megpróbálom megérteni az anyagot és a koncepciót. Minden új munka speciális, hiszen a csapat összetétele, a büdzsé, a tematika, a helyszín és az ízlés is mindenkinél egyedi. A kurátor(ok) vagy a kiállító művész(ek) alakítják ezeket a szituációkat. A koncepció első lépéseinél inkább szavakat irogatok egy füzetbe, képi referenciákat keresek, tehát képernyőn kezdek el dolgozni a legtöbb esetben.

Hány koncepció születik egy-egy ilyen projekthez, és hogy alakult ez az Othernity esetén?

Én általában több verziót viszek, hogy megtaláljuk a legkedvezőbb irányt az ügyféllel. Ez tervezői habitus kérdése. Ismerek olyan grafikusokat, akik hasonlóan gondolkodnak ebben a témában, de vannak akik kizárólag csak egy alaposan kidolgozott tervet prezentálnak.

Az Othernitynél a szokásosnál gyorsabban kellett dolgozni, mert az eredeti (covid előtti) felállásban a timeline szorosan be volt osztva, pár hét alatt komplexebb anyagot kellett leraknom az asztalra – végül két évre nyúlt a munka, így egyes elemekre több időnk jutott. Sokan voltak a projektben és sokat prezentáltunk, beszélgettünk.

Minden plusz ember egy hatványozó tényező a tervezési folyamatban, nagy kihívás lehetett.

Igen, négy kurátor briefelte az arculatot és intézményi elvárások, kikötések is voltak: ez a léptékváltás újdonság volt nekem a kis költségvetésű kiállításokhoz képest. Egy “narratív”, szimbolikus, inkább szavakkal értelmezhető koncepciót választottunk, ami azt hiszem rám nem jellemző – ebből a szempontból is rendhagyó ez a projekt.

Mesélnél erről a narratív fonalról? Hogyan jelent ez meg a kiállítás arculatában?

Az Othernity a “keleti blokk”, ma kissé elutasított modernista építészeti hagyatékával foglalkozik 12 budapesti épületen keresztül, melyek közül az egyiket pont a kiállítás tervezése közben bontottak le. A projekt ennek az örökségnek a védelmére hívja fel a figyelmet. A kiállítótér egyik oldalán az archív épületek, míg a másik oldalán ezekhez kapcsolható installációk – tizenkét meghívott nemzetközi építész irodáknak a tervei – kaptak helyet, ezzel megfelezve a Magyar Pavilont. A grafikai anyag ebből a gesztusból merítkezik.

A kék és a narancs komplementer színpár egyszerre szimbolizálja a kelet-nyugat önálló értékeit, illetve a múlt és a jövő ellentéteit – jobban mondva a fikciót. Az animációk és a statikus képi, de folyton váltakozó pozíciók ezt a kísérletezést és az újrakondicionálás igényét hirdetik. A kiállítás duotonitása és tükörszimmetriája így a színektől kezdve a kiadványon át a fotókig mindenhol visszaköszön. A katalógusunk például teljesen tükörszimmetrikusan épül fel, középen kezdődik. Bal oldalt találhatóak az archív épületek, míg a könyv jobb oldalán már a fiatal építészirodák anyagai. Az oldalszámozás elől és hátul kezdődik, majd középen összetalálkoznak. Minden egyes hasáb – melyek a kísérletezés jegyében ugrálnak – felveszi a másik oldalon található elrendezésének tükörképét.

Nagyon összetett a koncepció, és a prezentálásra is nagy hangsúlyt fektettél. A tükrök is értelmet nyertek...

Ezt egy fotón is illusztráltam, amikor a tükörkép is megtükröződik (tehát felveszi az eredeti pozícióját).

A kiállítótér is nagyon látványosan lett összerakva. Az installálás kialakításába mennyit beleszólást engedtek?

A kiállítás installálását – beleértve a panel designokat – a kurátori csapat tervezte, a fotókat Dömölky Dániel készítette, nekem a grafikai tervezés jutott. Voltak olyan szakmaközi csapatmunkák, amikor össze kellett dolgoznunk: az Othernity logotípia eredetileg azért lett ilyen formájú, hogy a pavilonban térinstallációként biztonságos legyen (rá tudjanak ülni stb.). Sajnos pont ez a coworking nem valósulhatott meg egy covid védelmi intézkedés miatt, pedig izgalmas lett volna.

A beszélgetésünk elején említetted az A-RAD-ot, melynek tagja vagy. Kik vagytok, hogy jött ez létre, mit csináltok?

Az A-RAD egy VI. kerületi flat studio freelancereknek. Jelenleg heten vagyunk (Lakosi Krisztián és Lakosi Richárd – L2 studio, Kozma Dániel, Nagy Dániel – Hidden Characters, Molnár Dávid, Üveges Péter és én), és néha a csapattagok változnak (korábbi tagok: Bárdy Anna, Birinyi Tamás – Onakom, Frank Béla, Lénárt Ivett, Nød, Orbán Péter, Weiszer Márk).

A mindennapjainknak rutint és motivációt ad. Remek tér a szakmai véleménycserére, inspirációra és egész nap hasonló emberekkel lehetek. Nemrég publikáltuk az instagram oldalunkat, hogy vizibilitást kölcsönözzünk a műhely munkának. Van még pár tervünk, hogy kicsit nyitottabbá tegyük majd eseményekkel az Aradit.

Elképesztően jól hangzik! Akkor gondolom ebben már hosszú távon képzeled el magad. Mennyi időre tervezel előre?

Mindenképp célom, hogy szabadúszóként működjek tovább. Jobban szeretem az egész projektet átlátni és szervezni a nulláról: akár a névadástól az identitás megtervezésén át a webes / social media kommunikációig, a nyomdai implementációig mindent.

Mik azok a szakmai visszajelzések, amiknek a legjobban tudsz örülni?

Átlagos válasz, de ha egy arculat működik a piacon és az ügyfél is örül, az a legjobb visszajelzés. A kollégák véleménye is mindenképpen fontos – viszont a különböző intézményes díjakra, pályázatokra ritkán nevezek.

Hogyan járult hozzá a Képző a szakmai sikereidhez?

Én a közösséget emelném ki leginkább – itt ismerkedtem meg olyan emberekkel, akik inspiráltak és segítették a szakmai fejlődésemet. Illetve az intézmény és a tanszék is egy csomó speciális lehetőséget kezdeményezett, hogy tudjak tapasztalatot gyűjteni és referenciát készíteni.

Kazsik Marcell további munkáit megtalálhatjátok weboldalán, Behance– és Instagram oldalán.