Készítette: Hajdu Léna

H.L.: Ez lesz az ötödik alkalom, mégsem egyszerű folytatása az eddigieknek: részben új szervezői körrel és hangsúlyeltolással valósul meg. Miben lesz más ez a mostani esemény a korábbi alkalmakhoz képest, és mennyire tudatos ez az irányváltás?

B.P.: Ez már valóban egy más szervezői struktúrában valósul meg, és a hangsúlyok is eltolódtak. Ami eddig is fontos volt, de most még hangsúlyosabb lesz, az kiállítások és az egyetemi együttműködések. Keddtől vasárnapig minden nap kiállításokat lehet megnézni, emellett színházi előadások is lesznek – például a Sirokkó Szövetkezet produkciói –, valamint szombaton egy koncertes nap is.

Ez tudatos volt. Az volt a cél, hogy fokozatosan formáljuk az igényeket. Elindultunk az elektronikus zenével, de mindig volt mellette más is, és mostanra ez a „más” vált hangsúlyosabbá. Inkább megnézni, kipróbálni, másképp gondolkodni.

Most is lesznek koncertek és DJ-k is, de nem ez a fő fókusz. Inkább az, hogy legyen egy tér, ahova el tudsz menni: megnézni egy kiállítást, beszélgetni, táncolni, vagy csak meginni egy sört a barátaiddal. Nekem mindig ez volt fontos: nem az, hogy mennyire hangos a zene, hanem hogy kik vannak ott, kikkel lehet kapcsolódni. Szerintem sok embernek ez a social hub jelleg a lényeg.

A korábbi alkalmak Kamalect néven futottak, a Kamarave és a Dialect kollektívák szervezésében, együttműködésben a MOME-val és a Képzővel. Egy ponton több kulturális „offshoot” találkozott. Most ez már kicsit más irány, kevésbé elektronikus zenei fókuszú, több más terület és együttműködő kapcsolódik be (például a Pécsi Egyetem és a Sirokkó Szövetkezet). A két kollektíva szerepe viszont megkerülhetetlen volt a korábbi alkalmaknál.

Jelenleg van az irregulari, ami egy újfajta kezdeményezés: kicsit társadalmi munka, kicsit eseményszervezés, kicsit minden olyan háttérmunka, ami nem kifejezetten buliszervezés, hanem ami inkább már más társterületekre fókuszál.

H.L.: Hogyan született meg eredetileg a Kőbánya Underground ötlete? Mi volt az az impulzus vagy hiány, amire reagálni akartatok?

B.P.: Teljesen őszintén annyi volt az egésznek az alapja, hogy nagyon nem akartunk már konvencionális bulihelyeken eseményeket szervezni. Azt éreztük, hogy ez már nem igazán izgalmas, és azt láttuk, hogy a közönségnek sem feltétlenül az. Sokkal érdekesebbnek tűnt, ha különleges helyeket keresünk, és az élmény nem csak a zenéről szól.

2023 augusztusában kezdtünk beszélgetni a kőbányai pincerendszerről. Én már jártam ott korábban, mert a Stúdió K-nak volt ott egy előadása 2017-ben, a Peer Gynt. Úgy nézett ki, hogy a Ráday utcánál indult az előadás, onnan kibuszoztatták az embereket a pincerendszerbe, ott ment tovább, a vége pedig a Bakáts téri templomban volt. Nagyon hosszú volt, nagyon intenzív, és elképesztően erős élmény.

2023 szeptemberében írtam egy e-mailt az önkormányzatnak, elmentünk megnézni a helyet egy túra keretében, majd decemberre megkaptuk az engedélyt arra, hogy ott eseményt csináljunk. Meghirdettük, megcsináltuk, és nagyon jól sikerült. Utána jött még egy, majd kettő a felszíni területen is.

H.L.: Az első alkalommal már tudtátok, hogy ennek lesz folytatása?

B.P.: Őszintén? Rettenetesen féltünk. Ez egy nagyon nehéz terep, nagyon drága megcsinálni, és elképesztően sok munka van benne. Száz órákat voltunk lent a bányában, minden kordont saját kezűleg pakoltunk ki, mindent mi csináltunk, gyakorlatilag segítség nélkül.

Ráadásul ez nem egy romantikus „underground élmény”: nem alszol, nem eszel rendesen, veszélyes egy több száz éves bányában dolgozni, és amikor már halálfáradt vagy a végén, akkor még ott van harminc óra pakolás.

