Ismerjétek meg először is a mozgalom manifesztumát:
- A globális és lokális problémák nyomása elviselhetetlenné vált. Közönyt érzünk, mert telítődtünk. A közhangulat egyre nyomasztóbb. Nem akarjuk azt mutatni, hogy minden rendben van.
- Elfogadjuk a tétlenségünket. A közhiedelemmel ellentétben a gyakorlat azt mutatja, hogy ijesztően kevés dologra van valós hatásunk. Minden, amit teszünk, a tehetetlenség gondolatával párosul és a nagy változásokba vetett hit nélkül történik.
- Kiegyezünk az alternatív megoldásokkal. Üdvözöljük a szarból várat építőket, a kreativitásukat a nehézségek részleges kordában tartására fordítókat, a buhera mestereit és a tákolókat. Ők a mi szellemi hőseink.
- Készenléti várakozás. Tisztában vagyunk vele, hogy bármelyik pillanatban kitörhet egy halálos járvány, leüthetnek minket a villamoson, leéghet az Amazonas, négyszeresére emelkedhet a sajt ára vagy háború törhet ki a szomszédunkban, ezért nem ér minket meglepetésként semmi sem. Eddig elképzelhetetlennek tűnő dolgokat néztünk végig, legtöbbször passzív elszenvedőként. Az apokalipszis mindezek fényében több mint reális.
- A világ egyre abszurdabb fordulatot vesz. Ami normális körülmények között nem tűnne abszurdnak, most az is azzá válik. A folyamat kezelhetetlensége miatt ehhez leginkább elfogadással és egy új logika felvállalásával kell közelítenünk.
- Nem támogatjuk a valóságnak ellentmondó pozitivitás-kényszer termelését. Támadjuk és bíráljuk az összeszedettség és a működőképesség látszatának görcsös fenntartóit.
- Követeljük továbbá a médiától, hogy hagyjanak minket békén a folyamatosan özönlő rossz híreikkel, hatásvadász felvezetéseikkel, hülyeségeikkel és félinformációikkal!
- Üdvözöljük a káoszban otthonosan mozgókat, a világégés nézőit, a nem szépítőket és a nem csodálkozókat, a fáradtakat, a káromkodókat és ironizálókat.
- Apátiát hirdetünk! Ez az egyedüli jótékony és érvényes reakció napjainkban.
- EGYESÜLJÜNK A KILÁTÁSTALANSÁGBAN! Ne tagadjuk többé a kaotikusság és az abszurditás uralmát világunkban.
V. Z.: Mi volt az az első pillanat, amikor megfogalmazódott bennetek, hogy egy mozgalom köré szerveződjetek? Hogyan jött létre az It’s fine movement?
Cs. L.: Az egész a nyári Godot Művésztelepen kezdődött, ahol a Labor művészeivel töltöttük a kreatív elvonulásunkat. KristofLabbal előtte már beszélgettem arról, hogy kellene egy olyan kiállítást csinálni, ami a minket körbevevő nyomott közhangulatról szól, mert ez a legmeghatározóbb globális társadalmi élményünk a pandémia óta. Megszületett az it’s fine munkacím és a művésztelep egyik estéjén bedobtuk a közösbe a gondolatainkat. Nagyon inspiráló este volt, igazi csapatmunka. Rögtön kirajzolódott, hogy a laboros művészek közül ki tud ráhangolódni a témára. Bennem már ott megszületett, hogyha ez ennyire motiváló, akkor ebből lehet egy rendes művészeti csoport- és mozgalom. Ez az ötlet a többieknek is tetszett, mert a téma megköveteli ezt a hozzáállást. KristofLab, Balogh Kristóf József, Gulyás Andrea Katalin és Gáspár Annamari volt akkor benne a csapatban. Éreztem, hogy egy ilyen szoros együttműködés is elbír még pár tagot és akkor kerestem fel a többieket, Éles Lórit, Barcza Rékát, w. Horváth Tibit és Gwizdala Dáriuszt. Mindegyikőjüknél tudtam az első telefon után, hogy ez működőképes, értik, hogy miről szól az it’s fine. Ezután elkezdődtek a csapatgyűlések, a Bunker Galéria melletti kávézóban, hogy tudjuk a teret is nézni. Ezeken a megbeszéléseken nagyon alaposan körbejártuk a témát tartalmilag, asszociáltunk, hozzá kapcsolódó jelenségeket, fogalmakat gyűjtöttünk, hogy tényleg olyan kiállítás szülessen, ahol minden mű egy dologról szól, és mindig beszámoltunk egymásnak a műalkotások aktuális terveiről is, hogy összekapcsolódjanak. Felépítettük közösen a mémoldalunkat, megírtuk a manifesztumot. Kurátorként nekem ez egy álomszép együttműködés volt.
