Cseh Dániel Gate 9_9/6_6 c. alkotásáról.

Mi a két elem között vagyunk, ám kérdés, hogy a nyakunkat melyik irányba erőltessük meg. Nem önszántunkból merülünk el a tenger zöldes-kékes-lilás szemeiben, miközben partnerünk azt várja, hogy – egy rossz lépésünk következtében, ruhájában megbotolva – hitvesi táncunk haláltánccá alakuljon. Hiába keressük a nyugalmat a feldúlt égboltban, Zeusz kegyeleti döfése meghatározza létünk és nem-létünk örök vitáját. Mindez csupán körítés, amit dús és tömítő lakománk mellé kapunk.

Rétegekben tárul elénk minden. Semmi sincs takarásban előttünk, nincsenek sötétítő függönyök, hogy elfedjék a látványt. Legfeljebb a hordozóra ragasztva jelennek meg ezek: textíliák, tapéták, tőlem és másoktól kapott „elrontott képek” társaságában. Ám nem minden réteg veszik el a hordozó síkjában, úgy mint az egykori gimis matekfüzet még üres lapjai, melyek a teremtett kozmosz alaptételeit, a négyzetrács koordinátarendszerét hordozzák a művész egyes munkáiban.

A Gate 9_9/6_6 című festmény hordozóját egy további képtábla térbe kitüremkedő síkja írja felül. Ezzel párhuzamosan egyes elemelkedő képelemek markánsan, büszkén, magukat teljes valójukban megmutatva alternatív világok kapujaként szolgálnak.

Honnan hova mehetünk? Egyáltalán szabad-e nekünk átlépni ezen az átjárón? Mi a következmény és milyen kompromisszumokat kell meghoznunk a kapu nem ismert istenével, hogy utazásunk akadálymentes legyen?

Tehát ég és tenger között, egy nyitott kapu és eldönthetetlen helyzetek megoldása előtt állunk. In medias res kezdődött el létezésünk, csak rekonstruálni tudjuk, hogy mit is akarhatnak tőlünk. Amennyiben úgy döntünk, hogy belépünk, ne csodálkozzunk, hogy nincsenek itt törvények, legalábbis, ahogyan mi ismerjük őket. Arra is emlékeztessük magunkat, hogy figyelmen kívül hagytuk a beléptetőrendszer neon villogását: „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”¹.

Bevonz a háttér mély indigója. Nem tudunk ellenállni. Azon kapjuk magunkat, hogy döntésünket meghoztuk, átléptünk a kapu határán.

Továbbra sem derül ki, hol vagyunk – boltívek között kóvályogva, iránymutató utcatáblát, térképet keresünk. Kutatjuk a sárgaköves utat ami a biztos célba vezet. Itt Mihályok² lehetünk mind, nem kell törődnünk hátrahagyott életünkkel.

Nosztalgiából fakadó édes-keserű érzéseink segítenek újrafelfedezni magunkat, megtalálni új céljainkat. Megértjük az építész szabályait, a klasszicizáló, metafizikus tér megvilágosodik számunkra, üres naplónk meseszerűen útikalauzzá válik, a tenger és az ég csenddé nemesedik, mi pedig lemondunk reményeinkről.

1. Dante Alighieri: Isteni színjáték, Akkord kiadó, 2011, 22 o. (ford. Babits Mihály)
2. Szerb Antal Utas és holdvilág (1937) c. regényének főhőse, aki nászútjáról „megszökik”, hogy felkutasson egy régi barátot és ezzel együtt önmagát is.