Büki Flóra: Hogy vagy? Milyen alkotási fázisban vagy most?

Kókai Lili: A tavalyi évhez képest idén még sűrűbben jönnek a kiállítások, emiatt az alkotói munkám eleinte befeszült – ezen át kellett lendülnöm. Mostanra teljesen máshogy állok a képekhez: absztraktabb lett a látásmódom, és sokkal tudatosabban gondolkodom azon, mit is szeretnék kifejezni.

B.F.: Mi indította el ezt a változást?

K.L.: Biztosan közrejátszik az is, hogy az egyik mesterem nyugdíjba ment, és tavaly fél évre Lisszabonba költöztem. Egy parkban ülve azon gondolkodtam, milyen lenne zajos, élettelen csendéleteket festeni. Ezután a terek és tárgyak ábrázolása kezdett érdekelni – ahol a figura már csak nyomokban fedezhető fel.

B.F.: Ez a motívumrendszer az A Little Entropy kiállításodban is megjelenik.
Miért vonzanak a rendetlenség, a káosz, a túlfogyasztás témái?

K.L.: Nem szoktam öncélúan a saját életemről festeni, de ez a téma kifejezetten személyes. Nagyon rendetlen tudok lenni, és ez a káosz a képeimen is visszaköszön. A rendetlenség mellett egy állandó feszültség is bennem van: a társadalmi helyzet, az ökológiai szorongás, a tehetetlenség érzése. A mi generációnkat körülveszi a tárgyak tömege – online rendelünk olcsó kínai oldalakról és közben rengeteg műanyagot dobunk ki. A közösségi média állandó információáradata pedig fragmentálja a figyelmet: sokszor csak cafatokat jegyzünk meg, vagy semmit. Nemrég jöttem rá, hogy figyelemzavarom van.

B.F.: Ez hogyan hat a munkamódszeredre?

K.L.: Nagyon is jellemző rám a csapongás: a képeimen egyszer csak felbukkan egy figura, egy arc, aztán már máshol folytatom. Ez szorosan kapcsolódik az asszociatív, szürreális, véletlenszerű munkamódszeremhez. Nem hátrányként élem meg – a rendezetlenség sokszor kifejezetten inspiráló.

B.F.: Mesélnél kicsit a festés folyamatáról?

K.L.: Általában van egy narratíva a fejemben, amit vagy festés közben találok ki, vagy előre, szóvicceken és szövegeken keresztül. Néha előbb születik meg a cím, máskor csak a munka közben formálódik.
Először összekoszolom a vásznat, lazán felvázolok valamit, majd lerombolom – így új alakzatokat fedezek fel, amikből új történetek születnek. Ez a módszer kicsit olyan, mint a Rorschach-teszt: a tudatos és tudattalan határán dolgozom, és mindig azt veszem észre, ami valahol már eleve foglalkoztatott.

B.F.: Mi foglalkoztat mostanában?

K.L.: Festészeti szempontból érdekel a bemozdult, hosszú záridős futurista megjelenítés, ahol a pillanatok egymásra rétegződnek. Olyan zsánerjeleneteket festek, amelyek az idő múlásával hömpölyögnek, ismétlődnek – mintha a mindennapok fragmentált állandóságát rögzíteném. Az egész egy általánosság.

B.F.: Ebből kiindulva: van most olyan téma, amivel tovább szeretnél menni?

K.L.: Maga a tér ábrázolása, a torzított perspektívák érdekelnek. Most egy olyan alkotáson dolgozom, amin két nézőpontot szeretnék egyszerre egymás alatt megjeleníteni, mintha megtörne a kép síkja.
Korábban sokat kísérleteztem az AI-jal is: szándékosan hibás képeket generáltam, és ezekből inspirálódva hoztam létre a végső kompozíciókat.

B.F.: Ha már a folyamatról beszélünk: milyen egy alkotói napod?
Vannak rituáléid, amik segítenek ráhangolódni?

K.L.: Nincsenek különösebb rituáléim, elég szétszórt vagyok. Ha csak tíz percem van, akkor is nekiállok valamit festeni. Nézem az időt, és hoppá – már el is telt fél óra. Aztán rohanok ide-oda, majd visszatérek és folytatom a munkát.

B.F.: És amikor befejezel egy képet, az milyen érzés? El tudod engedni, vagy még sokáig gondolkodsz rajta?

K.L.: Általában érzem, amikor kész van. Onnan tudom, hogy már semmi sem zavar benne, és hiányérzetem sincs. Erről a horror vacui elmélet jut eszembe – szerintem jól leírja a fogyasztói kultúrára jellemző állandó vágyat, az érzést, hogy mindig többre vágyunk.

B.F.: Festés közben történeteket is írsz?

K.L.: Festés közben nem annyira. De amikor dadaista, random szavas verseket írok, abból gyakran kialakul egy történet. Ezek groteszk szövegek: ráhangolódom egy szókapcsolatra, ami visszaköszön a szavakban, és a végére általában kialakul egy értelmes jelentés is.
A szójátékok mindig is fontosak voltak számomra – gyerekkorom óta részei a munkáimnak.

B.F.: Gyerekként is ennyire lekötött a rajz?

K.L.: Igen, kétéves korom óta rajzolok. A családi nyaralásokról gyakran sírva jöttem haza, mert egy hétig nem rajzolhattam. Emlékszem, ovisként mennyire büszke voltam, amikor sikerült egy virágnak „tökéletes” sziromformát rajzolni.
Már általánosban tudtam, hogy a Kisképzőbe szeretnék menni – akkor még nem tudtam, hogy festőszakra, de végül oda vettek fel. Ott tanultam meg látvány után festeni, aktot rajzolni, és rengeteg más technikát is kipróbáltunk. Meghatározó időszak volt.

B.F.: Korábbi munkáidban az étel- és testmotívumok is hangsúlyosak. Honnan jön ez?

K.L.: Egy időben kipróbáltam a vegán életmódot, és akkoriban megromlott a viszonyom a hússal. Elkezdett érdekelni a romlandóság, az állat és az étel antropomorf ábrázolása, valamint az emberi testrészek és az étel összeolvadása.
Van egy munkám, ahol a jelenet önkannibalizmusba fordul: keveredik benne az emberi társaság a disznó-motívumokkal, az étel pedig emberszerűvé válik. Szeretem összemosni a dolgokat.

B.F.: És ha a festészeted most egy mondat lenne, mit mondana rólad?

K.L.: Káosz. Talán még azt mondaná: „Valami van – vagy mégsem?”