Régi és új, lassú és gyors, analóg és digitális. Antagonizmusok építik fel a Makropaedia – A könyv kortárs olvasata kiállítást, ami annak körüljárására tesz kísérletet, mi a helyzet ma a könyvvel mint tárggyal és információs forrással, a szövegbe fordított tudás közvetítőjével, illetve általában az olvasás kultúrájával a 21. században.

A kiállítás címe a világ legrégebbi, folyamatosan (ma már csak online) publikált enciklopédiája, az Encyclopædia Britannica tizenötödik, utolsó nyomtatásban is megjelent kiadására utal. Ez a kiadás három részt foglal magába. Az egykötetes Propædiát (Outline of Knowledge), ami az egész enciklopédia szerkezetét és szerzőit mutatja be. A gyors tényellenőrzést szolgáló, rövidített szócikkeket tartalmazó, tizenkét kötetes Micropædiát (Ready Reference and Index), ami egyben útmutatója a cikkek jóval elmélyültebb tanulmányozását lehetővé tévő harmadik, egyben legnagyobb volumenű résznek, a tizenhét kötetes Macropædiának (Knowledge in Depth). ¹

Szépen összecseng a nagyvonalú címválasztás azzal a szinte holisztikus igénnyel, amivel Kincses Gergő és Zachar Veronika kurátorok kiválogatták a könyv kortárs olvasatát bemutató anyagokat. A kiállítás a múltat és a jelent párhuzamba állítva a könyveken kívül rengeteg, más-más típusú és különböző korszakokból származó, az éppen aktuális tudás tárolására, terjesztésére és közvetítésére alkalmas könyvet, tárgyat, tanítási-tanulási segédeszközt, gépet mutat be. Láthatunk 18. századi herbáriumot és térképeket, régi iskolai demonstrációs szerkezeteket és műszereket; írott, nyomtatott, kódolt és tükörbe vetített szöveget, és a legkülönbözőbb médiumokon keresztül megfogalmazott, kortárs, konceptuális műalkotásokat. Ez a végtelenül átfogó, totális megközelítés finoman rímel arra a 21. századi információ-dömpingre és annak elárasztó mivoltára, amiben élünk, és amire a kiállítás, főként annak harmadik, Mentés másként alcímű szekciója is reflektál.

A médium fontos kulcsszó – a kurátori koncepció többször is támaszkodik Marshall McLuhan médiaelméletére, miszerint a “médium maga az üzenet”. Az idézet a kiállítás ars poeticájaként is értelmezhető: a médium jelentősége nemcsak a kiállított műtárgyakban, de a kiállítás egészében, a rendezés mikéntjében, a kurátori döntésekben is jelen van. A kiállítás nem hierarchizál, és nem egy kronologikus ívet követ. A tudás és a művészet a könyvnyomtatással beindított demokratizálását és technológiájának fejlődését, majd a digitalizáció folyamatát tematikusan, egymás mellé rendelt módon, a tudásközvetítést szolgáló eszközök mediálisan sokszínű – akár hétköznapi, akár kreatív vagy kritikai – megoldásain keresztül ragadja meg. Valóban összeér ez az attitűd McLuhan Quentin Fiore grafikussal közösen jegyzett, The Medium is the Massage című 1967-es kötetével, ami McLuhan fentebb idézett mondatát egy szójátékkal emeli újabb szintre: a médium nemcsak üzenet (“message”), de masszázs is – egy közvetlen, haptikus, mélyreható inger és tapasztalás, ami alapvetően átformálja és meghatározza az emberi érzékelést.

A Makropædia igyekszik ezt a masszázst univerzális, szinesztéziás módon biztosítani a nézőnek. A helyszín már önmagában nem egy szokványos kortárs kiállítótér: a Debreceni Református Kollégium félhomályban úszó Nagykönyvtára megalapozza a beavatottság érzetét – a misztikus, Illés Andor Erazmus helyspecifikus fényinstallációja révén pedig már-már szakrálissá emelkedő, muszeioni hangulatot.² Egyszerre vagyunk templomban és múzeumban, könyvtárban és iskolában, az antikvitásban és az újkorban, a modernitásban, a felvilágosodásban és 2024-ben. A polcokon sorakozó könyvek érinthetetlen műalkotásokká, kultikus tárgyakká (egy letűnt kor hősi maradványaivá?) változnak: elérhetetlennek, felfoghatatlannak, túlviláginak hatnak ebben a furcsa időtlenségben, amibe a kiállítás invitál. 

A könyvtárhajó végében kap helyet a fent már említett, négy alkotást felölelő Mentés másként című egysége a kiállításnak, ami elsősorban az egyre gyorsuló digitális fejlődéssel, a virtuális adattárolás problematikájával és az online információterjesztés térnyerésével foglalkozik. A kiállítás falszövege is – mcluhani gesztusként – műalkotás formájában jelenik meg: Üveges Máté médiaművész Digitális betűöntés címmel installációvá parafrazálja a kurátori szöveget, ami így kivetítve jelenik meg a tér végében (amit, ha a templom analógiánál maradunk, akár a szentélynek is lehetne nevezni). A projekt a programozás, a betűszedés és -öntés hagyományait összekapcsolva hoz példát a tipográfia digitalizációjának bemutatására, tágabb értelemben az információ dematerializációjára. A grafikai tervezésben és a könyvnyomtatásban a tipográfia, a “betűk mozgatása” egykor valóban egy manuális folyamat volt, Üveges azonban ezt a Processing programozó szoftverrel megfogalmazott parancsokkal helyettesíti. A kód lefutása közben a vizuálisan folyamatosan változó szöveg a virtuális világ dinamikus jellegét is szimbolizálja, ugyanakkor a digitális információközlés hibalehetőségeire is felhívja a figyelmet. A szöveg fel-eltűnik, változik, ugrál, akad, gliccsel – ez egy nyomtatott szöveggel szemben nehezíti és időben is kiterjeszti a befogadást. Így, bár maga a szöveg generálása gyors, egyszerű és hatékony, de végeredményben a koncepció – ami a látogató egyetlen szöveges fogódzója a kiállítás megértésében – írásképének minőségét roncsolja, és ezáltal a befogadót kihívás elé állítja.

