Értékesnek tartjuk a szakmai párbeszédet és vitát, különösen közintézmények nagy időszaki kiállításainak kapcsán. Ezért fontos számunkra, hogy reagáljunk Sajnos Gergely – Üzenet a kurátor(ok)nak – A kilencvenes évek magyar képzőművészete a Magyar Nemzeti Galéria TechnoCool kiállításának tükrében című írására. Nem tartjuk jó iránynak a vita műfajának eltűnését, valóban egy igen keveset alkalmazott műfaj napjainkban, hiszen több szempontból sem egyszerű: megkívánja témájának aprólékos ismeretét, a többi résztvevő álláspontjára való nyitottságot, az érvek és ellenérvek vizsgálatát, valamint a saját álláspontunk melletti logikus és jól felépített érvelést. Ezért a cikk végén szereplő kérdésekre nem térnénk ki külön-külön, hiszen azok inkább az interjú műfaji besorolásába tartoznak, sem mint a vitáéba, viszont igyekszünk minden felmerülő kritikára összegzően választ adni.
Az Magyar Nemzeti Galéria TechnoCool – Új irányok a magyar képzőművészetben (1989-2001) című kiállításának egyik legfontosabb célja az volt, hogy ablakot nyisson az előző évezred végének művészetére olyan tematikus megfogalmazásban, amely kapcsolatot tud teremteni a kilencvenes években és azóta született generációkkal. Fontosnak tartjuk, hogy a évtized művészetét beemeljük a köztudatba, ugyanis a korszak részben elfeledett. A rendszerváltással a korábban tűrt vagy tiltott művészek kanonizációs folyamata miatt az általában jellemző generációs váltás helyett párhuzamosan több generáció jelent meg a művészeti terekben. Az analógról digitálisra való átállás révén sok információ elveszett, mely a több mint két éves megelőző kutatómunka során problémákat vetett fel. Ezen hiányosságokat is részben pótlandó számos interjút készítettünk a szcéna szereplőivel, melyek fontos alakító tényezői lettek a kiállításnak. A kilencvenes évek művészete kísérletező kedve, szerteágazó jellege, illetve a személyes visszaemlékezések sokfélesége miatt is nehezen megfogható egyetlen esszenciális hívószó mentén. Éppen ezért nem is törekedett a kiállítás „A Kilencevenes Évek” művészetének bemutatására1. Erre utal a megosztó és több jelentésréteggel bíró címválasztás is, amely egyrészt Nicolas Bourriaud: Utómunkálatok című esszéjére utal2. Bourriaud külön fejezetben hasonlítja össze a DJ-k megközelítését és a képzőművészet módszereit. A nosztalgiát és némi iróniával kezelt interpretációt is megengedő cím másfelől utal a korszakban jellemző techné/techno- szóhasználatra, ezzel meghatározva az alcímben megjelölt „új irányok” értelmezési körét.
Célunk az volt, hogy az évtizedben művészi pályájukat kezdő, a megjelenő globalizáció, a popkulturális és technikai változások hatásaira érzékenyen reflektáló művészek munkáit mutassuk be, melyek érthetőek és értelmezhetőek a korszak közeli ismerete nélkül, és melyek olyan témákat vetnek fel, amelyek az eltelt évtizedekben nemcsak érvényesek maradtak, de azóta hangsúlyosabb kérdésekké, problémákká is váltak. Fontos kritérium volt továbbá, hogy csak a kijelölt időintervallumban létrejött művek legyenek bemutatva. A fenti szempontrendszernek megfelelően, ikonikus műveket és olyan kevésbé ismert alkotásokat állítottunk ki, melyek a tematikus szekciókba illeszkedtek. A kilencvenes évek vizuális kultúrájára a „mindent lehet” attitűd miatt jellemző a zsúfoltság, a korai internetes oldalak dizájnját a felugró ablakok, az esetleges képelhelyezés uralta3. A művek bemutatásának módja erre a meghatározó élményre is utalt részben. A fiatal látogatók visszajelzéseiből az derült ki, hogy ők azt az üzenetet, hogy a kilencvenes évek vizualitása sűrű, megértették, valamint értékelték, hogy sok képi impulzust akartunk közvetíteni a rendelkezésre álló felületen.
