Egy 80×80 cm-es, négyzet alakú keret, zsúfolásig teli tárgyakkal, a létfenntartás mindennapi eszközeivel. Látható, hogy készítője gondosan pakolt össze mindent, az élet majd’ összes szegmenséhez találni valami apróságot: van orvosság a test számára, könyvek a szellemnek, tisztálkodó szerek és sportcipő a test karbantartásához, társasjáték, fülhallgató a kikapcsolódáshoz. Egyes tárgyak jól kivehetőek, egyértelműen azonosíthatóak, de vannak zárt dobozok, ki tudja, milyen személyes kincsekkel; lehet, hogy csak teafilterekkel megtöltve.
A foglalat miatt azonban a kompozíció hasonlóvá válik egy táblaképhez. A képszerűség pedig utat nyit a nyilvánosságnak, hiszen ami keretbe kerül, az kiállítható objektummá válik. Így a keretbe helyezett tárgyak nem tartoznak többé a privát szférához. Mert személyes dolgainkat elzárva tároljuk, táskák zsebében vagy otthonainkban, fiókok, szekrények, piperepolcok mélyén.
A keret fogalma körül számos kérdés tolong, ahogyan a létfenntartás, az utazás és az otthon tárgyai sem hagynak nyugodni minket. Milyen célból zsúfolja össze valaki ezeket a tárgyakat? Talán egy személyes kísérlet, egy egész életet meghatározó kaland eszközeit látjuk? Egy tanulmányokat megelőző „gap year”, vagy egy pályaközépi „sabbatical year” csomagja van előttünk? Valaki csiga módjára a hátára akarja venni egész otthonát, és hajléktalanként, vagy (digitális) nomádként próbál meg élni? A gondolat nem idegen a közelmúlt trendjeitől sem, mérhetetlen népszerűségnek örvendenek a világutazó vloggerek, akik hasonló precizitással pakolt bőrönddel készítik el a 21. század „új” road movie-jait, osztják meg minden fáradalmát és örömét az otthontalanság, az állandó kalandozás állapotának. Keretek között létezni – ahogyan a cím is szól – mindig egy ambivalens állapotot jelent. Ezek a képzetek egyből a jelen nehézségeire hívják fel a figyelmet.
A közel egy éve tartó járványhelyzetben egyfelől mindannyiunk lehetőségei korlátozottak, másfelől hiányoznak azok a megszokott „keretek”, amiket egy egyetem, egy munkahely, vagy egy kollégium és a hozzájuk tartozó közösségi élet nyújt. Az utazás, a gondos pakolás, a felkészülés az ismeretlenre legtöbbünk számára csak vágyként létezik. Aki 2020 tavaszán Erasmusra ment, tanulmányait megszakította és hazatért. Idén a legtöbben útnak sem indultak, ahogyan gólyatáborok sem voltak. A világ beszűkült, szinte már csak az otthont jelenti, az otthon pedig a világot. Egyenlővé vált a mindenséggel: otthon dolgozunk, sportolunk, (online) találkozunk a barátainkkal, a laptop előtt ülve sörözünk velük.
Az elmúlt hónapokban sok fiatal számára az otthon nem a választott lakhelyet, az autonómiát, a felnövést és a szülőkről való leválást, hanem kollégium és albérlet híján a visszatérést jelenti a családi otthonba. Ha több, mint egy évvel ezelőtt kellett volna ezt a művet elemeznem, a tárgyak alapján egyértelműen az jutott volna először eszembe, hogy a fiatal felnőtt léthez tartozó átmenetiség artikulálódik benne: ingázás, albérletváltás, kollégium, önállósulás, fapados utazások, stb. Most ez a „pakk” sokkal inkább azokra az egyetemistákra emlékeztet, akiknek 2020 tavaszán és őszén 1-2 nap alatt kellett összepakolniuk a legfontosabb holmijaikat és elhagyniuk választott lakhelyüket, kollégiumukat, albérletüket. Azokra, akik a bezárt éttermekkel, kávézókkal, kocsmákkal nemcsak munkahelyüket, hanem az önfenntartás, és ezáltal a lakásbérlés lehetőségét is elvesztették, muszájból tértek vissza családjukhoz, vagy húzódtak meg ideiglenes életterekben.
Ezen a ponton válik nyilvánvalóvá, hogy a mű tulajdonképpen az önarchiválás egy gesztusa, és az otthon fogalmában 2020-ban bekövetkező változások konzerválása. Egy világjárvány személyes lenyomata, lelet a jövő archeológusai számára, épp csak a raktári cetli hiányzik róla: Ilyen volt fiatal felnőttként megélni a 2020-as év összes nehézségét, bizonytalanságát.
