Nagyon sokat rajzolok, mióta Drezdában vagyok. Ennek az az egyik oka, hogy láttam egy kiállítást az Albertinumban Joseph Beuys rajzaival. A kiállítótérben nem éreztem a rajzok a hatását, mert a hagyományos installálás nem tetszett: nem passzolt a témához. Számomra a térből valami feloldahatlanul hiányzott: a művész rendkívüli hozzáállása a rajzoláshoz. Ennek ellenére, mióta élőben találkoztam a Beuys-rajzokkal, azóta folyamatos rajzolhatnékom van.

„Und ich habe durch die Zeichnung versucht eine Diskussion in Hang zu bringen und natürlich auch Zeichnungen zu machen, die ihr Eigenleben haben, die einfach so als Konstellation leben.”¹

Beuys a rajz tulajdonságait, többek között a kommunikációs erejét, mozgását vizsgálja. Ez nem csak egy egyirányú, bentről kifelé áramló mozgás, hanem inkább valami ciklikus. Valami, ami folyton változik. Előadásaiban, feljegyzéseiben többször leírja, hogy a rajzolásra a gondolkodási folyamatok lenyomataként tekint, ami gyakran egy auditív, hang-alapú kísérlettel is rendelkezik. A kapcsolat a hang és a rajz között Beuys több munkájában megjelenik, erre hozok példákat az elkövetkezőkben.

A Hogyan írjuk le a képeket egy halott nyúlnak című performansz keretein belül Beuys mézzel bekent arccal egy nyúltetemnek mesélt a kiállított rajzairól. A nézők a galéria üvegén keresztül figyelhették meg az előadást, nem hallva tisztán a nyúlnak tartott monológot. Itt jelent meg először az élőbeszéddel kiegészített rajz, melynek elengedhetetlen eleme a művész általi, közönségnek címzett szó.

Wolf Kittler értelmezésében Beuys ekkor azoknak a lelkeknek mesél a kiállított műkincsekről, akik a háborúban életüket vesztették.

1961-től Beuys a Düsseldorfi Művészeti Akadémián tanított, majd a hetvenes évek elején elkezdett iskolai faltáblára alkotni. Az ekkori performanszai hasonlóan voltak felépítve, mint egyetemi előadásai. A rajzok elkészülése közben szintén tanított, háttal állva a hallgatóságnak, nézőközönségnek.

Ezzel a gesztussal a rajz intim, műtermi szerepe átkerült a közéleti tevékenység területére. A rajzolás itt nem egy bensőséges privát tevékenység, hanem egy hanggal kísért, nyitott, közvetlen és irányíthatatlan jelenség.

És állandósága átalakult a fekete tábla és a fehér kréta használatával: illékonnyá, folyton-változtathatóvá, instabillá vált. Rajzai a fluxus-akciók terveiként is értelmezhetőek: diagramszerűek, emblematikusak.

Az egyik legjelentősebb krétarajz-installációja a Richtkräfte (1974-77) címet viseli. A 100 darab krétával írt táblából álló installáció Beuys 1974-ben tartott előadásairól származott. A rajzok a táblákon mint a megtartott előadások és a kimondott előbeszéd nyomai tükrözik Beuys különleges és diszkurzív hozzáállását a rajzoláshoz.

Az 1970-es évek végén Beuys visszatért a papírra rajzoláshoz. A hang és a nyilvánosság, valamint a hallgatás és a visszavonás közti kapcsolatot kezdte el ekkor vizsgálni. 1975-ben készített egy 92 lapos rajzsorozatot egy zsebnaptár lapjaira, aminek a Words Which Can Hear címet adta.

„Ich wollte ja das Leben auf dem Papier selbstverständlich erzeugen, das wollte ich, dieses eigenartige Leben eines Kunstwerks, das ja nicht real lebt physiologisch lebt, dies Art des Lebendigen hat, das wollte ich natürlich”²

Beuys rajzaira jellemző az anyagokkal, a matériákkal való kísérletezés: használ jódot, olajat, zsírt, nyúlvért, gyógynövényeket. Az anyagok valamiféleképpen az életet, a keringési-rendszerek folytonos mozgását jelképezik. Ez a ciklikusság jelen van a folyton változó táblarajzokban, valamint a rajzok témáiban is: kezdeti rajzainak témáihoz (állat-és növénytanulmányok) szándékosan tér vissza élete utolsó szakaszában.

Tehát: rajzolni=gondolkozni?!

Azon jár az agyam, hogy hogyan lehet az életet, ezt a folyton-változó és alakuló morajlást a papíron ábrázolni. Mit is rajzolok, mikor rajzolok? Ábrázolom-e gondolataim-hálóját rajzolás közben? Hogyan képes a rajz híd szerepbe kerülni? Kirekesztő az (akadémiai) rajzolás?

Gondolkozom, ha rajzolok? Rajzolok, ha gondolkozom?

Mi az, ami az ábrázolásra érdemes: az élet legkisebb rezdülései, vagy a nagy változások? A mozgás maga? Ha a ceruzámat a papíron végighúzom? Hogyan lehet ezt a mozgást folytonossá tenni? Az jut eszembe, hogy megpróbálom nem befejezni egyik rajzomat sem, ezzel téve őket élővé, legalább arra az időre, ameddig én mozgásban/életben vagyok.

Beuys kísérletezésre buzdít.

Fogtam egy papírlapot és a ceruzámmal megpróbáltam az egész felületet szürkére festeni. Egy másik papírlapot összegyűrtem, és a lértejött vonalakon gondolkoztam, ezek mentén kezdtem el tónusozni. Egy másikat egy kukában talált újságra festettem. Szóval mióta itt vagyok állandó rajzolhatnékom van, és Beuys szavai csengenek a fülemben: csak a mozgást, valahogy ezt az állandó mozgást és az erőt szeretném fülön csípni!