De amikor az első alkalom jól sikerült, akkor egyértelmű lett, hogy kell még egy. Onnantól már nem az volt a kérdés, hogy lehet-e, hanem hogy hogyan.

H.L.: Hogyan határoznád meg a Kőbánya Undergroundot: inkább eseményként, közösségi folyamatként, vagy valami másként?

B.P.: Én azt érzem, hogy ez inkább több közösség egyszerre. Van egy baráti társaság, aztán kevésbé baráti társaság, aztán megint egy másik. Több csoportosulás, több erőközpont dolgozik együtt, és pont ettől tud működni.

Alapvetően azt tapasztalom, hogy ha megnézel egy elhagyott törmelékhalmot egy építkezés mellett, idővel – ahogy ráesik az eső – elkezd eldombosodni. Megjelenik rajta az élet. Ugyanez történik a városi terekkel is: utat tör magának a kreativitás, a művészet, és főleg a fiatal alkotókedv. Ha egy helyet ott hagysz használatlanul, de van benne potenciál, előbb-utóbb elkezd „bemászni” oda az élet. Először mindig azok jelennek meg, akiknek szinte semmi nem kell: se víz, se áram, csak elkezdik csinálni.

H.L.: Ez a fajta „első megjelenés” szerinted tudatos szerep nálatok, vagy inkább utólag látod így?

B.P.: Kicsit úgy érzem, hogy mi ilyen pionír növényekként működünk. A természetben egy köves, terméketlen területen először a mohák jelennek meg: ők indítják el azokat a folyamatokat, amikből később termőtalaj lesz, majd egy teljes vegetáció. Szerintem mindig kellenek ezek a „moha-projektek” – mint a miénk is –, amik elkezdik kialakítani azt az ökoszisztémát, amiben később más dolgok is meg tudnak születni.

H.L.: Meddig tart szerinted egy ilyen „moha-fázis”? Van egy pont, ahol ennek a szerepnek vége van?

B.P.: Én tényleg azt gondolom, hogy bármilyen területen nőhet virág. Nem azért, mert szerencséd van, hanem mert valaki elkezdi a munkát. És ebben nem az a fontos, hogy elismerést kapsz-e érte. Nem azért dolgozunk, hogy megdicsérjenek minket, hanem azért, hogy egy fejlettebb, jobb kultúrát hozzunk létre – olyat, amire mindenki büszke lehet. Nem kellett ahhoz megírnom az Utas és holdvilágot, hogy büszke legyek rá: azért vagyok büszke rá, mert a kultúrám része.

H.L.: Láttál olyat, ahol ez a folyamat megszakadt, vagy nem tudott továbbépülni?

B.P.: Nemrég volt szerencsém elmenni a Frankhegyre, egy körülbelül 13 hektáros területre, ahol korábban fesztivált is rendeztek. Egyszerre volt nagyon felpezsdítő és nagyon szomorú látni: ott van egy egyedülálló terület, ma már nagyrészt elhagyva, leromolva, pedig egykor pontosan olyan kezdeményezés működött ott, mint a miénk.

Szerintem nekünk nagy mázlink van, hogy mi most tudjuk ezt megcsinálni. Másoknak máshol és máskor adódik ez a lehetőség. Ezek a dolgok mindenhol megszületnek, mert egyszerűen utat törnek maguknak.

H.L.: A közönség mennyire állandó?

B.P.: Mindig van egy visszatérő mag, mondjuk 30%. Van 30%, aki ismerősökön keresztül jön, 30% teljesen új arc, és 10%, aki csak odatéved. Folyamatosan keveredik, és szerintem ez teljesen rendben van.

H.L.: A szervezés mennyire kollektív?

B.P.: Nagyon. Közösen indul minden, megbeszéljük az alapokat, aztán munkacsoportokra bomlunk. Én például nem foglalkozom grafikával vagy építésvezetéssel, más nem foglalkozik élőzenével vagy kommunikációval. Most nyolcan szervezzük, mindenkinek megvan a saját szerepe.

Ez nem sok ember, ezért is nagyon fárasztó! Viszont nem kell pénzt termelni, mert nem a profit a cél, elég a nullszaldó. Többnyire az is van. Egyszer volt veszteséges, a 2025-ös nyári esemény, pedig az is teltházas volt.

H.L.: Szerinted miért sikerül mindig a teltház? Miért vonzódhatunk ezekhez a terekhez?

