„A huszonegyedik század kapitalista farmere kénytelen minden évben új vetőmagot venni, ahelyett, hogy megőrizné a sajátját; egyre több rovar- és gyomirtószert kell vásárolnia szántóföldjének karbantartásához; a farmercsaládnak egyre nagyobb termelékenységre kell törekednie, hogy megfizesse annak az agrár-ökológiai modellnek az adósságait, amely egyre inkább ‘a tőkefelhalmozás körforgásában termelődik újra’.”¹

A 18. századtól kezdődően napjainkig az emberi beavatkozás mértéke a Földön olyan szinteket öltött, hogy látványosan kihat nem csak az éghajlatra, de a környezetre, az ökoszisztéma alakulására, illetve annak összetételére is. Paul J. Crutzen éppen ezért hozta be köztudatba az antropocén elnevezést², mint javasolt új földtörténeti korszakot, utalva az emberiség központi szerepére a Föld drasztikus átalakulásában.

Azonban bizonyos felfogás szerint világunk helyzetének fokozatos romlását nem lehet az emberiség kollektív bűnének tekinteni, így az antropocén megnevezés helyett inkább a kapitalocén a megfelelő³. A kifejezés Andreas Malmtól és Alf Hornborgtól származik, akik így utalnak arra, hogy a felelősség elsősorban a kapitalizmust terheli és azt a szűkebb, befolyásos réteget, akiknek felróható a létrejötte.

A környezeti válság, az ökológiai diverzitás eltűnése és a folyamatosan szélesedő határvonal ember és természet között mind a kapitalista társadalomra vezethetőek vissza.

Ezt az ember és természet közti ellentétet, és a mezőgazdasági területek növekedését erősíti a termelési szándék, ami miatt élesen elkülönül az ember alkotta- és az emberen kívüli természet.

Süveges Rita Mellette minden puszta gyom című kiállítása elsősorban a mezőgazdasági tevékenységekre és azok következményeire koncentrál, azon belül is a monokulturális gazdálkodásra, ami elterjedt forma a fejlett országokban.

A monokultúra lehetővé teszi nagy mennyiségű élelmiszer gazdaságos termesztését, azonban a növények diverzitás hiányában sokkal kiszolgáltatottabbak a kórokozóknak.

Ha egy növény megfertőződik, az könnyen elterjedhet az egész állományon, emiatt pedig a termények fokozottan igénylik a különböző vegyszerek és növényvédő szerek használatát. Ennek pedig kifejezetten káros hatásai vannak a környezetre nézve.

A kiállításon felsorakoztatott képek nagy része a monokróm színek alkalmazásával az imént említett monokultúrához kapcsolódóan azt az egyhangúságot erősíti, ami az egyfajta növények termesztése miatt kialakul. A látványban meglepő, hogy a műveken ez a többségében alkalmazott szín a növénytermesztéshez és a gazdálkodáshoz társított zöld helyett a kék. Különös, természetellenes látványt nyújt így a kiállítás, ebben a kontextusban a kék szín elsőre idegenül mutat. Ez is csak azt erősíti bennünk, hogy amit látunk, az nem helyénvaló, nem olyasmi, ami a természet rendjébe belefér és magától létrejöhet.

Ezzel a mesterségesen konstruált természettel az ember eléri a nagyobb terméshozamot, illetve a génmanipulációnak köszönhetően bizonyos fajok ellenállóbbak lesznek a különféle kártevőkkel, fertőzésekkel szemben. Mindezek az intézkedések segítik megvalósítani azt a gazdaságpolitikai célt, hogy a társadalom tagjai jólétben éljenek és elegendő élelmiszerrel legyenek ellátva.

Azonban abba nem gondolunk bele, hogy mit is jelenthet a társadalmi jólét egy olyan Földön, amit teljes mértékben kizsigereltünk és terméketlenné tettünk.

Vajon mi lesz a növényvilág sorsa, ha a rovarirtások és különböző vegyi anyagok használatának következtében nem csak a kártevők vesznek oda, hanem minden élőlény, ami segíthet például a beporzásban? Az emberiség annyira igyekszik szembemenni és dacolni a természet törvényeivel, hogy észre sem veszi, hogy végül egyedül marad a problémáival, amelyekre így saját magától kell megoldásokat találnia. Minél sikeresebben alkalmazzuk a technológia adta eszközöket, annál inkább lesz a szükségünk rájuk túlélésünk érdekében.

Süveges Rita láthatóan gondos kutatói munkát végzett a témában kiállítási anyagának létrejötte előtt. Nem csak egy szegmensét mutatja be a megoldásra váró kapitalocén-narratívának, hanem rávilágít arra is, hogy a fennálló, változást igénylő állapotok mind összefüggenek egymással. Nem elég csak egy, az életünket fenyegető krízissel foglalkozni, elvégre ha azt megvizsgáljuk közelebbről, könnyen rájövünk, hogy annak forrása vagy végkimenetele egyenes utat mutat egy másik jelenlévő problémához.

Nekem különösen érdekes volt az utolsó terem hangulata. Az ott elhelyezett három nagyméretű festmény a baljós hangulatú kék világítással kiegészítve egészen apokaliptikus atmoszférát teremtett. Az itt elhelyezett munkák témájukban is hozzájárulnak a tragikus végkifejlet érzéséhez. Az addig bemutatott, elsősorban a mezőgazdaság terményeihez kapcsolódó képek helyett most szembesülhetünk azzal, hogy mi áll előállításuk mögött.

Hogyan válik a környezet egyre inkább az ember kisajátított területévé, hogyan alakítja azt át és mérgezi meg egészen addig, amíg a kártékonynak bélyegzett természetes teljesen el nem tűnik.

A harmadik terem összefoglalja a kiállítás konklúzióját. Látunk egy részletet egy gyárból, permetező embereket teljes felszerelésben, az utolsó festményen pedig megjelenik a vegyianyagoktól mentes természet eredeti állapota, mint egy apró, reményteli sziget a kietlenül szürke tengeren. Ahogyan a kiállítás ismertetőjében is olvasható: „Ez a keskeny, táblaszegélynek nevezett földsáv oázisként szegélyezi a mellette végtelenbe nyúló termő sivatagot.” (4)

A kiállítás remekül feldolgozza és bemutatja a kapitalista társadalom kizsákmányoló attitűdjét a monokultúrára jellemző növények és technológiai sajátosságok ábrázolásával. Mellettük az érintetlen természet képe csak annyira sejlik fel, hogy a bíráló hangnemű narratívát erősítse, azonban hiányától jelentősége csak még feltűnőbb.

A kultúrnövények a kapitalizmus reklámarcaiként hirdetik azt a pusztulást, amelyet létezésük idézett elő, és amiért nem lehet mást okolni, csak társadalmunk teljesíthetetlen elvárásait.

„A világ szétvált a kívánatos kultúrfajokra és a kiiktatandó természetre.”⁵ A kiállításon végighaladva fokozatosan jutunk el a valamiből a semmibe, ezáltal szembesülve azzal, hogy az önkényesen, művi úton teremtett és átformált környezetünk mennyire nem rendelkezik hozzáadott értékekkel, csak elvenni képes.

INDA Galéria 2021. február 17. – 2021. április 2.
Fotók: INDA Galéria