ÚNKP kutatásom során személyes alkotói gyakorlatomban, valamint más művészek alkotásaiban vizsgálom az önarckép közvetlen ábrázolásának hátterét és motivációját. Ezúttal Metzing Eszter képzőművésszel készítek interjút, akivel a Jurányi Ház kávézójában találkozunk.

Milyen szálak fűznek a gyermekkor témájához?

Elég sok párbeszéd zajlik manapság a gyerekkor fontosságáról. Nem csak művészi viszonylatban, hanem a hétköznapi életünkben is. Érdekes, hogy bár már jó ideje nem dolgozom kifejezetten ezzel a témával, mégis újra és újra megtalál engem. Például nemrég hívtak meg egy, a gyerekkort tematizáló kiállításra is, amely a Hintalovon Alapítvány szervezésében valósult meg.

Eddigi életem során, ha visszatekintek, azt látom, hogy minden a gyerekkoromból indul ki. Az alkotás is, hiszen a hároméves gyerek is már alkot, akkor is, amikor még csak a homokba rajzolgat. Később a rajzfilmek kerültek az érdeklődésem középpontjába. Elvágyódtam ebbe a sajátosan izgalmas és színes világba, ami egyúttal remek menedékként is szolgált az általános iskolában töltött ügyes-bajos napokban.

Sokat segített a remek családi hátterem is; a testvéremmel és szüleimmel nagyon összetartóak vagyunk. Számomra mindig az otthon és a hazaérkezés jelentette a biztos pontot, főleg egy hosszú, iskolában töltött nap után. Sajnos sok gyerek a szüleitől kapott terheket hordozva viselkedik rémesen a társaival, és ez egyre általánossabbá váló jelenség. A Hintalovon Alapítvánnyal szerveződő kiállítás kapcsán nemrég részt vettem egy workshopon, melynek keretében Gyurkó Szilvia, a MOME doktorandusza tartott előadást a nevelés 7-10 éves korú gyerekek pszichés fejlődésére gyakorolt hatásáról. A kutatások azt mutatják, hogy ebben az időszakban kapott impulzusok és nevelési minták alapján hatalmas viselkedésbeli különbségek mutatkoznak nem csak a gyerekek, de még a felnőttek esetében is.

Mint kutatási téma, szeretek ezzel foglalkozni. Az első, direkt önismerettel foglalkozó munkám a diplomamunkám volt, ami a tudat és tudattalan kapcsolódásainak kérdésköréről szólt. Akkoriban kezdtem el Jungot is olvasni, és a tudatalatti rétegeinek kibontása miatt is volt számomra fontos a technikai hozzáállás és a textil használata. Akkoriban, ha valaki képgrafika szakon térben installált művet állított ki, viszonylag szokatlan jelenség volt. Persze féltem attól, hogy azt mondják majd, hogy „nahát, ez nem papíralapú és falra rakható, így nem is elfogadható”, de pozitív tapasztalat volt, hogy nyitottak voltak az új médium beemelésére.

A Belső kert volt az első alkotásom, ahol kifejezetten tudatosan foglalkoztam önismerettel és önarcképpel is. Ennek vannak előzményei, mint az Alma-kör sorozat és egyéb tollrajzok, amik szintén önarcképek voltak. Az, hogy lerajzoltam magam, mindig egy újabb kihívás volt. Mit rakok magam mellé, milyen arckifejezéssel, milyen helyzetben, pozícióban. Ez a befelé kutatás mindig egyfajta ösztönös kíváncsisággal járt. Ez pedig nem arról szól, hogy én csakis magamat akarom kutatni. Inkább magamat példaként felhasználva, általánosan a belső önismeret rejtekhelyeit, rejtelmeit, meg a belső psziché működését kutatva próbáltam hozzáállni a körülöttem történő eseményekhez.

Tumblr oldaladra rábukkanva nosztalgikus érzés fogott el. Egyetemistaként életképekkel foglalkoztál, tulajdonképpen a saját életedhez készítettél illusztrációkat (Judit sorozat – Lágy hús, meleg tej 2015, Éjszakai teregetés 2016, Alma kör – Triumvirátus 2017). Mindhárom mű papírra készült, vegyes technikával. A képek kendőzetlenül mutatják meg azt, milyen is egy munkásszállóból átalakított kollégiumban élni, és betekintést nyújtanak egy filmezős estébe és három lány tarot kártyavetésébe. Fontos momentumok ezek, már-már rituálék. Eszembe jut Caravaggio Tarverna-jelenet című képe.

