Mikulán Dávid 2009 és 2017 között volt az Intermédia tanszék hallgatója. Egy véletlennek köszönhetően a Boráros téren összetalálkozott három, számára addig ismeretlen, az iskolából épp hazafelé tartó és csintalankodó gyerekkel. Igen hamar kölcsönös barátság alakult ki köztük, ami rövidesen egyfajta vadrokonságba csapott át, Dávidék pedig a nulladik perctől kezdve dokumentálták, videóra vették a srácokkal töltött idejüket, a közterek játszótérré alakítását. Dávid a szakdolgozatában így összegzi mindezeket:

„hirtelen önjelölt szociális munkások bőrében találtuk magunkat. Még friss volt a tojáshéj a mi seggünkön is, de már az új generáció makacs, öntörvényű kölykeivel kerültünk olyan helyzetekbe, amelyekkel a mai last minute gyerekvállalóknak már jóval idősebb korban kell tartani a tempót. Szerettük volna bemutatni, hogy mit csinálnak suli után azok a gyerekek, akik szabadjára vannak eresztve. A filmen történő események megítélését nyitva hagytuk a néző előtt, megkérdőjelezve mi a jó és a mi a rossz. A kettő közti határvonal összemosódik. Van-e rossz gyerek? Nem fegyelmező filmet akartunk csinálni, szerettük volna megörökíteni a gyermeki szabadság érzését, ugyanakkor ahogy tudtunk, segítettünk nekik.” 

Így tehát nem meglepő, hogy Sanyiék történetével elsőként egyetemi környezetben, egy félévi intermédia bemutató alkalmával találkoztam. A kollaboratív projekthez sokan csatlakoztak az évek alatt, leginkább Mikulán Dávid barátai és képzős társai. A kezdetektől fogva alkotótársává vált Gutema Dávid, aki szintén az Intermédiára járt, majd később csatlakozott hozzájuk a film társrendezője, Révész Bálint. Az a fajta ösztönösség és határfeszegető gyermeki szabadság, ami a képernyőről visszatükröződött, egyből a magával ragadott. Ámulattal figyeltem. Amennyire csak lehetett, követtem a felvételeken keresztül a fiúk történetét, Dávid diplomázását követően azonban elvesztettem a fonalat Sanyiék kapcsán. 

Nem kívánok szpojlerezni, de az interjú közben számos olyan témát érintettünk, ami indokolttá teszi, hogy felfedjek egy fontos, a történet cselekményét befolyásoló elemet, amiről csak érintőlegesen esik szó. Történt 2019 januárjában, hogy fiatalok heccből meggyújtottak egy matracot a IX. kerületi Ráday utcai kollégiumnál, a tűz hamar átterjedt a kollégium épületére, aminek következtében az épület leégett és egy ember életét veszítette. Az egyik elkövető Sanyi volt. A csínytevésnek induló hecc sajnálatos tragédiához vezetett, ami egy életre megpecsételi történetüket. 

Aki teheti moziban tekintse meg a dokumentumfilmet, (mint ahogy ez a beszélgetésben is elhangzik) mivel a műfajából adódóan, ez a médium természetes környezete. 

Kovács Kristóf(Sajnos Gerhely): Hol és mikor volt a film ősbemutatója?

Mikulán Dávid: A Koppenhágai Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon (CPH:DOX), idén márciusban. Elég nagy fesztivál, durva milyen hype van egy ilyen eseményen, jó látni, hogy a dokumentumfilmek egyre népszerűbbek. Ez a bemutató egy 12 évig tartó munkafolyamat lezárása volt, ez egy nehéz film, amit elkészíteni is nehéz volt. Sokszor kérdésessé vált, hogy egyáltalán bemutatható-e. 

Azóta eljutott több, mint 30 országba, mind a szakma, mind a közönség visszajelzései megerősítették, hogy Sanyi történetét fontos elmesélni. A vágás során újra és újra éltük Sanyi életének legszebb és legnehezebb pillanatait, és ez a folyamat nem csak a nyersanyag feldolgozása volt, hanem a történteké is. Nem egyszerű bemutatni ezt a filmet, lelkileg is fel kellett készülnünk rá. A film utáni beszélgetések sokszor hosszabbak voltak, mint maga a film, de bíztunk abban, hogy ítélkezés helyett megértéssel fogunk találkozni. Azóta megvolt a magyarországi bemutató, és megy a film a mozikban.

