A „Tükröm, tükröm…” című művem egy olyan videóinstalláció melynek médiuma egy saját készítésű okostükör. Az okostükör, vagy smart mirror felépítését tekintve két részből áll: az egyik a tükör mögött elhelyezkedő okostévé, ami a videóinstalláció grafikus elemeit jeleníti meg; a másik pedig a televíziót átalakító, tükörfóliával ellátott keret. Az installáció szöveges üzeneteken keresztül kommunikál a nézővel, ami látszólag a kijelző felületén kirajzolódó tükörképet véleményezi. Ezek az üzenetek valós személyek kommentjeiből gyűjtött reakciók, melyeket Facebookon, vagy Instagramon tettek közzé a felhasználók. (Természetesen figyeltem arra, hogy a profiltulajdonosok személyi jogai ne sérüljenek, így műben való felhasználás során a neveket töröltem, a profilképeket pedig erősen átalakítottam, így az egyetlen módja annak, hogy az alanyok azonosíthassák magukat az, ha az installációt látva felismerik saját szavaikat, amelyek egyébként a közösségi médián bárki számára olvashatóak.)¹

Vajon mi az oka, hogy míg a történelem egyik legelfogadóbb korszakában élünk, a névtelenség nyújtotta biztonságérzet mégis agresszióra bátorít minket, mint a közösségi média digitális bevándorlóit, bennszülötteit, és szubjektumait?

Az okostükör tulajdonképpen egy nagyon egyszerű szerkezet, amely egyszerre lát el két funkciót. Mialatt a (fel)használó reggeli rutinja részeként saját képmását vizsgálva rendbeszedi magát, addig elolvashatja legújabb üzeneteit a közösségi médián. Kettő az egyben módon szolgálja ki egyszerre a 21. századi átlagember igényeit, miközben frappánsan véleményezi használóját.

„Tükröm, tükröm… mondd meg nékem!” – hangzik el a jól ismert mondat, mire az varázstükörként válaszol a napi 2 milliárd aktív fióktulajdonos képében. Ha nem lenne elég a saját képmásunkról alkotott véleményünk, akkor még mindig kéznél van az okostükör, ami 99,86%-os pontossággal diagnosztizálja a létező összes betegséget csupán az arc beolvasásán keresztül! Az okos tükör kifejezetten felhasználóbarát, éppen ezért az érzékenyebb fióktulajdonosok kedvezményes áron férhetnek hozzá a pozitív kommentekhez, mégpedig 1000 lájkonként csupán 40 dollárért!

A művem koncepciójának rövid összefoglalója után, ebben a fejezetben az installációm további jelentéstartamait szeretném a science fiction irodalmi és filmes példáinak párhuzamában elemezni. A sci-fi műfajából kiindulva összehasonlítom a múlt (néhol direkten túlzó) fikciói által felvetett problémákat a jelen kortárs kérdésköreivel úgy, hogy az a műalkotásom társadalmi hasznosulásának céljaival is összefüggővé váljon. Ezen kívül vizsgálom azokat a rokon szemléletű (irodalmi vagy filmes) alkotásokat, amelyek meghatározóak voltak az installációm konceptuális hátterének kialakulásában.

Nalo Hopkinson sci-fi íróként tisztában van saját munkásságának a társadalomra gyakorolt jelentőségéről. Szerinte „a sci-fi a társadalmi és technológiai változások irodalma, de mindenekelőtt egy művészeti forma, melynek szándéka általában inkább felfedező, mint prófétai. (…) Tesztel, hogy kiderítse az igazságot.”² A science fiction irodalom már régóta nagy befolyással bír a technológiai innovációk irányának alakításában. Egy-egy népszerű regény megjelenése, nem csak a technológia rejtett veszélyeire hívta fel a figyelmet, de egyfajta iránytűként funkcionált olyan lehetetlennek hitt eszközök kifejlesztésében, melyek joggal kapták a „fikció” címkéjét. A tudomány és a sci-fi kölcsönhatása máig meghatározó:

az 50-es évek irodalmának high-tech készülékei szinte észrevétlenül szivárogtak be a mindennapjainkba úgy, hogy azokra ma már rá sem csodálkozunk.

Mondhatni nagyobb meglepetést jelent, ha rájövünk, hogy az újdonságnak hitt okoskészülékeink nem is annyira újak.

Ray Bradbury 1953-as regényében például már olvashatunk interaktív televízióról, ami egy „pótkészülék” segítségével működve nevén szólítja a nézőt. A Fahrenheit 451 főszereplője, Guy Montag egy disztópikus világban él, ahol tűzőrként az a feladata, hogy elpusztítsa az elavult médiumokat, vagyis a kártékony hatású könyveket. Montag egy nap ráébred hivatásának destruktív mivoltára és megszökik az általa ismert „civilizációból”, felesége (Mildred) ezzel szemben stagnáló karakter, így a regény társadalmának egy tipikus szubjektuma: a történet végéig elszigeteli magát, és figyelmét hol a tengeri kagylókra emlékeztető fülhallgatókkal, hol pedig a családtagjaival beszélgetve tereli el, amit a kijelzőkkel borított „társalgóban” folytat. A kultúra állapotába Montag ellenfele, Beatty kapitány monológja ad betekintést az olvasó számára:

„A klasszikusokat lerövidítették, hogy beszoríthassák őket egy tizenöt perces rádiójátékba, aztán újra megkurtították, hogy beleférjen valami tömegkönyv két percre kimért hasábjába, amíg el nem nyerték végső formájukat egy tíz-vagy tizenkét soros lexikoncímszóban.

