Nagy Levente: Kik hatottak rád és milyen módon?

Barna Mónika: Az elmúlt hónapokban nagy hatással volt rám rám Lars von Triertől a The House That Jack Built, talán meglepő módon, mert egy brutális filmről van szó, felkavaró képekkel és témákkal. Ami a brutalitásától eltekintve megfogott a filmben, az Verge és Jack diskurzusa, ugyanis Jack alkotásokként gondol a gyilkosságaira. Az egész filmet Jack jelentést követelő őrületével egy metaforának érzem isten – vagy az, amit nem értünk – és az emberiség kapcsolatára, aminek a legvégső terméke a művészet. A saját téves géniuszképe, és a művészet isteninek gondolása mozgatja, míg Verge szerint a művészetet a humanizmus, egymással kialakított kötelékeink kell vezéreljék. A kettejük párbeszédében találok valamit, amiért mindig visszatérek hozzá.

Eiichi Yamamoto Belladonna of Sadness című animált filmje évek óta bennem él. Internalizáltam a filmet, elemien fontossá vált számomra, mint műalkotás. Valószínűleg már száznál többször láttam; rajzolás vagy a műhelymunka közben hallgattam vagy néztem a háttérben. Mivel a film japánul van, ezért a szavakon túl valóban az érzelmek azok, amik a folyamatban befolyásolnak. A film zenéje, az atmoszférája, talán az erős archetipikus jellege az, ami miatt ennyire szeretem.

Ambivalens kapcsolatom van az inspirációim brutalitásával. Van, hogy el kell néznem, azt érzem nem tudok lemerülni hozzájuk, túl sok, túl nyers ami megérint és hat rám.

A saját munkáim nem miattuk lesznek felkavaróak – tisztább napokon Rachmaninoff zongoraversenyeit hallgatom -, azt rajzolom amit ismerek és érzek, de be kell vallanom, néha elfáradok ahogy felhozok egy képet. Ikonként nézek a legfontosabb inspirációimra, de még álom szinten sem szeretném megismerni a hőseimet.

NL: Miért nem akarod a hőseidet megismerni?

BM: Ennek sok köze van ahhoz, hogy mélyen tiszteltem Neil Gaiman munkásságát, filozófiáját az alkotóról, az alkotó és a művészet kapcsolatáról. Utólag visszanézve egyértelműen cukormázas, de sokáig elég jelentős iránymutatásként kezeltem a művészet, az alkotás fontosságáról. Számomra a legfontosabb beszéde csattanójaként ezt mondta: „Here is what you should do when things get hard: Make good art.” (A beszéd a philadelphiai The University of the Arts diplomaosztóján hangzott el, 2012-ben.) Kontextusból kiragadva talán nem adja át a mélységét, de akárhányszor hallgattam meg, mindig megkönnyeztem, amikor ideért. A személye, a megfogalmazása – „a ton of bricks”. Régebben órákig tudtam hallgatni, ahogy beszél, miközben rajzoltam, de az idei szexuális visszaélési vádakkal meg kellett ölnöm magamban ezt az ikont. Az ő művészete egyébként messziről sem felkavaró, inkább menedéket találtam benne amíg őszintének hatott.

NL: Hogyhogy egy filmrendező, író hamarabb jutott eszedbe, mint egy grafikus?

BM: Nem gondolkodok műfajokon belüli technikákról és kategóriákról – nem szoktam belegondolni, hogy miben más egy film, mint egy grafika. Minden, ami fontos számomra és valóban inspirál, azt kizárólag az atmoszféra miatt teszi. A legnagyobb ikonom jelen pillanatban egy festőművész, Aleksandra Waliszewska. Azt tartom benne lenyűgözőnek, hogy kontrollálhatatlan. Teljesen intuitív módon dolgozik, látszólag semmit nem tart vissza, mégsem magyarázza el, hogy miért választja azokat a témákat, amiket. Nem hisz a tabukban és gyakran engem is zsigerileg megbotránkoztatnak egyes képei, de a gyakoribb válasz egy teljes, végtelen csodálat. Valójában nem tudom elmondani miért ilyen fontos számomra. Tisztelem a művészetét és a perszónáját is. Megterhelő képeket fest, szinte helytelen őszinteséggel.