KK(SG): December 27-től pedig már a Max streaming platformon is elérhető.

MD: Igen, egész Európában elérhetővé vált a film. Ez az igazán izgalmas ebben, hogy így bárhol megnézhetik.

KK(SG): Ez azt is jelenti, hogy nem csak a magyar kontextusban értelmezhető, hanem közérthető lett.

MD: Ez valahol szempont is volt. Korábban azt gondoltam, hogy a nyelv és a film által hordozott kollektív érzések miatt ez egy nagyon magyar sztori. Nyugaton máshogy nézik, de mindenki volt gyerek, szociális háttértől függetlenül, a lakhatási válság meg globális probléma. A környező országokban van ez a „kelet-európaiság”, a régióban jobban hasonlít ez a közeg a saját közegükhöz. 

12 évig készült a film, Sanyi felnő a néző előtt. Készültek ilyen dokumentumfilmek korábban is, például az UP filmek. Ezt sokan értékelték, például egy srác a taiwani filmfesztiválon, aki szabadságot vett ki a munkából, hogy háromszor megnézhesse a filmet. 

A film fiatalabbakhoz is eljutott, volt olyan fesztivál ahol kifejezetten a diákzsűri választotta ki. Voltak speciális vetítések is gimiseknek, például a Diák Verzión (a Verzió filmfesztiválon), ahol közönségben ülő diákok kis post-iteken üzenhettek Sanyinak. Mint régen a Bravo magazinban, amikor be lehetett küldeni leveleket egy adott témára válaszul. 

A film alatt a mostani tinédzserek úgy érezhetik, mintha az ő kortársuk lenne a Sanyi, aki most 22 éves. A fiatalabb generáció képes kiállni egy kortársa mellett, és érti, hogy Sanyi a rendszer áldozata. 

KK(SG): Mennyire tartjátok a kapcsolatot Sanyival? 

MD: A bemutatók előtt pont találkozunk vele, de ritkábban beszélünk.

KK(SG): Most hogy áll az ügye? 

MD: Volt egy elsőfokú ítélete november elején, ami végül is azt mondta ki, hogy nem kell börtönbe menniük. Az elsőrendű vádlott, aki a matracot gyújtotta meg, négy év felfüggesztett kapott. Sanyiékat pedig 280 óra közmunkára ítélték, ami igazából egy jó hír, viszont az ügyészség ezt nem fogadta el. (Az az ügyészség, aki a hét és fél évet kérte, ami a filmben is szerepel.) Volt is egy Kékfény adás az ítéletről. A kollégium nem csak a gyerekek miatt égett le, hanem szabálytalanságokat találtak az épületben is (nem volt tűzriasztó, rossz helyen tároltak éghető anyagokat), az ügyészség azonban nem emelt vádat a kollégium fenntartójával szemben. A sértett ügyvédje kezdeményezett egy pótmagánvádas eljárást, tehát ő is azon az állásponton van, hogy nem csak Sanyiék a felelősök. 

Nehéz ez az egész történet, ha az okokat keressük, könnyen eljuthatunk a rendszerszintű problémák felé, az általános társadalmi széthúzástól és elszegényedéstől kezdve az oktatás és gyermekvédelem hiányosságaihoz. Ott van egy család, aki elvesztette szerettét, ott van négy gyerek, aki elvesztette az apukáját. Sanyiék nem akartak ártani senkinek, hülyeséget csináltak. Ugyanakkor nehéz nem sorsszerűnek tekinteni, hogy pont egy matracot gyújtottak fel, ami Sanyinak soha nem volt otthon. Az elmúlt öt évüket úgy élték le, hogy ott volt ez a hét és fél éves ítélet a nyakukon. 

Ebben a Kékfényes adásban az is elhangzott, hogy az ítélethozatalnál az integráció is egy szempont volt, ez sem indokolja azt, hogy börtönbe zárják őket. Ezt egy bíró mondta ki. Nem is történt velük azóta semmilyen kihágás. Sanyi dolgozik, megkérte a barátnője kezét. Találkoztunk. Még hosszú út áll előtte, de belépett a felnőtt világba és megállja a helyét. Annyi minden felmerült az évek során, hogy mit kellene csinálnia, és végül a munka lett az, ami őt jó irányba terelte. Elkezdett dolgozni az építőiparban melegburkolóként. Ez motiválja.