V. Z.: Meséljetek még a mémemről, amikkel elárasztottátok az Instagram oldalatokat. Milyen szerepet töltenek be a mémeknek a mindennapjainkban és miért nyúltatok ehhez a kommunikációs eszközhöz?
Cs. L.: A mémek átveszik a viccek szerepét, egy új, meghatározó humor-típussá váltak, amik nagy hatással vannak a világunkra. Egy mozgalomnak a kor nyelvén keresztül kell szólnia, ha tényleg kapcsolódni akar az emberekhez. Ráadásul a mémeket előszeretettel használják a közösségi médiában olyan gondolatok átadására, amikkel mi is foglalkozunk. A mozgalom nevét is egy ismert mém – az egyik kedvenc mémem – ihlette, a nyugodtan söröző kiskutya az égő kocsmában. Tetszett, hogy az Instagram oldalunk célja nem vált rögtön egyértelművé a tartalmak szempontjából, nem mindenki értette az elején, hogy miről van szó, de ez a kaotikusság illik az it’s finehoz. Viszont ahogy egyre több lett a tartalom, az üzenet is körvonalazódott a követők fejében.
B. K. J.: A kiállítást és a mozgalmat szerettük volna kicsit underground módon felvezetni, egyfajta gerilla kampánnyal. Az alapötlet az volt, hogy létrehozunk a közösségi médiában egy oldalt, ami közérthető módon reagál azokra a helyzetekre és problémákra amikkel a kiállításon is foglalkozunk, aztán ez fordul át egy ponton a mozgalom oldalává. Az instagrammon rengeteg olyan oldal található, ami iróniával egy-egy posztba sűrítve reagál az aktualitásra, azt gondoltuk ez egy szokatlan módja lesz a kommunikációnak és szélesebb közönséget is megszólíthatunk vele. A mémek erőssége, hogy tömören, közérthetően és gyakran ismétlődő sémákban gondolkodik, ezért szinte bármit befogadhatóvá tud tenni. Nem hiába nyúl sok hirdető vagy hírportál is ehhez a formátumhoz.
V. Z.: Olyan problémákra mutattok rá, amikkel nap, mint nap találkozunk, mint a ránk ömlő negatív hírdömping, a FOMO, a fokozatos sodródásunk egy globális klímakatasztrófa felé, és az ezeket övező kilátástalanság. Habár azt fogalmaztátok meg, hogy a cselekvés is a változásba vetett hit nélkül történik, de miért, vagy inkább hogyan érdemes felkelni holnap reggel? Születhet-e apátiából radikális manifesztum?
Cs. L.: Muszáj valahogy túllépnünk azon, hogy minden rossz, erről szól az it’s fine mozgalom. Látjuk, hogy mi az, ami nem működik, ami rossz tendencia, ami nyomasztó, de ahelyett, hogy agresszíven dühöngenénk, vagy rámennénk mentálisan, belátjuk a korlátainkat. Ez nem a cselekvés nélküliséget jelenti, mert akkor ez a kiállítás sem jött volna létre. Az van, ami van, és ebben kell csinálnunk bármit is, innen lehet elindulni. Ha egyet visszalépünk , akkor látjuk, hogy mekkora a fejetlenség és a káosz, hogy mennyire abszurddá vált a világunk. Az it’s fine azt hirdeti, hogy ne vegyél részt ebben, ne betegedj bele. Ebben segít a filozófiai értelemben használt apátia és az irónia is, mindkettő egy kilépési stratégia.
