Mióta dolgozol aktívan művészként?

Mielőtt elkezdtem az egyetemet, alkalmazott fotóval foglalkoztam. Leginkább magazinoknak készítettem felvételeket. 2013-ban kezdtem az egyetemet – én ezzel teszem párhuzamossá azt, hogy mióta vagyok aktív. Ebben az évben, az első szemeszterben fogtam hozzá a Hommage à Hantai Simon című munkámhoz. 

Körülbelül akkor kezdtem Pécsett a Lantos Ferenc által alapított Martyn Ferenc szabadiskolába járni, amikor harmadik osztályos voltam általánosban. Az ottani foglalkozások sokkal inkább képzőművészeti témájúak voltak. Ez egy rövid időszak volt, de fiatalon meghatározó. A gimnázium alatt és az azt követő időszakban szépirodalommal foglalkoztam nagyon sokat, főként költészettel. Nagyon vizuális formában írtam. Ezt a vizualitást próbáltam másban is megkeresni, és tudatosan kezdtem a fotóra fókuszálni.

A fotográfia médiumát alapvetően képzőművészeti eszközként kezdted használni?

Ekkor még abszolút fényképezőgéppel fotóztam. Az egyetem elején megtaláltam a lehetőségét annak, hogyan lehet a fotó sokkal inkább képzőművészeti szempontú és anyagcentrikus. Ezelőtt csak nagyon keveset dolgoztam sötét kamrában. Az egyik ottani oktatómnak, Károly Sándor Áronnak köszönhető, hogy sokkal aktívabban kezdtem működni a laborban. Az első félévben egy olyan feladatot adott, ami négy technikának – a kemigramnak, a fotogramnak, a camera obscurának és a kisfilmes fotózásnak – a használatával egy sorozat alkotását várta el. Én Hantai Simon módszertanára építettem ezt fel. A kemigram vált a legerősebbé ezek közül, így ebből a technikából és hozzáállásból fejlődött ki sok későbbi alkotásom.

Ez az alkotás tehát a kemigram taktilis, festészeti irányba való kiterjesztése? 

A kulcsszó a taktilis. Szerintem a kemigram bármilyen használat esetén legalább annyira festészeti, mint fotografikus. Csak az anyaghasználat miatt fotografikus, az eszközkezelés szempontjából azonban inkább festészeti. Éppen emiatt a taktilitás miatt jött létre ez a sorozat. A Hantai Simonnal időben párhuzamosan alkotó művészek sokkal távolságtartóbban nyúltak az anyaghoz. Ő összegyűrte, tépte a vásznat, tehát egy nagyon erős, erőszakos gesztus volt jelen az alkotásmódjában, és nem tudta kihagyni a processzusból, hogy ne érjen fizikailag az anyaghoz. Emiatt az alkotásmódja miatt volt izgalmas számomra. A fotográfiánál pedig alapvető dolog, hogy az alkotó egyre távolabb kerül az anyagtól, a kamera mögötti helyzet, és akár a digitalizáció miatt is. A fotó kidolgoztatása során a fotós nem nyúl a képhez. Ehhez a kérdéshez nyúltam vissza.

Melyik munkádat tekinted a legtávolabb rugaszkodónak a fotótól?

Nem érzem úgy, hogy bármelyik munkám elrugaszkodik tőle, mert az egész munkásságom akörül forog, hogy mi is az a fotográfia. Inkább arra a látószögre igaz az elrugaszkodás, ahonnan egy néző, egy külső szemlélő láthatja őket. Csináltam videóprojektet is, de az szintén a fotográfiai képalkotással analóg technika. Általában szervesen kapcsolódik minden a fotográfiához, és semmi nem választható le róla, egyelőre. 