Két kezével csinál valamit, és a hónap végén megkapja érte a fizetését. Nem az van, mint az iskolában, hogy na, még most négy évet itt ülsz az iskolapadban, aztán még hármat máshol és utána abból kapsz valami benefitet. Ami igaz is. Csak ha nehezített pályára kerültél, akkor nehéz ezt 15-16 éves fejjel belátni.

A munka viszont adott egy tartást neki, megérti azt, hogy az a kenyér nem magától kerül az asztalra. Az évek alatt az az elképzelés szerepelt képzeletbeli forgatókönyvünkben, hogy a Sanyi megtalálja az otthonát. Én azt érzem, hogy ez megtörtént.

KK(SG): A filmmel lezártnak tekinted, vagy tervezitek folytatni Sanyi életének a dokumentálását? 

MD: Én nem terveztem, de sokan várják a folytatást. Igazából nincs ez kizárva. Az egésznek volt egy organikus kiindulása. Ott laktunk egy sarokra egymástól, szívesen láttak, tudtam segíteni, akár amikor  Sanyiék kicsik voltak, vagy ha a kishugára, Timikére kellett vigyáznunk. Azt mondta egy szociális munkás, hogy a hasonló történetekben az a siker, ha már nincs rám szükség. Ezt így is élem meg, Sanyi éli az életét, függetlenedett. 

Ezt az egész filmezést nagyon sok irányból meg lehet közelíteni. Milyen évekig filmezni valakit? Milyen dokumentumfilmet csinálni? Benne van a saját szerepem folyamatos megkérdőjelezése. Egy olyan világban élünk, amikor nem a legjobb dolog jut eszedbe, hogy ha filmeznek.

Ha előveszel egy kamerát és valaki felé fordítod, az első dolog, hogy megijed, azt mondja kapcsold ki, vagy elkezd furán viselkedni. Sanyiéknál nem volt így. Vagy megszokták, vagy nem érdekelte őket.

Úgy tekintek retrospekt erre az egészre, hogy a filmezés segített fókuszáltabbá tenni a közös pillanatokat. Mi forszíroztuk, hogy beszéljünk a nehezebb dolgokról, az első pillanattól kezdve a szeretet és az összetartás volt a motivációm. Ha ezt folytatnánk, akkor ugyanúgy benne lenne az, hogy ha már lógunk, akkor csináljunk valami értékeset együtt.

Ha onnan nézem, hogy a Sanyika megkérte a barátnője kezét, dolgozik és egy felnőtt ember, akkor ez egy szép lezárás, de nyilván az egész büntetőügy, a tragédia mindent beárnyékol. Nehéz erről még beszélni is. Itt volt 12 év. Ha mindenkinek lenne egy Sanyija, egy jobb világban élnénk.

KK(SG): Sanyi látta a filmet? 

MD: Igen, de úgy kellett becsalni rá. Moziban látta, de nem közönséggel, hanem egy privát vetítésen. Egy korábbi verziót végignéztünk együtt, mindig megállítottuk és beszélgettünk róla. Csomó zsigeri reakciója volt, ami mindenkiben felmerül a családi fényképek nézegetésnél. „Hogy néztem ki akkor”, „milyen hajam volt”, „hogyan álltak a fogaim”. Nyilván nehéz volt neki.

Egyértelművé tette, hogy nem szeretne vetítéseken részt venni, de bemutathatjuk a filmet. Ahogy mondta: „jó nagy hülyék voltunk, de akkor ti legalább ne legyetek ilyen hülyék, tanuljatok az esetemből”.

KK(SG): Gondolkoztam azon, hogy Mészáros András Bebukottak című filmjével párhuzamba lehet-e állítani a Sanyiék történetét? Neked erre mi a megfejtésed?

MD: Azért a Bebukottakban eléggé más sztorik voltak. Ha nem hiszünk abban, hogy egy gyerekbe születésétől fogva programozva van a rosszaság, akkor hasonlóak a tényezők. Ha egy virág beteg, a környezetét kezded javítani: kiteszed a napra, locsolod. A sötétben nincs túl sok esélye. Egy kicsit azt gondolom, hogy a Sanyiék története ott zárulhatott volna, mint ahol a Bebukottak kezdődik. Ha mondjuk Sanyikát hét és fél évre bezárják.

KK(SG): Neked milyen érzés a film körül kialakult hype? Hogyan kezeled? 