(…) Kivonat a kivonatból. Kivonat a kivonat kivonatából. Politika? Előbb egy hasáb, két mondat, szalagcím. Aztán menet közben még ez is eltűnik.”³

Bradbury „társalgójával”, avagy a tévészobával később a Black Mirror című sorozatban is találkozhatunk, melyben hasonló probléma merül fel a privátszféra és a nyilvánosság összemosódását illetőleg. A Tizenötmillió jutalom című részben mintha csak Mildred függőségei válnának társadalmi jelenséggé, az emberek egymástól elszeparáltan élnek, és szabadidejüket online tartalmakkal, videojátékokkal, vagy a digitális avatárjuk felöltöztetésével töltik. A lakosok privát tere alapjaiban kérdőjeleződik meg, mikor észrevesszük, hogy még a fürdőben felfüggesztett okos tükrön is a hírek konstans módon felbukkanó szalagcímei olvashatóak. A történetben a „rat race” kifejezés konkrét valósággá válik, hiszen a munkások szobakerékpározással keresik meg a mindennapi betevőre valót. A „helyzetváltoztatás” mint térbeli mozgás, és mint társadalmi fordulat egyaránt teljesíthetetlen a kreditfelhalmozás közben elaprózódó egyének sokasága számára. Az egyetlen kiugrási lehetőség az, hogyha az emberek a médián keresztül harcolnak ki maguknak létjogosultságot, más szóval: tartalomfogyasztóból tartalomgyártóvá nevezik ki őket, és a tartalommá kurtított kultúra gyártásában vesznek részt.

Habár a film valóban egy kortárs problémára hívja fel a figyelmet, és lényegében a jelen kontextusát idézi, a médiára vonatkozó megállapítása a jelenünkben talán mégis másképp működik. Míg a történet az online láthatóság szinte elérhetetlen voltát hangsúlyozza, addig ma, 2023-ban valami olyasmivel kell szembesülnünk, ami talán Andy Warhol 1968-as kijelentéséhez hasonlítható. „A jövőben mindenki világhírű lesz 15 percre.” Andy Warhol jövőjén túli jelenünkben ez a mondat így módosulhatna:

Most bárki világhírű lehet akár 6 másodperc alatt (még akkor is, ha nem akarja)!

Elég egy jól rögtönzött gondolat, vagy egy egyszerű gesztus ahhoz, hogy az pár másodperc alatt virálissá váljon, és szállóigeként terjedjen el a közösségi platformokon. Majd a szenzáció idővel átalakul, és techno-remixként, vagy pólófeliratként él tovább, míg az így keletkezett trend iránti érdeklődés el nem múlik 2-3 hét leforgása alatt. A világhír valahol viszont örökre megmarad, hiszen az internet emlékszik, a tartalom másolatainak másolatai pedig tovább keringenek a felhő digitális kacatai között, még ha mi magunk már rég törölnénk egykori kreálmányunkat.

A sci-fi műfajának – a fent említett két példán kívül – még számos remekműve foglalkozik a tömegmédia, a reprezentáció, és az egyén kapcsolatával, a jelen helyzetben legrelevánsabb párhuzam azonban mégis egy sokszor hivatkozott klasszikus: a Mátrix című film. A Mátrix nem véletlenül tett szert széles nézőközönségre a 2000-es években, hiszen újnak számító hibridként sikeresen ötvözte számos zsáner elemeit például az anime, a kungfu, és természetesen a sci-fi műfajából. Sikerét azonban nem pusztán komplex látványvilágának köszönheti. Gondolati hátterére, Jean Baudrillard Simulacra and Simulation című kötetére többször hivatkozik képi és szöveges formában is. A francia filozófus elmélete szerint a jelenlegi társadalmunk minden valóságot és jelentést szimbólumokkal és jelekkel helyettesített, ezért az emberi tapasztalat a valóság szimulációja.⁴

„A valós és a szimulált valóság közösen egy összeomlott, radikálisan eldönthetetlen hipervalós rendben áll össze, amelyet keresztül-kasul szőnek át a szimulációk, virtuális valóságok, digitális fraktálok.”⁵

Habár a film duális világszerkezete miatt a kritikusok szerint nem felel meg Baudrillard szimulákrum elméletének, fontos felhívni a figyelmet a film kifinomultan érzékeltetett illúziórendszerére, amit Catherine Constable fejt ki részletesen: „A tükrök, a kanalak, a napszemüvegek, a képernyők és az üveg felhőkarcolók nem pusztán a reflexió és az illúzió szemléltetésének kézenfekvő eszközei, hanem egyúttal kapuk is. De nem egyszerű kapuk, mint a mesékben, hanem olyan komplex átjárók, amelyek éppen azokat a rögzült dualitásokat (álom és valóság, fikció és realitás, külső és belső világ) cseppfolyósítják, amelyek elmosódására Baudrillard is az önmagába forduló tükör metaforáját használta.”⁶ Ennek értelmében a Mátrix sem egyszerűen egy kinti és egy benti világot opponál, hanem szimulációkat felhalmozva utal egyszerre mindkettőre, melyek átjárást biztosítanak egymás között egészen addig, amíg végül a folyamatban feloldódva egyre hasonlóbbá nem válnak.