Az ezüstös kísérleteimnél az elhasznált fixír vegyszerből nyertem ki az ezüstöt, ami a fotópapírból fixáláskor beleoldódik. Itt a távolságot az jelenti, hogy ezzel a folyamattal tárgyak jönnek létre. Egy későbbi kísérlet során olyan cinklapot nyomtattam le, amelyen megjelenik az ezüst, így egy print készült végeredményként, amely hasonló a monotípiához. Pusztán látva ezeket az alkotásokat nem biztos, hogy létrejön az asszociáció a fotográfiára mert már olyan nagy mértékben eltávolodtak tőle, de fotográfia nélkül nem jutottam volna erre a pontra. Nem lenne miértje és technikailag is megvalósíthatatlan lenne.

Miben lehet ma szerinted leginkább releváns a fotó médiuma?

Szerintem dokumentatív módon nagyon erős médium, habár a fotográfia hitelességével kapcsolatos illúziót már régen levetkőztük. Alkalmas fontos kérdések közvetítésére, kiállításra azonban nem a legerősebbek a dokumentatív irányú képek.

Képzőművészeti oldalról nézve nemzetközileg egyre nagyobb fókusz kerül a médium körüljárására, ami nagyon fontos a megértéséhez. Ez az, amivel én is foglalkozom. Sokszor alapkutatásként tekintek erre, amely később lehetővé teszi a sokszínűbb használatot.

Milyen alkotók vagy irányzatok inspirálnak?

Kezdetben festészeti témák érdekeltek leginkább, amelyeket fontosnak tartottam értelmezni, ami számomra fotográfiai kísérleteken keresztül ment könnyen. A munkáim címében vagy alcímében megjelenik általában, hogy amit alkottam, azt kinek ajánlom, kihez fűződő parafrázis vagy hommage. 

Meghatározó és fontos művészek, akikre reagáltam például Hantai Simon, Maurer Dóra, Alison Rossiter és Hiroshi Sugimoto. Természetesen erősebben fókuszálok azokra a művészekre, akik hasonló dolgokkal foglalkoznak, mint én, de tágabb az érdeklődésem és sok, viszonylag fiatal alkotót követek. Szerintem azt is látni és ismerni kell, ami tőled teljesen idegen.

Hogyan kezdődtek az ezüstös kísérleteid, és hogyan jutottál el az második önálló, Argentum című kiállításig a Capa Központban?

Mikor még dübörgött az analóg fotó és mindenki beszolgáltatta az elhasznált vegyszereit, akkor cégek épültek az ezüst ipari környezetben való kinyerésére és értékesítésére. Az érdekelt, hogy otthoni vagy műtermi környezetben hogyan tudom ezt megcsinálni. Viszonylag korán, 2016 környékén fogalmazódott meg, hogy szeretnék ezzel foglalkozni, de egy darabig félretettem az ötletet. 

Az ezüstös kísérletek voltak a kiállítás legradikálisabb részei. Különböző módszereket használok a kinyerésére a vegyszerből. Van, amikor fémekkel, főként cinkkel reagáltatom. Így az ezüst a folyadékot hordozó pohár falára és a cink lemezre is kicsapódik. Dolgoztam ezen kívül elektrolízissel is. Előfordult, hogy a márványozáshoz hasonló technikát alkalmazva rézkarc papírra vittem fel.

Készítettem egy apró művet – ”ezüst csipsznek” neveztem, de ezt a szót csak otthon mondtam ki –, amely az ezüst üvegre való felvitelével majd visszakaparásával készült. Egyet hoztam létre, azóta már oxidálódott és pár helyen el is tört, tehát ez a többi műnél egy sokkal illékonyabb dolog. 

Az Argentum után még ugyanabban az évben volt szeptemberben az acb-ben egy egyéni kiállításom. Ott már kiállítottam olyan alkotásokat is, amelyek a maradék vegyszer vásznon való átszűrésével készültek. Formailag ez a gyűrést alkalmazó, korai, Hantai parafrázisomhoz kapcsolódik. Abból a vegyszerből, amit ehhez használok, már nem tudom kinyerni elektrolízissel vagy kémiai reakciókkal az ezüstöt.

