A pincerendszer bejáratánál felültünk a bányai színházvonatra, majd a kalauz leellenőrizte a jegyeinket és kezdetét vette az utazás.
A Sirokkó több darabjában is megfigyelhető a Bertolt Brecht nevéhez köthető drámaelméleti gyakorlat alkalmazása. A brechti eszközkészlet már ismerős lehet más Sirokkó-produkciókból is: a Puszták népe esetében, a kőbányai pincerendszer föld alatti terében különösen erőteljesen érvényesült. Ebben az előadásban mindez azért válik érdekessé, mert Brecht értelmezésében a színház „élvezeti cikkből tantárggyá” alakul, mégpedig az elidegenítő mechanizmusok révén, amelyek tudatosan szembemennek a klasszikus színház bevonó eszközeivel.
Maga a helyszín, a pincerendszer, is hozzájárult ehhez. Az első és a második felvonás helyszínén a nézőtér úgy volt kialakítva, hogy az ülőhelyek önmagukban befolyásolták, hogy a darab melyik részére fókuszált egy néző. Pár helyen így létrejöttek “vakfoltok”, amikor a nézők egy része csak hallotta a jelenetet, míg a nézők másik része látta és hallotta egyszerre; aztán ezek a nézői szerepek megcserélődtek. Ez az effektus nem elvett, inkább hozzáadott a befogadó élményéhez. Megjegyzendő, hogy nem az egész darab élt a brechtiánus színház eszközkészletével: az előadást, az egyik főszereplő, Gyula narrációja keretezte (amit egy zöld barett felvétele jelzett) és számos jelenetet átszőtt egy zenei betét – hasonlóan Illyés szövegéhez, amiben egy-egy vers megtöri a főszöveget.
Gyula pusztai születésű, aki budapesti fiatallá emancipálódva két néprajzkutató barátjával szülőföldjére látogat. Barátai szigorúan egyetemi kutatási célból tartanak vele. A történet már a vasútállomáson felveti a vidék és a főváros ingadozó viszonyát. A két budapesti néprajzkutató párkapcsolata titok, mert a pusztán homofóbiával találkoznának. A darab a főváros és a vidék ellentétét erősítve a falut gyakran barbárnak és tipikus “vidéki barmok” lakta helyként ábrázolja; ez a séma újra-újra visszatér a jelenetekben.
Az első felvonásban a budapesti kutatók egyszerre akarják megtartani a fővárosi identitásukat (“nem pesti vagyok, hanem budai”) és egyszerre akarják titokban tartani a szerelmüket a “homofób faluval szemben”. Karcsi végül megcsalja Lacit Gyula anyjával, ami egy szimbolikus összefonódás a főváros és vidék között; ennél a jelenetnél még kezdetlegesen. A cselekmény bármilyen eseménye, ami fel akarja oldani a vidék és főváros bináris ellentétet egyelőre még mindig valamilyen módon csak megerősíti azt.
A második felvonásban ez a binaritás végleg feloldódik, amikor Laci és Karcsi pusztai ökörré válnak és véglegesen a falu részei lesznek. A folyamat párhuzamba állítható a Tehén nevű karakterrel, a pusztai cseléddel. Egy visszaemlékezés során Gyula apjának Budapestre költözése sem képes visszaépíteni a korábbi ellentétet, amelyet Gyula elbeszélése maga is az ökörré válás metaforájával ír le. Ökörré válni, a puszta részének lenni.
A könyvét Illyés “társadalmi rajzként” és/vagy “száraz helyzetismertetésként” jellemezte; Regős Simon rendezésének és a Sirokkó Szövetkezet produkciójának az az érdeme, hogy át tudták fordítani az 1936-os szociográfiát színházzá, úgy, hogy 90 évvel később is kortárs legyen. Végső soron a Kőbányai Pincerendszerben előadott Puszták népe is egy 2026-os társadalmi rajz és száraz helyzetismertetés, nemcsak a pusztáról, hanem Magyarországról.
Készítette: Antalka Gyopár és Primecz-Munkácsi Lőrinc.
