A Horizont galériában látható kiállítás a természet, bűn, ember fogalmak egymással való viszonyával foglalkozott. Koleszár Stella papírkollázsai és üvegszobrai bevezetnek az emberiség misztikus, elburjánzott rengetegébe ahol felmerül a kérdés, hogy az ember kertész-e vagy a kert része.

Koleszár Stella papírkivágásait finom, lassan kibomló ritmusokban rendezi végig egyszínű hátterek előtt, belenagyítva a természet hálózatába. Mintha csak végig akarna menni az egész gubancon egy bontófésűvel, elválasztva a szálakat, hogy tiszta legyen, a három fő fogalom közül, melyik melyikbe is van belegabalyodva. Kollázsai misztikus jelenésekké állnak össze, aminek formáiból néha egy-egy emberi kéz, láb bukkan elő. A gaztett szójáték itt lép képbe. A természetbe való beavatkozás, mint bűn, magán a természeten belül zajlik le. Az ember bűnei, a kapzsiság, falánkság a természet logikájával analóg jelenségek. Koleszár Stella ezért nem is választja szét kollázsain az emberre utaló nyomokat és a természeti formákat, a kettő együtt, elválaszthatatlanul örvénylik és nyúlik, hol a fényes napkorong, hol pedig a föld mélye felé. Szól ez a két irányba való törekvés a testről és lélekről, égiről és földiről is.

Ez pedig az a pont, ahol természet és ember mégiscsak elválik. A két fogalom közé ugyanis egy harmadik ékelődik, a spiritualitás. Ez az a keret, amiben a bűn, a moralitás értelmezhetővé válik. Ezen keresztül tudja az ember elhelyezni magát abban a világban, amelynek minden törvényével együtt a része, ugyanakkor magát, tudatánál fogva, azon kívülinek éli meg. Ahogy Gyomirtás című képén is látszik: egy ciprus formájú lángnyelvet táncolnak körül mindenféle formák. Ha a két elemnek a megvalósítását nézzük, ugyanaz a technika és formai nyelv jellemzi őket. Ugyanarról a tőről fakadnak, ugyanakkor tartalmilag elválnak egymástól. A ciprust körültáncoló örvények nem a természet részét hivatottak megjeleníteni, hanem inkább magát a ciprust kihangsúlyozni. Ezzel a kép központi motívuma jelenéssé válik, és ez csak a másik elem kontrasztjában történhetett meg. A spirituális képet a természetből kiváló nézőpont hozza létre. Munkái ilyenkor működnek nagyon jól, amikor képes a már-már dekoratív mintákból és a konkrét kifutású kompozíciókról és értelmezésekről lemondani. Amikor a képen belül több réteg jön létre.

A Folyondár II. című páros kollázsképén koszorú alakban futnak körbe remegő, izgága papírkivágásai, amik kétségtelenül gyönyörűek, de ez az egy motívum önmagában nem képes ezeket a rétegeket létrehozni. Elmarad mitikus lenni. Persze a kivágások ritmusos elrendezésének van egy hipnotikus hatása, ami feloldja a fix nézőpontot, arra kényszerítve a nézőt, hogy ösvényeket keressen magának ebben a sűrű rengetegben. A formák burjánzása mindig önmagukba hurkolódnak vissza, ezeknek a lekövetése pedig a befogadóban történik meg. A mozgás így nem a képen jön létre, hanem az csak indukálja. Azonban a barangolást séta váltja fel ha a kép formái konkrét kompozíciókká állnak össze. Az angolkertből francia lesz. Az ismeretlenbe való behatolás misztikus játéka így azonnal egy látható kereten belülre szorul, a rejtély és a spirituális tartalom rovására.

Hasonló mondható el a Bozóttűz I. és Bozóttűz II. című szintén páros kollázsáról is, ennek azonban a misztikusságát nem egy fő motívum hiánya öli meg a forma javára, hanem annak éppen a túl konkrét megjelenése. Az említett képeken a sűrű, baljósan gomolygó, füstszerű bozót egyszer kézben és egyszer lábban ér véget, ami egy pocsolyaszerű paca felé igyekszik, vagy eleve onnan indul meg lángformát öltve. Itt már a technika és az üzenet konkretizálása egy kicsit népmeseinek hat. Azonban hozzá kell tenni, hogy az említett két mű pár remekül terjeszti ki azt a sejtett világot, amit a misztikusabb munkái megalapoznak, és spirituális tartalommal töltenek meg. Amik talán pont azért is működnek, mert a horizontvonal hiánya és az egyszínű háttér táblaképszerűvé teszi őket.

Ez a táblakép jelleg pedig remekül ér össze a képeknek azzal a tulajdonságával, hogy a mozgást nem imitálják, hanem csak lehetőséget adnak számára. Az így létrejött időtlen, megfagyott, mégis mozgalmas képek pedig jól rímelnek a kiállítótér közepén elhelyezett olvasztott üvegszobrokra. A súlyos, mégis törékeny testek remek ellenpontjai a légies kollázsoknak a falon. Tulajdonképpen ezek az ellentétpárok, összjátéka alkotja a kiállítást. Test és lélek. Nehéz és könnyű. Ember és természet. Emellett pedig fel is teszi a kérdést, hogy mennyire szétválaszthatók egymástól ezek a kifejezések. Ebben az ágas-bogas rengetegben, a fogalmak hálójában a bűn meghatározhatatlanná, az ember és a természet pedig szétválaszthatatlanná válik. Mindegyikben valahol megvan a másik is, és ahogy haladunk egyre előrébb a sűrű bozótban a vélt igazság felé, ahol majd reményeink szerint szétválasztható és átlátható, tiszta lesz minden, csak ott jövünk rá, a sűrű erdő közepén, hogy ez egy reménytelen, sőt, felesleges vállalkozás.