Nagyon meghatározó sorozat volt ez, közvetlenül a diplomamunkám előtt. Ekkortájt illusztráltam az első gyerekkönyvemet is, azóta a tizenkilencediknél járok. Elég sok időt töltöttem egyetemi éveim során azzal, hogy kitaláljam, mivel is szeretnék foglalkozni. Az illusztrálásban nem tudok igazán kiteljesedni mint alkotó, hiszen az illusztrálás alkalmazott műfaj.

Az Alma-kör végén kezdtem el úgy érezni, hogy megtaláltam a saját hangomat. Ez motivált és ösztönzött arra, hogy tudatosabban kutassam a megrajzolt témáimat. Egyre inkább nagyítottam a méretet, egyre inkább belevarrtam, egyre több technikát alkalmaztam.

Miután kialakult bennem, hogy könyvillusztráció helyett egy önálló, nagyméretű diplomamunkát szeretnék készíteni, eldöntöttem, hogy hatodévben diplomázok le, ami életem egyik legpozitívabb döntése volt. Ötödév közben volt időm gondolkozni a diplomamunkám koncepcióján. Illusztráltam mellette két könyvet, de a legfontosabb mégis a műtermi munka volt.

Ekkor odaköszön nekünk Oltai Kata kurátor a két kisgyerekével. Eszter kedvesen bemutatkozik Kata kislányának, és megdicséri kisfiának pulóverét. „Most is bekapcsolt nálam ez a gyerekkori dolog, hogy ha egyszer az egyik kisgyerekhez beszélek, akkor a másiknak is kell valamit mondanom, nehogy azt gondolja, hogy elhanyagolom. Valahogy belém van programozva, hogy a gyerekeknek meg kell adni a kellő törődést és figyelmet” – jegyezte meg Eszter a rövid üdvözlés végeztével.

A sorozat kezdetekor előre eltervezted a képek szimbólumrendszerét, és belekomponáltad a saját attribútumaitokat?

Igen, de nem úgy, hogy „na, most akkor leülök, és ezt most kitalálom.” Inkább hagytam, hogy a folyamat érlelődjön. A tervezés előtt is már ott voltak a fejemben a különböző fontos ismertetőjegyeink. A macskás matrica a laptopomon, vagy például hogy ott lóg a mosatlan szennyesnél a Magyar Képzőművészeti Egyetem vászontáskája. Az volt a célom, hogy magyarázni se kelljen, mert annyira magukért beszélnek ezek a szimbolikával rendelkező dolgok és attribútumok. Ez egy nyitott játék volt.

Itt még nem kifejezetten egy adott pszichológiai témára akartam reflektálni, de előzményként élem meg. A kis gyűjtögetett emlékképeimet dolgoztam fel. Tehát igen, ki volt találva, illetve kiindulópontként használtam fotókat, amiket aztán addig alakítottam, formáltam, torzítottam, hogy a végén teljesen más rajz jött létre.

Mondtad, hogy nem könyvvel akartál diplomázni, hanem önálló munkával. Végül nem kellett szöveget írnod ahhoz, hogy elkészítsd a saját magad életéről az illusztrációdat. A munkáid vizuálisan mind elmesélnek egy történetet.

Gyakran beszélgetünk alkotótársaimmal arról, hogy a saját munkánkról való írás, vagy egy statement szöveg megalkotása nagyon nehéz. Mi nem verbálisan, hanem vizuálisan mondjuk el a történeteinket, vagy fogalmazzuk meg a kérdésfelvetéseinket. Így sokkal közvetlenebbül hatunk az érzékekre és az észlelésre. A verbális megfogalmazás beszűkíti az értelmezést, míg a vizuális megközelítés sokféle szálon érheti el a befogadót, és különféle gondolatokat ébreszthet.

Metzing Eszter 2018-ban diplomázott a Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakán. Diplomamunkája rendkívüli sikere óta Eszter a kortárs magyar képzőművészet egyik prominens alkotójává vált. Az INDA Galéria képviseletében álló művész az elmúlt években alkotói praxisában többek között a gyász, az elnyomott és elhallgatott traumák feldolgozásának megannyi módszerét vette górcső alá. Ezalatt az időszak alatt művei a fal síkjából fokozatosan elszakadva terjedtek ki a térbe.