Írásom provokatív címével igyekeztem egy kvázi átirattal közvetlenül utalni a hazai művészeti közeg egészét megmozgató, 1998-as, az Új Művészet hasábjairól induló, majd a Magyar Televízió Mélyvíz című műsorában folytatódó, sok résztvevős, vitriolos vitára, ami Sturcz János dolgozata¹ nyomán alakult ki. Kevésbé az abban megfogalmazott állítások miatt, sokkal inkább a vita műfajának megidézése okán. Hiszen napjainkra mintha nyom nélkül eltűnt volna ez a párbeszédre, kérdésekre és eltérő vélemények egymásnak feszítésére épülő műfaj. Tehát szövegemet a Magyar Nemzeti Galériában (2023. október 27. és 2024. február 11. között) megrendezett TechnoCool című kiállításról vitaindító cikknek szánom, amelyben megszólítom és kérdéseket teszek fel a kiállítás kurátorainak, Harangozó Katalinnak, Major Sárának, Petrányi Zsoltnak és Tarr Linda Alexandrának. Azzal a céllal, hogy választ kapjak a kiállítást érintő, engem foglalkoztató és remélhetőleg a nagyközönség számára is érdekes, de a kiállítás témáját érintve mindenképpen relevánsnak gondolt kérdésekre. A Képző.artot egy megfelelő, független platformnak tartom, hogy teret engedjen a véleménycsere eme elfeledett módjának. Remélhetőleg témafelvetéseim, kérdéseim nem maradnak válasz nélkül a folyamatosan frissülő, de légüres online térben.

A kilencvenes évek magyarországi művészetének megértéséhez elengedhetetlen ismernünk a létrejöttének jellegzetes művészeti és tágabb értelemben vett társadalmi környezetét, különféle összefüggéseit, tehát az úgynevezett korszellemet. A keleti blokk felbomlása teljesen új helyzetet teremtett az itt élők számára. Megnyíltak a határok és az utak a demokratikus politikai átrendeződések előtt, illetve elindult a gazdaság nyugati minták alapján történő teljes átépítése. Mindezek következményei és hatásai formálták az évtized történéseit. Kezdetét vette a globalizáció, a „világot átfogó társadalmi kapcsolat”.² A kor hazai képzőművészetét András Edit az évezred végén megjelent, ***Erotika és szexualitás a magyar képzőművészetben³ című kiállítássorozat katalógusában így összegzi:

„Az avantgárd stratégia és a modernista-formalista paradigma túlélte önmagát (…) a politikai változások ellenére sem tudott a művészeti diskurzus egyik napról a másikra irányt váltani. A hazai művészeti közgondolkodásban meggyökerezett az a tévhit (…), miszerint a posztmodern fogalmilag az eklektikát és idézetek használatát jelentené, művészetileg pedig azonos lenne a nyolcvanas évek új festészetével, az úgynevezett »új szenzibilitás«-sal. A közeg merev ellenállása miatt még beszivárgott új eszmék is erősen átmosódtak, átszíneződtek, illetve jelentősen módosultak az adaptáció során. Mindemellett az új művészgeneráció, szakítva a hazai különutas ideológiával és belterjes stratégiával, immár a globális művészeti diskurzushoz akar(t) hozzászólni”.⁴

Vagyis ez az időszak leginkább a művészeti mező és művész pályák út-, illetve identitáskeresésének kettőségével jellemezhető. A periódus művészetét fémjelző műveket és irányzatokat az azóta eltelt idő alatt jó néhány tanulmánykötet, album, monográfia és katalógus ismertette⁵.

A korszak hazai művészetét bemutató átfogó kiállításra⁶ azonban mindezidáig nem került sor. Ebbe az „állóvízbe hajított kő” a Magyar Nemzeti Galéria TechnoCool. Új irányok a kilencvenes évek magyar képzőművészetében (1989-2001) című kiállítása.

Az impozáns budavári palota földszintjén helyet kapó tárlat a tér teljes átalakításával teremtett semleges indusztriális atmoszférát, ami leginkább az elektronikus zenei szubkultúrák „természetes” környezetét eleveníti fel. A tér teljes kitöltésekor feltételezhetőleg nem vették számításba, hogy a szürke nyersbeton hatású falak kísérteties hasonlóságot fognak mutatni a várban zajló, díszletszerű rekonstrukciós építkezésekkel. A kiállítás arculata⁷ a kor dizájnját, illetve Y2K hangulatát idézi, ami teljesen illeszkedik a napjainkban divatos, az X-generáció gyermek-, illetve fiatalkorát idéző vizuális stílushoz. A címből kiolvasható, hogy kurátorok az euroatlanti kultúrát két, markánsan befolyásoló eseménye közé helyezik a tárlat által vizsgált időszakot, és így a bemutatott művek keletkezésének időpontját. Egyrészt a berlini fal leomlásának emblematikus eseményéhez, valamint a New York-i World Trade Center és közvetett módon az Amerikai Egyesült Államok elleni, al-Káida által elkövetett terrorcselekményhez.