Festőknél maradva, nem tudom nem megemlíteni Kopek Rita festőművészt, akinél az egyetem előtt tanultam. Ő másféle ikon, akinek sokkal többet köszönhetek, mint kifejezhető, a grafikai nyelvem megformálásának kezdetén végig jelen volt.

NL: Mit jelent számodra a grafika?

BM: A grafika számomra egy tradíció életben tartása, ahogyan eddigi tanulmányaim alatt gondoltam rá. Pont abban találom meg a képgrafika értékét, hogy független a jelen kortól, időtlen értéket képvisel.

A tradicionális képgrafika személyes. A rézkarctűm egy kiszáradt filcbe ragasztott, lecsiszolt varrótű; a karctűm eredetileg valamilyen szerszám része volt, majd élesre csiszolták. Nincs semmi, ami pótolhatná egy rézkarc tapintását, a felfestékezés érzését, ahogyan az alkotói folyamat kiterjed a nyomtatás részleteire.

Ahogy Rita mondta egyszer: maga a csoda. Meditatív, fókuszt és törődést követelő munka, a kivitelezés minősége az aktuális lelkiállapotot tükrözi. A kezemmel gondolkodom, a sokkal praktikusabb digitális képalkotás számomra nem elég. Nem találnám meg azt az intim kapcsolatot az anyaggal amire szükségem van.

NL: Hogyan képzeljük el az alkotói folyamatod?

BM: Hajlamos vagyok nagyon sokáig dolgozni egy munkán. Bár minden nap rajzolok a sketchbookomba, van egy olyan dimenziója a hetek alatt kivitelezett munkáknak, amit semmi sem tud helyettesíteni. Oda akarom neki adni az időt. Megkeresni egy képet a lelken és anyagon át, azt akarva, hogy létezzen – ez az értelme. Minden hosszabb munkának előfutárai, magjai megtalálhatók a sketchbookomban. A rajzfolyamatom nem kigondolt, nem szándékos és nem kimért. A vázlataimat hirtelen érzelmi kifejeződéseknek tartom. Amikor elkezdek dolgozni valamin, akkor az aktuális állapotom és a gondolataim teljes egészét és őszinteségét jelenítem meg, a tudatos gondolaton túl.

Ez rengeteg hibát, próbálkozást, és a referenciaképek tudatos hiányát jelenti. Nem szeretek referenciaképről rajzolni: ha valamit rajzolok, akkor azt fejből fogom, úgy lesz a sajátom.

Gyakori médiumaim rajzban a tus és ecset, pittkréta, mártogatós toll vagy akvarellceruza. Általában a lap közepéről, egy foltból kiindulva kezdem meg a munkát. Amikor megvan az az első pár folt vagy vonal, onnantól kezdve nem gondolkodáson, csak beleérzésen keresztül kezd kialakulni valami, megszületik a kép. Néha nem jön semmi – ilyenkor fontos a türelem.

NL: A nagy munkák „bölcsőjén” túl milyen jelentőséggel bír a sketchbookod?

BM: Van egy sketchbookom, amit a vizuális naplómként használok, talán az a legfontosabb tulajdonsága, hogy szoktam bele írni is. A mestereim és hozzám közel álló emberek már mind megállapították, hogy bár a kézírásom kalligrafikus és vonzza a tekintetet, ezzel egy időben olvashatatlan az emberi szem számára… Ezért könnyen le tudom benne írni a személyes gondolataimat a rajzaim mellé, a kompozíciót kiegészítő szerves részként anélkül, hogy bárki megértené azt. Tehát a személyes sketchbookom kisebb mérete miatt könnyen szállítható, és személyesebb érzést nyújt – ha ez a vizuális művészet exhibicionista természetével nem túl paradox. A munkához használt sketchbookom nagyobb méretű, és leginkább lehetőséget és a kritikus belső szem hiányát jelenti. Azt a helyet, ahol kijöhet mindaz, ami szerves része lesz a nagy egésznek, és az is, aminek el kell tűnnie a nagy egészből, hogy az javulhasson.

NL: Miként gondolsz az alkotásaidra?

BM: A képeim önálló entitások. Néha úgy érzem, csak egy rövid ideig tartoznak hozzám – egy nagyobb munka befejezése után, ha nem kezdek rögtön másikba, elkezd minden széthullani. Túl sokáig maradok egyedül. 

