A virágok nem a vázában vannak, hanem a váza felett egymás mellett, egy tömbben „lebegnek”.
A vanitas csendéletek műfaja a XVII. században Németalföldön alakult ki: az ábrázolt szimbolikus tárgyegyüttesek gyakori elemei, a koponya, a gyertya vagy az óra az élvezetek hiábavalóságát, az élet mulandóságát és a halál bizonyosságát jelképezik: vanitatum vanitas – „hiúságok hiúsága”, illetve memento mori – „emlékezz a halálra”. A virágcsendélet sem merül ki a valóság puszta imitációjának szándékában, a vágott virágok dermedtsége a növények mulandóságára emlékeztetnek, a mű egy pillanatot merevít ki a virágok rövid élettartamából. A hervadás, az idő múlása fiktív metanarratívaként sejlik fel a kép mélyebb jelentésrétegeiben.
Az elmúlt években hasonló gondolatok mentén hoztam létre munkákat, aminek a Konzervált csendéletek összefoglaló elnevezést adtam. Ezeknél a munkáknál különféle, egyszerű helyzetek vagy események analízésével foglalkoztam oly módon, hogy az egyes szituációkat vagy történéseket alkotó tárgyakat külön-külön üvegdobozokba zártam. A sorozat egyes darabjai elkészítésekor a hagyományos csendéletek és történések attribútumainak vizsgálatából indultam ki, majd az azokkal kapcsolatos reflexiómat térben elhelyezkedő csendéletek formájában jelenítettem meg.
Az általam attribútumként értelmezett eredeti tárgyakat, virágokat vagy éppen gyümölcsöket, élelmiszereket saját méretükre szabott üvegdobozba helyeztem el. Az egyes alkotóelemek/tárgyak így a kompozíción belül egymástól elválasztott, saját térrel rendelkeztek. Az üvegdobozok elrendezésével lényegében egy transzparens koordinátarendszer jött létre. A rendszerezésnek, rendteremtésnek ebben a folyamatában igyekeztem a szerves anyagok bezáráskori pillanatát rögzíteni. Minden esetben egy analízisről volt szó, helyzetek vizsgálatáról, fogalmi és formai analízisről, a valódi látvány újraértelmezéséről.
Amennyiben romlandó elemek alkották ezeket a Konzervált csendéleteket, úgy az idő múlása által okozott változások is a művek tudatosan használt elemeivé váltak. A szerves anyagok idővel lassan elkezdtek lebomlani, illetve elszáradni, ezért ennek a pillanatszerűségnek a vizuális megjelenése az idők során folyamatosan változott. Az általam létrehozott háromdimenziós csendéletek így a tér–idő kontextusában nyerik el végső formájukat és bővülnek újabb értelemmel.
Ugyanakkor a Virágok vázában mégsem vanitas csendélet, ellenkezőleg, a látvány elemeinek részekre bontásával, az egyes darabok konzerválásával éppen az időnkívüliség, a pillanat állandósulását vagy annak lehetetlenségét mutatja.