Porcelánba készült nyomatokkal is kísérleteztem. Ezek egyszer voltak eddig kiállítva, a legutolsó acb-s kiállításomon. Ez az eljárás amiatt nem működött, mert a porcelán kiégési hőmérséklete magasabb, mint az ezüst olvadáspontja. Így, ha a porcelánt rendesen kiégetem, akkor eltűnik róla az ezüst. Ha az ezüstöt megtartom, akkor pedig kezelhetetlenül törékeny marad a tárgy. Vannak kísérletek, amelyek félresiklanak. Volt ilyen tapasztalatom egy csomó más anyagnál is, amelyeket korábban nem mutattam be. 

Ebben az időben még én is az osztályodba jártam a Práter utcában. Emlékszem, hogy a laborban töltött órákkal kapcsolatos kísérletek is megjelentek a kiállításon.

Akkoriban tanítottam, és azon gondolkodtam, hogy az alkotói praxisom hat az oktatóira. Lehetetlen volt elvonatkoztatni attól, amiről az órákon beszéltünk, amilyen kiállításokra jártunk a diákjaimmal.

Azt is vizsgálni kezdtem, hogy hogyan tudom bevinni az oktatói attitűdömet, vagy valamilyen, az oktatáshoz szorosan kötődő dolgot az alkotói praxisomba bevinni. Arra gondoltam, hogy jobb, ha nem egy egyirányú utca, hanem oda-vissza kölcsönhatásban lehetnek. Egyszerűen arra jutottam, hogy a diákok által hátrahagyott anyagokat használom fel, kvázi a közös munka, az analóg fotó és a sötét kamrában való működés mementóiként. Azon a kiállításon kizárólag a diákjaim által elhasznált fixírből vettem ki az ezüstöt. Azóta már nem tanítok, így már emiatt is csak saját anyaggal dolgozom.

Ezután ebből több irány alakult ki. Az egyik a véletlenül fényt kapott képek előhívása volt. Lényegében emlékállítás annak a kvázi balesetnek, amit akár közösen a diákjaimmal éltünk át a sötét kamrában. Ezt a munkát Alison Rossiternek dedikáltam, aki ugyan más kontextusban dolgozik, de abból a szempontból hasonló munkamódszerrel, hogy régi, akár százéves fotópapírokat hív elő. 

A másik irány a labormunka során létrejött próbacsíkok levilágítása és felnagyítása. Ez sajnos nem tudott úgy megvalósulni erre a kiállításra 2019-ben, ahogy szerettem volna. Rá három évre 2022 végén jöttek létre, amikor találtam eszközt a megvalósításhoz. Néha vannak ilyen technikai dolgok, amelyek miatt nem tud azonnal megvalósulni egy projekt.

Július Gyula a kiállítás kapcsán tartott előadásában a médiaarcheológia kifejezéssel hozta kapcsolatba a munkáidat. Ezzel mennyire értesz egyet?

Szerintem nagyon erős kijelentés, és simán működik. Én soha nem kapcsoltam volna ehhez a gondolathoz a munkámat. Sokszor eszembe jut az alkotásaimmal kapcsolatban, hogy mennyire reagálnak a múltra vagy mennyire a jövőre. Azáltal, hogy archaikus anyagokkal dolgozom, még mindig a sötét kamrában, a múltat idézem, de azzal, hogy új megfogalmazásban használom az eszközöket és új kérdéseket teszek fel, az valamennyire a jövővel foglalkozik.

Tudnál mesélni a Maurer Dóra Nyomtatás kimerülésig című munkája alapján készült parafrázisodról? 2020 tavaszán, akkor még a diákodként hallottam ennek a terveiről tőled.

Már korábban szerettem volna erre a munkára parafrázist készíteni, de azt éreztem, hogy ez csupán a fotográfiára való konvertálása lenne az eredetinek és emiatt nem csináltam. Végül a Covid alatti bezártság, és ezáltal a napok repetitivitása adott az elképzeléseimnek egy új réteget, és végül ugyanúgy valósítottam meg, ahogy eredetileg terveztem. Azonban új értelmet nyert a mű azzal, hogy mikor, milyen környezetben jött létre.