A képek saját döntéseket hoznak, ugyanúgy formálja őket technikai véletlen, mint tudatos fókusz és a tudattalan – egy nap, amikor közel jártam a befejezéshez, ránéztem a dúcra és tudtam, hogy Jhasodnak hívják.

NL: Vannak akár tudatosan, akár tudat alatt visszatérő motívumaid?

BM: A tudatos és a tudatalatti ellentétet nem biztos, hogy ilyen élesen meg lehet állapítani. Az egész munkafolyamatom és képi világom, amit létrehozok, valamint az az állapot, amelyben dolgozás közben eltűnök, mind a tudatalattiból jön. Inkább felszínre hozási folyamatnak tartom az alkotást mint létrehozásinak.

Nagyon gyakran visszatérnek a nyulak. Szeretem őket, viszont nem próbálnám meg elmagyarázni, hogy miért, a magyarázat maga a kép, összességük pedig kirakós játék. Sokat beszélgettem a jelentésről puhatolózó emberekkel, legtöbbször a személyes konklúzióik pontosak és nagyban egyeznek a meglátásommal. Van egy kedves karakterem, akit Madárlénynek neveztem el, egy nagyon emberszerűen, értelmesen néző, varjúra emlékeztető madár, akinek csak két-három lábujja van – ez jelzi, hogy idegen. Madárlénynek is vannak változatai. Van egy élő és van egy átalakuló változata, ahol szinte már a lebomlás felé lép és felbukkannak a testében az üres terek. Az üres tér a testben is egy gyakran visszatérő motívum, az Eötvös 10 Galériában (Press Play kiállítás) pont a napokban kiállított, az Érintett nyúl című grafikán is egy olyan nyúl szerepel, akinek a testében ez az űr terjed ki.

Mostanában rengeteg, a néző szemébe meredő férfit rajzolok, vagy hasonlóan mélyen szomorú nőket – utóbbiak kevésbé keltenek félelmet. Heteket tudok tölteni velük; mire megrajzolom, beleszeretek a rajzolt személybe. Ha nem portrét, hanem teljes alakot rajzolok, gyakran van egy kortalan tulajdonságuk. A testarányok sokkal inkább hasonlítanak egy gyerekéhez, mint egy felnőtt nőéhez: a fej kicsivel nagyobb, mint amilyennek lennie kéne, gyakran elkülönül a válltól. Viszont a túlzott soványság, mellek, elnyújtott, nem realisztikus végtagok, az őket körülvevő Rorschach-teszt-szerű sötétség egyértelművé teszi, hogy nem gyerekekről van szó. Ebben létrejön egy kifejezett disszonancia. Vagy egyszerűen olyan testek, amik nem tudnak emberiek lenni, megmaradnak egymást átfedő, lehetetlen látképként. A férfi alakjaim máshogy torzulnak, groteszk, kibontatlan ami felbukkan, ha egyáltalán.

NL: Jelenleg milyen alkotásokon dolgozol?

BM: Szeretnék továbbmenni a kiállításon kitett munkám, Jhasod útján és hasonló arcokat létrehozni. Egy másik téma, amivel valószínűleg dolgom lesz a közeljövőben, az a Belladonna rajzok – nagyrészt a filmről elnevezve – sorozat további részei, a természetes eltávolodás valami új felé. Azok a témák foglalkoztatnak most is, amik mindig, a tiszta érzelem, pandemónium megjelenítése arcokon, testeken. A visszatérő karaktereim ugyanúgy létezni akarnak, mint eddig… Azt hiszem, jelen pillanatban legszívesebben még egy nyulat rajzolnék.

Barna Mónika 2023 óta a Magyar Képzőművészeti Egyetem képgrafika szakos hallgatója. A 2024. december 4.-én megnyílt PRESS PLAY csoportos kiállításon szereplő munkái január 12-ig voltak megtekinthetők. Alkotótevékenysége az Instagram profilján kísérhető figyelemmel. Munkáin a tradicionális grafika tisztelete mellett az intuitív és kísérletező megoldások egyaránt kiemelt szerepet kapnak. Atmoszférikus, örvénylő képei a gondos részletekben való elmerülésre invitálják nézőit.