A kiállítás anyagának jelentős részét különböző magyarországi magán- és közgyűjteményekből kölcsönzött művek tették ki. Ennek oka, hogy a Nemzeti Galéria saját, korszakra és kurátori koncepcióra is vonatkoztatható anyaga valóban kevés művet foglal magába. A kilencvenes évek folyamán a szerzeményezés szűkös forrásból folyt, ennek ellenére nagy számban kerültek be kortárs alkotások a gyűjteménybe, melyek közül több bemutatásra került a Jelenkori Gyűjtemény korábbi, 2014-ben nyílt Lépésváltás című, illetve a gyűjtemény ezt megelőző állandó tárlatain. A korszakra irányuló szerzeményezésnek lendületet adott a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria Kortárs Gyűjteményének Támogatói Körével 2021-ben indult együttműködés4, valamint az állandó kiállítás 2022-es átrendezése Lépésáltás-Frissítve! címmel. Ennek során a kilencvenes éveket bemutató egység (is) jelentős átformáláson esett át, többek között a közelmúltban szerezményzett műveknek köszönhetően5. Ez azonban azt is magával vonta, hogy az oda újonnan kikerült alkotásokat nem állt módunkban az időszaki kiállítás részévé tenni.
A Technocool kiállítás kapcsán értelemszerűen intenzívebbé vált a korszak kutatása, ennek köszönhetően pedig újabb művekkel bővülhetett a Nemzeti Galéria gyűjteménye. A közelmúltban tehát jelentős lépések történtek a gyűjtemény ezirányú gyarapítására, illetve a költségvetési és gyűjteménygyarapítási prioritásoktól függően várható, hogy idővel tovább gyarapszik kilencvenes évekbeli művekkel a műtárgyállomány6.
Mivel a korszakban, a határok megnyílásával, a különböző művészcsere és rezidenciaprogramok megjelenésével közvetlenül hozzáférhetővé vált a nyugati kortárs művészet, ezért egy-egy külföldi mű bemutatását is indokoltnak tartjuk: minden esetben a meginterjúvolt művészek által említett alkotóktól választottunk, az alapján, hogy kit ismertek és ki volt hatással rájuk a tárgyalt időszakban. A költségvetés keretein belül a bemutatott műveket tartottuk indokoltnak beemelni a térbe7. A kiállítótérben célunk volt olyan írások, kis mennyiségben tárgyak bemutatása is, melyek a korszak átélhetővé tételét szolgálták. A nosztalgiát elsősorban egy olyan univerzálisan és könnyen érthető eszközként alkalmaztuk, amely a látogató számára átélhetővé és ismerőssé tette a kort, amiben a kiállított művek készültek. Magukon a műveken nem érződött a nosztalgia vagy a nosztalgikus kontextusban történő bemutatás szándéka.
A korszak intézményrendszerének részletes vizsgálatát és bemutatását ezen kiállítás keretei között nem tartottuk lehetségesnek, egyrészt azért, mert az eltelt évtizedekben drasztikusan átalakult intézményrendszer bemutatása általánosságban nem egy könnyen befogadható tartalom kiállítótéri kontextusban, másrészt korábbi katalógusokban már megjelentek részletes feldolgozások8. A kiállítótérben falszövegeken, bővített képcédulákon és tárolókban megemlített intézmények, kezdeményezések, projektek, galériák a katalógusban megjelent tanulmányokban, illetve a közölt interjúkban hangsúlyosabb szerephez jutottak. Míg a kiállítás és a kiállítótéri szövegek elsősorban a nagyközönség számára készülnek, addig a kiállítási katalógus a két műfaj közül a maradandóbb, a korszakkal foglalkozó, vagy foglalkozni kívánó kutatók számára fontosabb forrás. Éppen ezért a katalógus a kiállítás dokumentációján túl – az egyetemes múzeumi gyakorlatnak megfelelően – annak kiterjesztéseként szolgál. Nem is működhet másként, hiszen a mindenkori katalógusban a szerzők egyéni reflexióit, elgondolásait tükrözik jegyzett szövegeik. A kiállítás tudatosan szerveződik témák szerint, érzékeltetve a különböző médiumok és műtípusok közötti átjárhatóságot. Ezzel szemben a tanulmányok inkább konkrét műtípusok tükrében tárgyalják a korszak művészetét, mivel céljuk egy konkrét jelenség mélyebb elemzése. Mi az ezekhez a kérdéskörökhöz tartozó műveket szerettük volna közérthetőbb, a mai szemszögből is releváns és párhuzamokat felvető tematikus módon bemutatni.