Szinte kivétel nélkül minden, a kiállításról szóló, komolyabb recenzió megjegyzi, hogy a kiállítás túlzsúfolt. A munkák szinte szalonszerűen szerepelnek a tárlaton, csaknem minden hasznosítható felületre került egy-egy mű. Amit a kiállítás (egyik) kurátora⁸, a felgyorsult social media fogyasztási kultúránknak köszönhetően kialakult hihetetlenül kevés időre lecsökkent (hét másodperces) átlag figyelemmel indokolt.

Ugyanakkor egy kiállítás nem átlagos szituáció, egyszerre kizökkent és belesimul a hétköznapokba.

Így a művek befogadásához szükséges terület feláldozása csak szerkesztetlenség hatását keltette. Annál inkább, mivel teremről teremre haladva keletkeznek hézagok a művek között. A kurátorok hat egymásba folyó, összetartó szegmensre osztották fel a műveket. Felütésként Bachman Gábor, Beke László (?), Birkás Ákos, Bódy Gábor, Erdély Miklós, Jovánovics György, Károlyi Zsigmond, Körösényi Tamás, Maurer Dóra, Rajk László, Soós György és Szentjóby Tamás művei szerepeltek, egy-két kivételtől eltekintve kevésbé jelentős darabokkal. Így a nagyobb közönség számára nem vált megismerhetővé, ezeknek az alkotóknak, az „új művészgenerációra” gyakorolt valódi hatásának miértje. (Teljesen érthetetlen például, hogy Szentjóby Tamástól miért a hatvanas években készült művei szerepelnek az előzmények között?)⁹

Továbbhaladva többnyire az évtized markáns témái mentén történt a művek elrendezés, mint Szöveg/jel/jelentés, Ökofuturizmus, Test/identitás, valamint  Pop/remix. A szekciókra osztott alkotások csakugyan párbeszédbe léptek egymással. Úgymint Sugár János Fényújság című, 1993-ban a Blaha Lujza téri Hírlapkiadó Székházon működő hirdetőtábláján elhelyezett, közel egy hónapon keresztül, naponta 50 másodpercig látható munkája¹⁰ és Benczúr Emese¹¹ egymás után sorolt, „az egyformaság viszonylagos” hímzett szöveggel ellátott, Levi’s nadrágszárdarabokból álló installációja. Vagy Lakner Antal¹² és Gyenis Tibor¹³ genetikával foglalkozó alkotásai. Valamint Nagy Kriszta¹⁴ és Gyenis Tibor¹⁵ bizarr implantátumokkal manipulált művei. Illetve Komoróczky Tamás Alibi-projektje, Vécsei Júlia és Kupcsik Adrián: Művész és Művészettörténész mint modell sorozata továbbá Németh Hajnal a Why do you think you are? című videómunkája.

A kor művészetének alternatív olvasataként, a hozzá esszenciálisan köthető underground elektronikus zene meghatározó darabjainak párhuzamba állítását kínálja fel a kiállítás.

Ami egy kézenfekvő megállapítás, mivel az egyidejű, egymás mellett formálódó kultúrák, szubkultúrák magától értetődő módon hatással vannak egymásra. Ennek ellenére csupán a kapcsolódások felszínét ismerhetjük meg, mint például a sampler (mintavétel) és a remix módszerek kölcsönös alkalmazását. A párhuzam valós mélységével maradéktalanul sajnos nem találkozik a kiállítás látogatója¹⁶. Számukra ez a fakó kis narratíva csak a lemezborítók színes kavalkádjának vizuális ereje miatt maradhatott emlékezetes.

A végére feltehetőleg elfáradtak a rendezők, és mintha egy kicsit elbizonytalanodtak volna a befejezést illetően: a sablonos Valóság/illúzió témamegjelölés alatt az összes még bemutatni szándékozott alkotást egy szekcióba csoportosították. Így kevésbé áll fenn a művek közötti kapcsolódás, sokkal inkább elkülönülnek egymástól. Alig kaptak figyelmet olyan fajsúlyos munkák, mint Erhardt Miklós és Dominic Hislop (Big Hope) Saját szemmel című projektje, amely szinte eldugva, a terem egy sötét kis ficakjában kapott helyet. Vagy El-Hassan Róza Image Engine című kétcsatornás videóinstallációja, amely alig észrevehető módon a kijárat közvetlen szomszédságában volt látható. Eike Berg¹⁷ eufórikus táncát megörökítő videójával és a KIS VARSÓ¹⁸ enigmatikus installációjával többé-kevésbbé lezárul a kiállítás. Szinte összefüggéstelenül.

A kiállítás és így az ott szereplő művek mintha egy jól betanult lecke szerint lettek volna megjelenítve.

Tényleg ennyi lett volna a kilencvenes évek művészetéről elmondható történet?