A „Tükröm, tükröm…” című munkámban én magam is hatványozom a képi reprezentáció különböző rétegeit: a smart mirror készülékén keresztül összemosódik a határ a tükörkép, az LCD-kijelző, a videó, és a kommentekből kinyert tartalom között. Kivonatolom, és hivatkozom a közösségi médiát, mint a szimulákrum egy lehetséges elemét.⁷ A virtuális keveredik az aktuálissal, a látszólagos formák összeolvadnak az egymást fedő felületekkel, a kivonatolt üzenetek pedig egy fiktív szituáció archívumába kerülnek. Míg a néző azzal van elfoglalva, hogy a szöveges üzenetek láncát befogadja, akaratlanul is szembesülni kényszerül saját képmásával, és amikor már felmerül benne a lehetőség, hogy az üzenetek talán tényleg neki szólnak, zavarba jön.

Mi a valóság? Habár a kijelző csupán egy egyszerű videót jelenít meg, amely statikus és interakcióra képtelen, egy pillanatra mégis elhiteti a nézővel azt, hogy a szöveges üzeneteket az ő jelenléte váltja ki, rá reagálnak. A „valóság” azonban ennél kíméletlenebb, hiszen a részvétel illúzióját kínálja egészen a felismerésig: a változtatás lehetőségének alternatívája nem létezik. A tükör velünk, vagy nélkülünk is tükör marad. (Vagy ha nem is tükör, de legalább egy tükörként funkcionálni képes konstrukció.)

A szükségtelenül multifunkcionális tech-kütyüket még azelőtt feldobja a Facebook hirdetés mielőtt még értesülhetnénk létezésükről. Mostantól elektromosan tölthetjük cigarettáinkat, mobilos app segítségével indíthatjuk el mosógépeinket, és okosóráinkkal emlékeztethetjük magunkat a megfelelő mennyiségű folyadék pótlására. A platformkapitalizmust tehát – hasonlóan ahhoz, amit Mark Fisher írt a kapitalista kultúráról –„a prekorporáció határozza meg: az eleve a rendszer képére formált vágyak, igények és remények termelése.”⁸

„Az eszközök a vágyak járművei. A vágyhordozók készen állnak arra, hogy a teljesedésbe vigyenek. Egyre számosabb és egyre összetettebb eszközrendszerek vezetnek az újra és újra átszerkesztett vágyálmok felé. Amit immár jó ideje az egyre újabb eszközök ébresztenek.”⁹

Ezek a bizonyos igények tehát nem szűnnek meg, csak fokozódnak, míg minden, amit ismer, elavulttá nem válik. A számítógépeket kiváltja az okostelefon, az okostükröt pedig túlszárnyalja a Meta legújabb VR szemüvege. A mű éppen ezért nem kíván versenybe szállni a techpiac és az új médiák gyorsaságával, hanem azokat bevonva igyekszik egy korszellem hangulatát megragadni. Célja, hogy rámutasson az online jelenlét kettős arcára egy posztmodern eszközön keresztül, és bátorít, hogy habár az idő és a tér megrövidült, kerítsünk alkalmat arra, hogy a jelenünk hiperreális minőségét egy kritikai nézőpontból vizsgáljuk.

Heidegger szerint „a tudomány nem gondolkodik”, éppen ezért a művészet – amely eredetében hasonló a technológiához és az általa lehetővé tett tudományhoz, miközben „alapvetően különbözik tőle” – feladata az, hogy „megmentő erőként” szolgáljon a tudomány és a technika által veszélyeztetett ontológiai gondolkodás számára.”¹⁰ Talán pont Heidegger gondolatai mutatnak rá a számtalanszor ismételt sci-fi toposzainak jelentőségére is. Mit kezdjünk a legújabb technológiákkal, hogyan birkózzunk meg a technológiákon alapuló társadalmunk kihívásaival? És hogyan viszonyulunk mi, mint egyén, az „önmagába forduló tükör” keltette illúzióhoz? A megküzdési stratégiák vegyesek. Van, aki a lájkok ezreivel kompenzál, de van, aki az agresszióhoz fordul, a lényeg viszont nem változik: „úgy látszik (…), mintha az ember már mindenütt csak önmagával találkozna”¹¹, míg végül az aktív jelenlétet követő milliárd tekintet reflexiója összeolvad saját tükörképünkkel.

A teljes ÚNKP beszámolót itt olvashatjátok.