Mindössze néhány négyzetméter, melyet különböző méretű geometrikus elemek szabdalnak darabokra. Az ember épített környezeteként is értelmezhető ez a rendkívüli szabályosság, melynek ridegségét a különböző videókban látható fénytechnika hol felerősíti, hol pedig organikusabbá teszi, s ezzel feloldja; másrészt a szubjektum érzelmeinek kivetüléseként tekinthetünk rá. Az öt részben más-más megvilágításokban látjuk ezt a teret – szó szerint –, a fény- és a hang radikálisan eltérő képet és atmoszférát kölcsönöz a videóknak.

Az első kép, mellyel a sorozat indul, a fokozatosan felderengő sötétben bizonytalanul helyét kereső ember. Itt még nem válik egyértelművé az az ok-okozati viszony, hogy a tér változásai hatnak az emberre, vagy az ember implikálja ezeket. Egymást gerjesztő folyamatnak tűnik melynek a vége egy tébolyszerű állapot.

A második videó utólag magyarázza az első csattanóját, melyben az erős fehér fény mintha egy eszméletvesztést jelezne. A szívdobogást látványosan sikerült megoldani az elemek kontúrjait felerősítő fényekkel. Az első rész bizonytalansága után szerintem itt válik egyértelművé, hogy egy belső térbe tekintünk be, a szívverés imitálása ezt jelzi. A videó végén nagyon meghökkentő, ahogy színesen felvillannak a téri elemek és a korábbi melankolikus hangvételt élénk színek feledtetik – felébredünk a rövid kómából. (Nem merek olyan didaktikus lenni, hogy az ébredés szó helyett azt írjam: újjászületés.)

A harmadik videó a legfelszabadultabb. Ha maradunk a korábban említett belső tér értelmezési vonalon, akkor ezt tekinthetjük olyan folyamatnak, melyben az ember feloldja gátlásait és megismeri önmagát. Végre kezébe veheti az irányítást. Ezt tükrözi a tánc is, melyben különböző testrészek kerülnek előtérbe: hol a kézfejek rázkódnak, hol a vállak riszálnak, hol pedig a lábfejek kelnek életre. (Ettől a videótól nagyon vidám lettem.)

A negyedik rész az előzőhöz képest elég radikális váltás, hiszen a színes fényeknek nyoma sincs, a vidám dallamok csupán lassítva, széttorzulva sejlenek fel. A váltás okát nem tudjuk meg, csak sejtéseink lehetnek. A korábbi optimizmust és naivságot felülírta a megismerés? Vagy csak simán fenntarthatatlan volt az a fesztelen állapot? Ilyesmikre tudok gondolni.

Az oldalról felsejlő fény jelezheti: új nézőponthoz érkeztünk, melyben a korábbi tapasztalatok más megvilágításba kerülnek. A megismerés útját tekinthetjük a fényforráshoz való közeledésben is, de akkor miért kerül vissza a „lejtő” aljára az ember? Értelmetlen talán az út? Vagy minden megismerés új ismeretlen felé visz majd? Ez a rész csupa kérdést vet fel, a korábbi egyértelműbb narratív vonal megszakad.

Az utolsó videó pedig teljesen kizökkent eddigi illúzióinkból, a tér már csak nyűg, benne lenni magány, a korlátok nem elviselhetőek többé. A fesztült és kétségbeesett kiút keresés után katartikus élmény, ahogy a táncos kisétál ebből a zárt térből, egészen a kameráig hátrál, és immáron ő is onnan tekint rá az üres térre, melyet először látjuk „természeses állapotában”, objektíven. Szerintem ez egy nagyon szép – és egyben megnyugtató – zárása a sorozatnak.

Habár nem említettem közben, a hang nagyon sokat hozzátett az élményhez, mely Tóth Martin és Varga Viktor munkája. Nagyon erős összhangban van a látvány, a hang és a tánc, csodás látni az előadóművész, Gaál Júlia tűpontos és tudatos mozgását. Mindemellett van bennem egy kis hiányérzet is, mintha a sorozat csupán egy előzetesét mutatná meg egy nagyon izgalmas táncelőadásnak, amit nem láthatunk. A videók rövidségét persze értem: nehéz pár percnél tovább lekötni egy online közönséget, ugyanakkor kíváncsi volnék egy kevésbé koncentrált verzióra is. Remélem a jövőben akár színházi térben is láthatjuk ezt az alkotást, biztosan sokakat vonzana.