A hazai szakirodalomban a korszak új művészeti törekvéseinek bemutatására két irány, a neokonceptuális művészet, valamint az új médiumok és technikák megjelenése és elterjedése felől történő közelítés a jellemző. Amellett, hogy ez a két vonal megjelent a kiállításban, néhány szekció közvetlen kapcsolódási pontot képzett a jelennel. Ezek jellemzően olyan témákkal foglalkoztak, (identitás, feminizmus, klímaválság, divat vagy alternatív zenei szubkultúrák, például: techno) amelyek a rendszerváltás utáni társadalmi és gazdasági változások nyomán jelentek meg a művészetben. Az előbbi területekre jellemző a kapitalizmusnak az az aspektusa, hogy magába olvaszt, bekebelez különböző rendszerkritikus vagy rendszeren kívüli jelenségeket, kisajátítja a reprezentációt az élet minden területén – amely egy olyan nézőpont, ami korábban nem volt tematizálva a korszakról szóló diskurzusban. Másik fontos perspektíva volt, hogy a gép, ember, test, természet, valóság és virtualitás nyújtotta rendszerek közötti határok egyre inkább elmosódtak vagy megkérdőjeleződtek. Ez nem csak a műveken érződik, hanem átvitt értelemben is hatással volt a kiállításra. Egyrészt egy-egy művész életművén belül is megjelenik a különböző művészeti ágak közötti átjárhatóság, másrészt kiállításrendezési szempontból az egyes szekciók nem konkrét határokkal érnek véget, hanem igyekeztünk egy olyan gondolatsort felvezteni, amelyben szabad az átjárás, egyik téma átfolyik a másikba, a nagyobb témákon belül megjelennek szűkebb fókuszok. Az előzményeket felelevenítő szekcióval a cél a kontextusteremtés volt; hogy bemutassuk a korábbi évtizedek művészetéből mi az, ami hatást gyakorolt az új generációra. Ebben a rövid, kvázi bevezető részben nem volt cél ennek minden aspektusát felvillantani, ahogy erre az első termeben nem is lett volna lehetőség. A párhuzamok, inspirációk kifejtése egy más jellegű, a generációk egymásra gyakorolt hatását középpontjába állító kiállítás keretei között lett volna megvalósítható. A Technocool ezzel szemben megmaradt az akkori fiatal generáció fókuszba helyezésénél. A bevezető válogatásban annak az aspektusnak a felelevenítését tűztük ki célul, hogy az új művészgeneráció számára már az oktatási intézményben meghatározó volt a konceptuális gondolkodás a Képzőművészeti Főiskola reformja nyomán bekerülő oktatók révén. A tanárok közvetítése is szerepet játszott olyan témákban való elmélyülésben, mint a műalkotás képiségére való reflexió vagy az elméleti szövegek és a képek viszonya9. Ezen túl néhány művön keresztül bemutatásra kerültek a számítógépes grafika és animáció képzőművészeti használatának gyökerei, illetve megjelent a képzőművészet-zene párhuzam is. A szekció szándékoltan nem Elődök, hanem Előzmények címet visel10. A művészektől olyan 1989 előtti alkotások szerepeltek, melyek gondolkodásmódja hatással volt a kilencvenes években indult generáció látásmódjára. Nem direkt artikulált párhuzamok állítása volt a cél a válogatással, hanem néhány olyan téma, vagy alkotói attitűd bemutatása, ami a későbbi szekciókban fontossá válik.
