Kivételes tapasztalat ez, hiszen Rómában már megfordultam párszor, de húsvétot még soha nem töltöttem itt. Ráadásul egyedül. Tegnap például a pápa által celebrált szentmisén vettem részt a Lateráni bazilikában. A Lateráni bazilika hivatalos latin neve Archibasilica Sanctissimi Salvatoris et Sancti Iohannes Baptista et Evangelista in Laterano, magyarul a Legszentebb Megváltó és Keresztelő János és János evangélista szentek lateráni főszékesegyháza. Talán még fontosabb, hogy a bazilika egyben Omnium Urbis et Orbis Ecclesiarum Mater et Caput, vagyis a város és a földkerekség minden templomának anyja és feje, megelőzve rangjában a Szent Péter-bazilikát is.
Félreértés ne essék, a San Pietro is különös templom. Ahány szögből nézi az ember, annyi új oldalát mutatja meg. Kupolája a város minden épületénél magasabbra tör, s így szinte bárhonnan jól látszik. De ahogy közeledik felé a zarándok a Via della Conciliazionén (amelynek egyik érdekessége, hogy elsősorban Mussolini akaratából valósult meg), a kupola mégis fokozatosan alábukik Carlo Maderno homlokzata mögött. Bár Bernini hibátlanul konstruálta meg a Piazza San Pietro kétszer négysoros oszlopcsarnokának szerkezetét, hogy a bazilika még távolról nézve is kiemelkedjen a hatalmas térből, Michelangelo kupolája mégis éppen akkor tűnik el végleg a szem elől, amikor a zarándok a legközelebb kerül hozzá, és amikor a legtisztábban láthatná.
Érdekes paradoxon ez. Érzékletesen világít rá a húsvét lényegére: mintha a legszentebb dolgokról távolról nézve biztos meggyőződéssel állíthatná a szemlélő: „látom”; és megszületik benne a vágy, hogy közelebb menjen, hogy még élesebben lássa, sőt, talán meg is érintse a szentet. De aki azt állítja, lát, valójában vak.1 És közeledve elmosódik mindaz, ami távolról nézve élesnek tűnt. Ezért olyan nehéz a húsvéti misztérium: mert egészen közelről is láthatatlan.
Nem régen, az [amit még] c. kiállításom2 tematikájának kidolgozásakor jutott eszembe, hogy a feltámadással mind a négy evangélium szerint először nők szembesültek, amikor harmadnap kimentek a sírhoz. A hagyomány a három Máriaként tartja számon őket: Mária Magdolnát, az ifjabb Jakab apostol anyját, valamint az idősebb Jakab és János apostol anyját, de akár több asszony is lehetett még velük. Nők, akiknek a szava nem sokat ért, akikről a rabbinikus tanítás úgy nyilatkozott, hogy jobb a Tórát a tűzbe dobni, mint egy nőnek tanítani.3 Az evangéliumok tanúsága szerint a tanítványok nem is hittek nekik, és maguk mentek oda, hogy megnézzék az üres sírt. Pedig érdekes a párhuzam Jézus születésének hírüladásával: a különbség mindössze annyi, hogy Betlehemben angyalok, Jeruzsálemben nők hozták a hírt.
Ezt az irodalmi párhuzamot érdemes lehet közelebbről is megfigyelni. A Máté-evangélium viszonylag röviden írja le a születéstörténetet, és elsősorban József szemszögéből, Lukács azonban az olyan apró részletekbe is bepillantást nyújt, mint a betlehemi pásztorok meghívása a jászolhoz, ahol Mária megszülte Jézust. Márknál és Jánosnál konkrét szó nem esik Jézus születéséről, de az evangélista mindkettőben utal rá. Márk az izajási jövendölés felelevenítésével, János pedig a Logosz-himnusszal, amely tizennyolc versben összefoglalja nemcsak Jézus születését, hanem gyakorlatilag a teljes üdvtörténetet.
Különös idővonal bontakozik ki a megváltás folyamatában. Jézus világra jön egy nőtől, Máriától, és születésének hírét először férfiak, a pásztorok kapják meg. Életében tizenkét férfi kíséri egészen közelről az útját, majd végül szintén férfiak keze által hal meg. Feltámadásának első tanúi azonban nők, akiket Máriának hívnak.
„[…] szeretném kiemelni, hogy Isten szent hívő népében a hitet nyelvjárásban, általában női nyelvjárásban adják tovább. Nemcsak azért, mert az Egyház anya, és éppen a nők tükrözik a legjobban – az Egyház nő –, hanem azért is, mert a nők azok, akik tudnak remélni, akik fel tudják fedezni az Egyháznak, a hívő népnek az erőforrásait, akik a határon átlépve – talán félelemmel, de bátran – kockáztatnak, és egy kezdődő nap félhomályában azzal a megérzéssel – ami még nem remény – közelítenek egy sírbolthoz, hogy talán van élet benne. Az Isten szent hívő népéhez tartozó asszony az Egyház tükörképe. Az Egyház női, jegyes-feleség, anya.” – fogalmazta meg Ferenc pápa a 2023. október 25-i püspöki szinóduson.
Ilyen nő az a négy is – Támár, Ráháb, Ruth és Betsabé – akik az ószövetségi női szenvedéstörténeteket a Máté-evangélium elején beemelik a jézusi családfába, ezzel közösséget vállalva a passió minden fájdalmával, tragédiájával. Ők a saját életükben nem tapasztalhatták meg a teljes húsvétot, mert történetük nagypéntek drámájával megszakadt. Mégis, a Máriákkal és a többi asszonnyal együtt végül – még ha csak szimbolikusan is – ott álltak a kereszt alatt. Közösséget vállaltak azzal az emberrel, aki legkedvesebb tanítványa sorsát saját édesanyja kezébe adta: „Íme a te anyád!”4
Mintha ezek a nők kötnék össze a földi világot a túlvilági szférával, amelyről innen távolról nézve könnyelműen állíthatja a fürkésző tekintet: „látom”. Talán még a vágy is megszületik benne, hogy egészen közelről szemlélje… De vajon hisz-e a Máriák szavának?
Rómában húsvétkor sincs csönd, mellettem éppen a Palazzo Farnese felújításán dolgoznak – még ilyenkor, nagypénteken is. Egyébként nem is a csönd, sőt, nem is kifejezetten a húsvét miatt jöttem Rómába. Hanem, hogy felkeressem Szent Cecíliát, ahogyan a Trasteverén fekszik egy oltárba zárva, hogy meglátogassam Ávilai Szent Terézt extázisa közben, és hogy a Via della Conciliazione elején felkapaszkodjak Sienai Szent Katalinhoz, aki szelíden megcsókolja a Szent Péter-bazilika kupoláját.