B. K. J.: Azt mondják gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan. A mi célunk álszentség nélkül beszélni problémákról, olyan dolgokról, amiken egyénileg vajmi kevés esélyünk van változtatni. Sok esetben a legőszintébb reakció a tanácstalanság, amit mi vállalunk is. Azt gondolom nem a képzőművészet a legprogresszívebb műfaj ilyen értelemben, legalább is idehaza nem. Kevés munka születik és kevés embert ér el amúgy is a kortárs képzőművészet. Viszont beszélni ezekről a dolgokról attól még érdemes. Az apátia felvállalása, az elveszettség belátása az első lépcső afelé, hogy valahogy kilábaljunk ezekből. Nincs minden rendben, de mégis mit tudok én ezzel kezdeni?
V. Z.: Hogyan tudtatok dolgozni a tér speciális adottságaival? Miben könnyítette vagy nehezítette a kiállítás létrejöttét a pincerendszer?
S. L.: A Bunker Galéria tere tökéletesen illeszkedik a kiállítás hangulatához, kellőképpen lepukkant és nyomasztó. Nagyon izgalmas. Sokszor bejártuk a művészekkel közösen a teret, magunkba szívtuk a hangulatát. Jó, hogy többféle méretű és adottságú terem van benne, így tudtunk játszani a művek elhelyezésével. A kedvenceim a kis beugrókkal osztott folyosószerű rész, ami olyan kicsit, mint egy kísértetkastély, ahol mindig előbukkan valami furcsaság. A művészek sok mindent beépítettek az installációikba, amiket helyben találtak, mint w.Horváth Tibi, aki az ott maradt ipari futószalagot használta fel, Éles Lóri, aki az utolsó terem csöveit utánzó szobrokat készített, vagy Barcza Réka, aki remek kovácsoltvas gyertyatartókat talált itt. Sokat ad hozzá a kiállítás hangulatához maga a tér, de az installálás alatt nem voltunk tőle olyan boldogok. Erről főleg Lukács Gergő, a kiállítás építője mesélhetne, aki hatalmas lelki nyugalommal és kreativitással vitte végig az installálást. A legnagyobb nehézséget a bevilágítás jelentette, illetve a mindenhonnan lógó vezetékek és elképzelhetetlen buhera megoldások, vagy az előző kiállításokról ott maradt graffitik. Olyan briliáns elektronikai megoldásokat is találtunk, ahol közvetlenül a konnektorba van drótozva az égő. Ezekből kettőt ki is állítottunk, annyira it’s fine-osra sikerültek.
B. K. J.: Én elsősorban olaj-vászon képekben gondolkodom, ez a tér viszont kevésbé kedvez ennek a formátumnak, inkább a térbeli munkák érvényesülnek jól. Régóta érdekelt az installáció műfaja is és itt nyugodtan kísérletezhettem. A tér rusztikussága megengedte, hogy mindannyian nagyon különböző munkákkal szerepelhessünk, így mindenki nagyon máshogy nyúlt a bunker adottságaihoz.
V. Z.: Kilencen hoztátok létre a kollektívát, de a felvetett kérdésekben a társadalom nagy része érintett. Szeretnétek-e a nagyobb léptékű diskurzust indítani, vagy a kiállítótérre korlátozzátok majd a munkásságotokat?