Szekciókon keresztül végigkövethető egy zenei narratíva. A lemezekhez, melyeknek fizikálisan kevés hely jutott, társult minden esetben egy-egy rövid, bővített képcédula-jellegű magyarázó szöveg. A katalógusban pedig tanulmányszövegben az összefüggéseket árnyalva szintén jelen van az említett narratíva. Az elektronikus zene, mint „új zene”, akárcsak a technológiai változások, állandó érdeklődést, figyelmet generált a tárgyalt időszakban. Európa-szerte a kiállítóterekben megjelentek a DJ-k a megnyitókon. A Magyarországon is gyökeret eresztő elektronikus zenei kultúra a többi, globalizációhoz köthető jelenséggel együttesen volt jelen; a technooptimizmus egyik legfogyaszthatóbb megjelenési formájaként. A kiállítótérben bemutatott témákkal kapcsolatba hozható jelenségként vált fontos – hol közvetlen, hol közvetett módon – inspirációs forrássá; így számos olyan mű jött létre, amely felfogásában rokonítható a kibontakozó elektronikus zenei kultúrával.
A kiállítás lezárása valóban kettős. Ennek egyfelől térbeli okai vannak, másfelől tudatos döntés. A Valóság / illúzió szekció, ahogyan a kísérő szövegben is megfogalmaztuk, ennek a kettőségnek a különböző megjelenéseit, megfogalmazódásait járja körbe. Mivel komplex jelenségek alkotják a tematikus részeket, így természetszerűen nem válhatott el szigorúan, melyik műtárgy melyik szekció részét képezi. Mindazonáltal, az utolsó terekben bemutatott művekben közös, hogy nem kizárólag eszközként, hanem tematizáló tényezőként tekintenek a technológiai változások indukálta elmosódó határra a valóságos tér és az „illúziók”, a virtualitás között. A „technikai” oldalról közelítő, „hagyományos” médiumok az új, számítógépes eszközökhöz való viszonyulási lehetőségekkel foglalkozó művek egy csoportot alkotnak. Ezzel kapcsolatot képeznek a médiamunkák, melyek egy lehetséges utat jelöltek ki a kilencvenes évek művészeti irányaként a valós térből való kivonulással; és ezáltal kihívást intéztek a régebben kialakult műtípusok felé. A valóság és az illúzió digitális megjelenését, az illúzió teremtés virtuális lehetőségeit mutatják. A másik út a kilencvenes évek végére jelentkező általános kiábrándulás okán a problémákkal való szembenézésként értelmezhető. Ezek a művek az elméleti kérdések helyett a környezetük tapasztalataiból merítkeztek.
Végezetül szeretnénk kitérni arra, hogy a kurátori team szerepét nem szokás megmagyarázandó elemként kezelni, amennyiben a kiállítást rendező intézmény nem tér ki a magyarázatra. Itt felmerült, ezért egy rövid reflexióval jeleznénk, hogy a szerző „jól betanult lecke szerint” feltételezi azt a Magyarországon és a művészeti életben egyaránt rögzült patriachális működésmodellt, miszerint a rangidős férfi kurátor mellett fiatalabb női kollégái csupán asszisztensi pozícióban tudnak működni. A kiállítás kurátoraiként és az MNG Jelenkori Gyűjteményének munkatársaiként fontosnak tartjuk, hogy egymást egyenrangú félként és partnerként kezeljük. A kiállítás két és fél éves előkészületi munkálataiban fontos volt, hogy a csoporton belül, akár generációs különbségekből adódóan is, eltérő nézőpontokat képviseljünk, és egy olyan kiállítást hozzunk létre, amely egyszerre szól azokhoz, akik részesei voltak és azokhoz is, akik nem éltek még a kilencvenes években.
Harangozó Katalin, Major Sára, Petrányi Zsolt, Tarr Linda Alexandra
A Képző.art egy független képzőművészeti platform, ahol minden nézőpont fontos. Ezért arra ösztönözzük az olvasóinkat, hogy osszák meg a témával kapcsolatos gondolataikat, véleményüket. Válaszaitokat szívesen fogadjuk a szerkesztoseg@kepzo.art e-mailcímen.