B.P.: Mert a többi tér rossz. Minden elképesztően drága, a jó is, és a rossz is. Van lehetőséged elmenni 9000 forintért egy olyan helyre, ahova máskor nem juthatsz be, évente egyszer, és kapsz rengeteg programot – vagy bemehetsz egy klubba, veszel két sört, és kész.

Az emberek értéket akarnak!

Azt gondolom, hogy az emberek szeretik a felfedezést, szeretik a kreativitást, szeretik a különlegességet. De közben nincs alapvető bajuk az intézményekkel sem. Akkor kezdődik a probléma, amikor egy intézmény megáll annyiban, hogy van egy táncparkett, egy DJ-pult vagy egy színpad, egy WC és egy bár – és ennyi. Nincs dekoráció, nincs kreatív vizuál, nincs valami különleges zenei vagy térbeli gondolat mögötte.

Régen sok zegzugos hely volt, amiben el lehetett elveszni. Régen a Szimpla is egyfajta kis mesevilág volt: bárhol leülhettél és csak ott lehettél. Ma már az is inkább turista attrakció, de régen még működött ez az élmény.

H.L.: Adnak valamit az ilyen helyszínek, amit egy intézményesült hely nem?

B.P.: Ez egy óriási pincerendszer, önmagában is elképesztően gyönyörű tér. Az emberek nem jönnének, ha nem lenne ennyire különleges. A klasszikus helyek pedig sokszor nem mernek kilépni a megszokott struktúrákból.

H.L.: Szerinted a fenntarthatóság hol ütközik az undergrounddal?

B.P.: Soha nem akartunk szponzorokat, de volt, amikor muszáj volt kompromisszumot kötni. Például a Drehernél kikötöttük, hogy nem lesz molinó, nem lesz hostess, hanem csináltunk egy Dreher-kiállítást. Kreatívan is lehet. Ugyanakkor nem azért csináljuk, mert könnyű vagy mert pénzt akarunk. Az „ördöggel” – hívjuk kapitalizmusnak – mindig könnyebb együttműködni, de ha valaki meg akar gazdagodni, ezer jobb módszert tudok mondani. Mi nem ezért csináljuk, hanem mert ez misszió.

H.L.: Van olyan kockázat, ami kívülről nem látszik?

B.P.: Nincs. Minden látszik. Ez az egyik legkockázatosabb dolog a világon! Fárasztó, veszélyes, nem keresel vele pénzt. Az egyetlen ok, amiért csináljuk, az az, hogy kulturális értéket teremtünk.

H.L.: Szerinted ez segíthet Kőbánya újragondolásában és az identitásának épülésében?

B.P.: Abszolút, ez a kezdeményezés tagadhatatlanul hozzátesz. A kerület központja, neve és identitása is a bányából jön, mégis kihasználatlan. Hosszú távú célom, hogy az önkormányzati Szent László Napot egyszer mi szervezzük meg.

H.L.: Érkeznek a helyiektől visszajelzések? Számukra mennyire látható, amit ott csináltok?

B.P.: Nem igazán. Ezért is döntöttünk úgy, hogy jobban bevonjuk kőbányai lakosokat: iskolásokat, nyugdíjasokat, helyi cégeket. Leginkább azért, hogy mondjuk egy kőbányai gyerek ne csak egy elhagyott bányász területet lásson, hanem kreativitást és lehetőséget.

H.L.: Van olyan irány, amerre biztosan nem mennétek ezzel a kezdeményezéssel?

B.P.: Nem akarunk egyetlen irányba leragadni, és nem akarunk fétis- vagy „kábítópartikat”. És nem akarok akkor is csinálni, amikor már nincs rá hívásom; amikor már nem értem a saját koromat, abbahagyom.

H.L.: Nem megy ez a „mindenből egy kicsit” a minőség rovására?

B.P.: Lehet, hogy ez néha a fókusz rovására megy, de közben pont ebből születik valami új. Egy új forma, egy új gyakorlat egy új térben, ami talán másokat is inspirálhat. Számomra fontosabb, hogy ez minél több emberhez eljusson, mert mindenkinek joga van hozzájutni a kultúrához.

H.L.: Mivé alakulhat ez hosszú távon?

B.P.: Egy nemzetközi hírű, pop-up jellegű kulturális térré: múzeumként, színházként és klubként is működő formában, ami évente néhány hétig létezik. Kulturális értelemben azonban talán még fontosabb, hogy egy olyan közeg alakuljon ki, ami reflektál önmagára és a saját kihívásaira. Egy empatikus, egalitárius, nyitott közeg, amiben jó lenni – és ami figyel a másikra.