MD: Sok olyan visszajelzést kapunk, hogy értő fülekre talál ez a film, még úgy is, hogy sok szempontból megosztó. Nem könnyű nyilvánosan kiállni és beszélni erről, Sanyi a barátunk, az ő nehézségei a miénk is, és az a helyzet, hogy a kollektív felelősség mentén egy kicsit mindnyájunké, mert sok-sok hasonló sorsú gyerek és család él köztünk. Ha sokan beszélnek róla, az azt jelenti, hogy még jobban tematizálva van Sanyi történetén keresztül a szociális ellátórendszer és az oktatási helyzet.

Ez nem egy ​​hollywoodi film, itt a siker az, ha elgondolkozunk, párbeszédet indítunk, vagy bátorítva vagyunk arra, hogy cselekedjünk. Ha ezalatt a pár hónap alatt napirenden vannak ezek a társadalmi kérdések, akkor ez már egy sikernek számít.

Ebben a témában megjelent egy nagyon jó interjú Bódis Krisztával, aki a Verzió emberjogi filmfesztivált is megnyitotta. Ő korábban dokumentumfilmes volt, jelenleg a Van Helyed és a Közös Jövőnkért Alapítvány vezetője, amelyek hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatásával foglalkozó szervezetek. Nincs a dokumentumfilmek ellen, de azt mondja, hogy ha valaki komolyabb változást szeretne elérni, ezeket a filmeket tudatosan kell irányítani és eljuttatni például a döntéshozókhoz. Nézői oldalról is sokszor probléma, hogy kijövünk a moziból, majd elgondolkodunk a látottakon, de a konkrét tettekhez vezető út nem jön szembe. Tervben van, hogy a filmet civil szervezetekhez is eljuttassuk, és hogy oktatási intézményekben is vetítsék.

KK(SG): Te hogyan tekintesz magára a filmre? Képzőművészeti alkotás vagy inkább egy dokumentumfilm? Tudom, ez egy összetett kérdés. Számomra nehéz ezt eldönteni, ezért is lennék kíváncsi a te nézőpontodra.

MD: Ez egy barátság. Van olyan része, ami egyik sem, nem egy film és nem is egy képzőművészeti alkotás. Nekem Sanyiék a szomszéd gyerekek, akikkel 12 éve megismerkedtem, és a film és sok más minden kapcsán összefonódott az életünk. 

Ettől függetlenül elkészült egy film. Tehát van Sanyi, és van Sanyi a mozivásznon. Az a tudás, amit képzőművészként szereztem, sokszor hasznosult a közös együttlétekkor. Nagyon sok negatív konnotációja lenne, hogy ha azt mondanám, hogy ez egy képzőművészeti projekt. Vagy ha csak azt mondod rá, hogy ez egy projekt. Az egy tendencia, hogy képzőművészek önkénteskednek, vagy a művészeti munkájukban szociális kérdésekkel foglalkoznak. Ez egy örök hullám, az emberekhez közelebb kerülni, az lehet izgalmasabb vagy valóságosabb, mint a white cube. Az egész intermédiára vagy a képzőművészetre is így tekintek.

A kreativitásnak is van egy olyan definíciója, hogy problémamegoldás. Az egyetem alatt arra voltunk trenírozva, hogy bármilyen élethelyzetbe is kerüljünk, találjunk rá valamilyen alternatív megoldásra, vagy egyáltalán valamilyen megoldásra. Itt minden DIY volt, mikor az első optikát ráraktam a kamerámra, egy vécépapír-gurigát használtam bajonettnek.

Azt látom, hogy jó pár olyan ismerősöm, aki keresztülment ezen a képzésen, ezt az attitűdöt viszi tovább. Ezzel nem akarom ellehetetleníteni a klasszikus irányokat. Nekem csupán ösztönzően hatott, hogy kreativitásra voltam ösztönözve. Ha visszagondolok, akkor a mi időnkben az volt az érzésem, hogy nagyon fel volt adva a lecke, hogy valami nagyon újat, formabontót, esetleg nagyon koncept dolgokat csináljunk. Úgy látom, ha valaki pusztán szeretetből és belső indíttatásból foglalkozik ezekkel a dolgokkal, anélkül hogy a világ megváltása lenne a célja, csak azért csinálod, mert szereted, akkor az sokkal közelebb áll a gyökerekhez. Persze felmerül a kérdés: lehet-e egyáltalán művészetről beszélni olyan környezetben, ahol az emberek a mindennapi megélhetésért küzdenek? Ugyanakkor éppen egy ilyen helyzetben lehet a művészet a kiút, amikor nincs semmid.