A Főmonostori Kiállítótér nem tartozik a nagyobb kortárs művészeti csomópontok közé, ennek ellenére az utóbbi években egyre fontosabbá válik a hazai kiállítóhelyek között. A kulturális igazgató, Dejcsics Konrád szerzetes vezetésével az apátságban minden évad egy-egy a katolikus egyházhoz is kapcsoló fogalom mentén szerveződik. Idén az iskola ez a hívószó.
Az apátságban működik az ország egyik legrégebbi oktatási intézménye, a Pannonhalmi Bencés Gimnázium is, melynek története az apátság 996-os alapításáig nyúlik vissza. Az Iskola a láthatáronban az apátság e funkcióit tematizálja.
A fehérre festett, boltíves kiállítótérben K. Horváth Zsolt kurátori szövege előrevetíti a kiállítás rengeteg tartalmas rétegét. Filozófia, teológia, pszichológia, pedagógia, társadalomtudomány, szépirodalom s mindenek előtt a kiállítás címét inspiráló Iskola a határon szerzője, Ottlik Géza is felmerül a szövegben. Ennyi referencia és utalás között elképzelhető, hogy a látogató – aki mellesleg nagy valószínűséggel amúgy sem azért érkezett Pannonhalmára, hogy mély filozófiai töltetű kortárs művészeti kiállítást nézzen – nehezen szálazza szét a kiállítás vezérfonalait. A bemutatott műveket ehhez hasonló, kibontatlan utalásokban gazdag szövegek kísérik, amelyek összefüggése a művekkel olykor túlzottan elliptikus és nem mindig egyértelmű, és amelyeknek talán jobb helyük lett volna egy tanulmánykötetben.
A kiállítás Fátyol Viola munkáival indul, melyek szintézist teremtenek tudományos elmélet és személyes tapasztalás között. A sorozat alapja Pikler Emmi Mit tud már a baba? című, gyermeknevelésről szóló könyve, amit finom vizuális megfogalmazásmód egészít ki. Az 1940-es években megjelent könyv dekonstruálásával létrehozott törékeny, térbeli objektek az évtizedekkel ezelőtti narratíva statikus korlátaira és a szülő igényeinek mellőzöttségére hívják fel a figyelmet. A könyvvel azonos címet viselő műegyüttest a Köd a játszótéren című sorozat egészíti ki, amely napjaink óvó-védő gyermeknevelési stílusát és az ahhoz kapcsolódó társadalmi elvárásokat kimerültségükben és szétszórtságukban teljesíteni nem tudó szülőket mutatja be.
Fátyol művei történeti perspektívát adnak a gyermeknevelés témájának és személyességgel, érzelmekkel töltik meg azt. Ezzel szemben a Kis Varsó Tulajdonság című alkotása – melynek dokumentációja megtekinthető a kiállításon – az oktatás és nevelés szinte katonai, egyéneket és egyéniségeket mellőző mivoltát tematizálja. A pannonhalmi bentlakásos fiúiskoláról sokaknak eszébe juthat Ottlik Iskola a határonja, amit a Kis Varsó híres műve még jobban felerősít. A Kis Varsótól egy új, Az első kép című alkotás is látható a kiállításon, amely szintén rengeteg eltérő asszociációt indíthat el. A drámaian megvilágított kis szobor egyszerre reprezentálja az egyén (vagyis a kisgyermek), az emberiség és a művészet születését.
A kiállítás részét képezik az apátság gyűjteményéből válogatott tárgyak is, mint például a régi tablóképek vagy egy ballagási tarisznya. A kortárs képzőművészeti alkotások és ezek a tárgyak erősítik egymást. A helyszín jelentése nem elfeledett, semlegesített, “white-cube-osított”, hanem vizsgálat tárgya.
Lődi Virág A gyűjtés című munkájában Palatin Gergely pannonhalmi szerzetes gyűjteményét dolgozza fel. A művész Jean Piaget pszichológus elméletét felhasználva von párhuzamot a gyermeki tudásvágy és a tudományos racionalizmus látszólag nehezen összeegyeztethető fogalmai között, miközben az apátság múltját is beemeli.
Szabó Nóra szintén az apátság gazdag gyűjteményével, pntosabban azon belül a Fizikum és Ásványtárral foglalkozott. Homunculus – Toldalék a kővé-válttakról című művében kiemeli a korai alkímiai tudományos munka történetét. A különös üvegedényeket tartalmazó installáció metaforikusan párhuzamot von aközött, ahogy a laboratórium formai körülményei magát a tudományt formálják és ahogy az iskola formálja (Bildung) a diákot.
A kiállítást Forgács Péter Gyerekmozi és Gyerekszínház című dokumentumfilmjei zárják. Érdekes elemei ezek a tárlatnak, ugyanis a többi műnél jóval korábbi, 1979-es videókról van szó, amelyek a képzőművészet kategóriájába is csak tágan értelmezve férnek bele. A filmek pedagógiai “kísérletekbe”, a művészet pedagógiai alkalmazásának potenciáljába engednek betekintést.
Az Iskola a láthatáron az oktatással kapcsolatban többek között olyan fontos témákban ösztönzi gondolkodásra a látogatót, mint a gyermeknevelés története és annak mai, illetve korábbi hiányosságai, az egyéniség és a csoport konfliktusai, a fejlődéslélektan, a gyermeki kíváncsiság és a “komoly” tudományok közötti hasonlóságok, vagy a művészet és az oktatás közös ereje.
Fontos vissza-visszatérő szempont még a vallás és az oktatás kapcsolata, illetve a helyszín, Pannonhalma története. Rendkívül hatásos ahogy Lődi Virág és Szabó Nóra az apátság gyűjteményéhez nyúltak, kontextualizálva és kortárs szempontok mentén értelmezve azt. Hiányzik azonban a kiállításból a jelenre és a jövőre való reflexió. Hogyan tud jól működni a 21. században egy olyan nem koedukált, bentlakásos iskola, mint például a pannonhalmi? Miért szüntették meg nemrégiben itt a hatosztályos képzést? Milyen új kihívások állnak az oktatással és az általánosan vett iskola intézményével szemben? A kiállítás ezeket a kérdéseket kikerüli, helyette történeti és általános filozófiai tartalmakat mozgat meg.
A kiállítás problematikussága talán két párhuzamos bizonytalanságból fakad: a tárlat keresi célközönségét, miközben maga az intézmény is igyekszik megtalálni helyét és funkcióját az ország művészeti térképén – így a rengeteg tudásanyag nem találja meg az optimális csatornát. Az viszont biztos, hogy Pannonhalmának – akármennyire is különbözik egy pesti white cube-tól – fontos helye van ezen a térképen, és az Iskola a láthatáron című tárlatra is érdemes ellátogatni.
A kiállítás 2026. november 11-ig megtekinthető a pannonhalmi Főmonostori Kiállítótérben.
Borítóképek: Pannonhalmi Főapátság / Simon Zsuzsi.