Pontosan tisztában vagyok azzal, hogy egy kiállítás nem képes mindenre kiterjedő módon bemutatni korszakokat, csupán a művekhez tapadt korszellem kivonata mentén, egyedi szemléletet bír nyújtani annak megközelítéséhez és megértéséhez. Ennek ellenére hiányérzettel távoztam a kiállításról. Első látásra semmi gond sincs a tárlattal, mindent eltakar a pátosszal átitatott nosztalgia rózsaszín függönye, a lényeges témák helyet kaptak és néhány kivételtől eltekintve¹⁹ minden fontosabb alkotó is szerepel. Csak ha jobban visszagondolunk, akkor jövünk rá a tárlat igazán nagy hiányosságaira. A kiállító helyszínek, galériák és nagyobb művészeti intézmények, mint például a Bartók 32 Galéria, a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület (FKSE), a Műcsarnok vagy a Dunaújvárosi ICA-D teljesen kimaradtak a kiállításból. Csupán a leírások mélyén, említés szintjén van róluk szó, holott szerepük létfontosságát a kor művészete tekintetében senki sem kérdőjelezheti meg. Hasonló elbánásban részesült a Soros Alapítvány²⁰ vagy fontosabb tárlatok, nagyobb csoportos kiállítások, mint a POLIFÓNIA²¹ vagy az említett ***Erotika és szexualitás a magyar képzőművészetben. Az évtized elején (1992), az akkor még Magyar Képzőművészeti Főiskolán alapított Intermédia tanszékről még a sorok között elbújtatva sincs nagyon szó, pedig hatását a kiállításon szereplő egykori hallgatók és oktatók névsora²² is alátámasztják.

Továbbá, ahogy Mélyi József²³ is megjegyzi, a magángyűjteményeknek kardinális szerepe van a tárlaton, ami jelzi, hogy a magyarországi állami intézményrendszer és így a Nemzeti Galéria is hadilábon áll a gyűjteményének építésével, „korszerűsítésével”. A külföldi szupersztárok szerepeltetésének az oka a „globális művészeti diskurzushoz való” kapcsolódás lehetett, de ettől függetlenül összefüggéstelen maradt, hogy miért ezektől a művészektől²⁴, miért ezeket a művek kerültek be.

Csupán a sztereotip kelet-európai művész kilátástalan kitörési szándékát és állandó megfelelési kényszerét erősítették. Végül a  számomra leginkább megmagyarázhatatlan tény a kiállítás kurátor team szerepe, vagyis sokkal inkább a kurátorok együttműködésének dinamikája.

Mivel a rangidős kurátor minden fontosabb szerepet előre leosztott magának, ezért sokkal inkább tűnik asszisztenciának, mintsem együttműködésnek a közös munka. Mindezektől függetlenül a kiállításnak köszönhetően az érdeklődők megismerhettek valóban jelentős műveket és így közelebb kerülhettek a rendszerváltást követő évtized (képzőművészetének) értelmezéséhez.

Összegezve gondolataim, teljes mértékig osztozom György Péter Élet és Irodalomban írt meglátásával²⁵, miszerint: „Ez a kiállítás épp annyi kérdést vet fel, amennyi választ remélhetünk tőle”. Így talán térjünk is rá a konkrét kérdéseimre:

A kilencvenes évek művészetében milyen új irányokat, esetleg összefüggéseket mutat fel a kiállítás?

A kiállítás katalógusába bekerült számos, a kiállításon nem érintett témáról, felkért szerzők által írt tanulmány. Nem lett volna jobb, hogy ha ezek a témák célzottan részei a kiállításnak?

Nem lehet, hogy túl nagy szerepet kapott az elektronikus zene, a kilencvenes évek egyéb fontos témáival szemben?

Mennyire látják megoldottnak a kilencvenes évek képzőművészetében felmerülő dilemmákat és kérdéseket? 

A kiállítás szándékosan csak a múltban ragadva, nosztalgiázva kísérli meg bemutatni a fókuszában álló évtizedet. Nem lett volna jobb a jelenünkkel párhuzamba állítható kapcsolódási pontokat felkeresni és azok mentén hidat képezni a mosttal?

Ha az eddig megszokott kiállítási tendenciáit folytatja a Magyar Nemzeti Galéria, akkor a 2050 körül kerül sor a jelenlegi évtized bemutatására. Spekulációk és jóslatok helyett csupán abban reménykedhetünk, hogy kellő szakmai diskurzus mentén felépített kiállításon mutatják majd be mindazt, amit a jelenkorunkból, testközelből mi nem veszünk észre, nem láthatunk.

A Képző.art egy független képzőművészeti platform, ahol minden nézőpont fontos. Ezért arra ösztönözzük az olvasóinkat, hogy osszák meg a témával kapcsolatos gondolataikat, véleményüket. Válaszaitokat szívesen fogadjuk a szerkesztoseg@kepzo.art e-mailcímen.