Mennyi ideig tartott a laborálás, és hány darab fotó készült el?

A munka 604 képből áll, amelyeket egyesével másfél perces idővel hívtam elő. 16 alumínium polcra került installálásra, utalva arra, hogy Maurer Dóra alumínium lemezről nyomta az eredeti műveit. A teljes folyamat nagyjából két napig tartott. Harmadjára futottam neki a munkának, mire elkészült, mert először túl sok vegyszert kevertem, ami miatt soha nem ért volna véget a munka, nem merült volna le a vegyszer. A második alkalommal pedig a folyamat közben lefeküdtem másfél-két órára aludni, ez alatt annyit romlott a hívóképessége, hogy megszakította az egyenletes átmenetet. Harmadjára már tudtam, hogy nem tarthatok szünetet, egyben kell végigcsinálnom. A munka közben sok filmet, köztük az összes addig megjelent Star Wars filmet végignéztem, ami sokat elárul arról, hogy mennyire monoton volt.

A kiállítások létrehozásával kapcsolatos munkásságodról szeretnélek még kérdezni. Valósítottál meg saját koncepciójú tárlatokat?

Csoportos kiállításokkal kevesebbet foglalkoztam. A legfontosabb Győrött, Anatomy of Photography címmel valósult meg. Korábban Villing Dórával szerveztünk kiállítást, amikor még az FFS-ben voltam vezetőségi tag. Az acb-ben is volt olyan, amelyet én vezényeltem le: Nádor Kata legutóbbi kiállítása. Ennek én állítottam össze a képanyagát. Az Ő alkotásai és a saját munkáim között éreztem kapcsolódási pontokat ezért később párbeszédet is kezdeményeztem a munkáink között.

Mondhatjuk, hogy ezeknek a kiállításoknak a kurátora voltál?

Szerintem egy kurátor sok különböző fajta kiállítással foglalkozik. Emiatt én nem biztos, hogy kurátori tevékenységként tekintek arra amit csinálok, mert amikor egy kiállításon gondolkodom, akkor az azokat a témaköröket járja körül, amelyekben én művészként is mozgok. Emellett a győri tárlat körülbelül kétéves munka volt, amely sokkal hosszabb idő, mint amit itthon egy kurátor egy kiállítással tölthet. Ezzel a témával kapcsolatban nemzetközileg sok komoly kiállítás valósul meg. Szerencsére most már vannak olyanok, ami kapcsán engem is megkeresnek mint kiállító.

Milyen projekteken dolgozol most?

Jelenleg a legfontosabb projektem a kisajátítás problematikájával foglalkozik. Talált képeket nagyítok le. A fotó tárgyi mivolta érdekel, de mégis sík felületen.

Ezen kívül egy könyvön is dolgozom Kozma Danival, ami az ezüst alapú kísérleteimet mutatja be. Olyan kísérletek megmutatásán is gondolkodunk, amelyek eddig még soha nem váltak kiállítási tárggyá. Most abból az időből, amit egy héten a művészettel töltök, egy napot a Danival közös munkára szánok.

Végezetül mesélnél röviden a jövőbeli terveidről?

Az Anatomy of Photography kiállításon sok fiatal tehetséges művésznek nem tudtam helyet adni, emiatt lehet, hogy egy második kiállítást is létre hoznék belőle, egy második epizódot. Egy nemzetközi absztrakt kísérleti fotós kiállítás tervén szintén gondolkodom. Mindkettőt párhuzamosan építem, gyűjtöm a lehetséges kiállítókat. Ha később jobban kialakulnak az elképzeléseim, akkor felkeresek majd intézményeket. Egyelőre néhány órát szánok rá, hogy koncepciókat építsek, így pár év szükséges arra, hogy beérhessek.