A kivetített falszöveg mellett kap helyet egy, az Alföldi Nyomdából kölcsönzött Monotype szedőgép. Ez a nyomdászatban a 19. századtól használatos eszköz lehetővé tette – a saját idejében legkorszerűbben egyszerűsítve a szedő munkáját – a nagyobb mennyiségű szövegek sokszorosítását, gyorsabb és precízebb előállítását. Így a kiállítás kontextusában a szedőgép az átmenetet jelenti a klasszikus, gutenbergi könyvnyomtatás és a jelenkori virtualitás között, s a digitális információáramlás előfutáraként is értelmezhető. 

A szekció másik két bemutatott koncepciója két kortárs alkotótól származik. Fábián Erika munkája kissé kiválik a többi közül, ugyanis talán ez az egyetlen, amiben a művész pszichológiai szempontból közelíti a témát és a felgyorsult, digitalizálódó világ negatív mentális következményeit, és személyes megküzdési stratégiáit tematizálja. A SLOW I. (As slow as possible) – mely címet John Cage zeneszerzőtől kölcsönözte – a lassúságra és a belső elmélyülésre helyezi a fókuszt, szemben mai társadalmunk elvárt tempójával. A hat hónapon átívelő, már-már radikálisan lassú és aprólékos munkafolyamat szimbolizálja a mai ember számára gyakran hiányzó mélyreható gondolkodást, összpontosított figyelmet és önreflexiót, ami valójában kulcsfontosságú a vizuális és információs túlterheltség, a túláradó lehetőségek keltette talajvesztettség kezelésében. A telepöttyözött papír 153 csíkja egy-egy napnyi elmélyült alkotói folyamatot jelent. Fábián ezzel rámutat, hogy a türelem, az ismétlés, a monotonitás – és az absztrakt kép mint projekciós felület – mind a fókusz, az elmélyülés, a szublimáció és az önkifejezés eszközei, s ezek a kvalitások ma a pszichológiai jólét szempontjából is elengedhetetlenek. Mindezzel a SLOW nemcsak a lassúság esztétikai élményét kínálja, hanem kritikát is megfogalmaz a digitális kor felszínességével szemben.

Érdekes Fábián eszközválasztása is – a síknyomásos sokszorosító eljáráshoz, a litográfiához használatos krétával dolgozik. Ezzel a gesztussal közvetetten utal a nyomtatásra, viszont nem a kőre (a nyomódúcra), hanem papírra helyezi a pontokat és ezzel letiltja a sokszorosítás lehetőségét, kihangsúlyozva a munka egyszeri jellegét, az egyéni, az eredeti értékét és fontosságát.

Mézes Tünde egy másik irányból, hasonló témát feszeget. Micropædia című munkája (ami a kiállítás címválasztását is katalizálta) az 1991-es, legelső weboldallal induló, az internet által generált adatáradatot és annak hatását vizsgálja. A tudás elsajátításához nem elegendő pusztán a végtelen mennyiségű információ felfedezése és korlátlan elérése: szükség van érzékenységre és reflektív, kritikai gondolkodásra is ahhoz, hogy ezt rendszerezni tudjuk. A digitális korszak forradalmasította az információgyűjtést és -tárolást, de ezzel együtt komoly kihívásokat is okoz, mint például a kognitív túltelítődést, amely elvonhatja a figyelmet a lényeges tartalmakról. Az installáció egyszerre könyvtár és szerverszoba: a polcokra helyezett gipszöntvények téglatestjeibe (könyv vagy gépház?) a digitális világból ismerős szlogenek – “Please consider the environment before printing this email” – olvashatók, egy-egy provokatív gondolattal – “Try me”, “Save the past for the future” – megfűszerezve. Ezzel a gesztussal a hagyományos tudásbázisok és a modern digitális tárolás közötti átmenetet szemlélteti, de ez a “kőbe vésettség” utalhat az analóg adathordozók megbízhatóságára, kiszámíthatóságára is a virtuálissal szemben. A projekt rávilágít arra, hogy az információ megszerzésének és közvetítésének ez a mai, leegyszerűsített módja hogyan nehezíti meg a tudás valódi, kritikus befogadását, megértését, beépülését.

Mi hát a könyv ma? Menedék a vizuálisan és információval túlterhelt, internetközpontú hétköznapokból? Pihenés a szemnek a sok kékfény után; lehetőség a fókuszra, a multitasking szüneteltetésére? A biztos pont a megbízhatatlan Wikipédia-szócikkek és a fake news korában? A backup system egy globális IT katasztrófa esetére? 
A Makropædia terében a könyv nemcsak a tudás szimbóluma: hanem a kapcsolaté a valósággal, és a műalkotások formájában is hangsúlyozott tárgyi világgal a számítógép és az okostelefon hamis valóságérzetet keltő, izoláló mivoltával szemben. A valós idejű jelenlét az emberi lét része, az emberiség a technológia fejlődése ellenére is analóg tárgyak és terek időtlenségébe illeszkedik, ahogy a kurátorok fogalmaznak. Utoljára idézzük Marshall McLuhant – a médium: a masszázs; a közvetlen, a kézzel fogható: a valóság.