Cs. L.: Azért indítottuk a mémoldalt és írtunk manifesztumot, hogy kilépjünk a komfortzónánkból, és ne csak a művészet eszközeivel kommunikáljuk az üzenetünket. Alapvetően viszont művészekből áll a csoport és nem akarunk magunkra erőltetni olyan szerepet, ami nem a miénk. Szerintem ezt az egyensúlyt megtaláltuk. Ha felkeres minket egy szociológusokból vagy kiégett civilekből álló csoport, mert érdekli őket, amit csinálunk, akkor állunk rendelkezésükre, de erre egyelőre nem látok sok esélyt. Viszont több gimnazistákból álló diákcsoport is jön hozzánk, akik közül sokan először járnak kortárs kiállításon. Remélem, hogy tovább viszik magukkal az it’s fine gondolatiságát, nekik nagyon örülünk. Hogy a mozgalmiság, illetve a kiállítótér elhagyása milyen digitális vagy valós terekbe visz még el minket, az a jövő zenéje. Csináljuk tovább és terjesztjük az üzenetünket a művészet eszközein keresztül.
V. Z.: Barcza Réka munkája az életünkből eltűnő rítusokra, KristofLab szeméthalommal borított tengerpartja a túlfogyasztás okozta környezeti károkra hívja figyelmet, míg Balogh Kristó József Boldogok a szegények / Majd munkája a társadalom azon kizsákmányolt rétegét mutatja, akik tengerpartot legfeljebb a tévében láthatnak. Nem csupán ezek az alkotások, hanem a teljes kiállítás olvasható kapitalizmus kritikaként. Miben érzitek a jelenlegi gazdasági-politikai rendszer felelősségét? Tud-e a képzőművészet hatással lenni rá?
Cs. L.: A fennálló rendszer, amiben élünk nem jó, különösen erre mifelénk egészen lehangoló a helyzet. Viszont a történelemre tekintve sajnos nem igen tudok jó példákkal előállni. A fásult, zaklatott közhangulat tekinthető a termelésorientált kapitalista világ tünetének, hiszen nagyon sok probléma egyenesen a gazdaság féktelen nyereségvágyából fakad. Több emberség és józanész kellene. Az it’s fine azonban nem közvetlen gazdasági-politikai kritikát fogalmaz meg, hanem az emberek érzéseivel, problémáival és mentális állapotával foglalkozik. Ez persze összekapcsolódik az előzővel, ami több műalkotásban konkrétabb példákkal jár együtt, mint KristofLab inflációval foglalkozó munkája, vagy Balogh Kristóf József Gay Agenda és Kis ország, nagy fájdalom című intarziái. Egy gazdasági-politikai rendszerre nem lesz hatással egy képzőművészeti mozgalom, viszont fontos, hogy reagáljunk a környezetünkre, segítsünk az érzések és problémák felismerésében, megértésében és feldolgozásában. Szeretnénk, hogyha valaki eljön hozzánk, akkor úgy érezze, hogy nincs egyedül a kilátástalanság és a zaklatottság érzésével, hogy közösséget vállalunk velünk és viszont. A közös depizésnek hatalmas gyógyító ereje van.
B. K. J.: Szerintem az tény, hogy a rendszer, amiben élünk nem működik megfelelően. Vannak jó kezdeményezések, de sokan hangoztatják már nagyon régóta, hogy gyökeresebb változásokra lenne szükségünk. nem csak politikai, gazdasági téren, hanem egyáltalán ahogy az emberiség ezen a bolygón létezik. A rendszer leginkább azért rossz, mert nem ad teret a változásra, nincs alternatíva és megy a felelősséghárítás, az egyén hibáztatása. A képzőművészeti szcéna ugyan ennek a kapitalista, gazdasági-politikai rendszernek a játéktere, de vannak kezdeményezések, próbálkozások. Valami mozgolódás történik: alulról jövő kezdeményezések egy közösségibb, lokális, hasznosabb művészetért. Csak hogy néhány példát említsek: ilyenek a képzős diákok által szervezett jótékonysági aukciók, vagy az olyan Erzsébet-városi akciók, mint a Teleki Tangó vagy a Nyitva fesztivál.
V. Z.: Megfordítom a helyzetet. Tegyetek fel ti egy kérdést, amin érdemes elgondolkodnia a kiállítás látogatójának!
Cs. L.: Miért stresszelsz, ha lehet jobb és rosszabb is?
B. K. J.: Én nem is a kiállítással kapcsolatban kérdezném, hanem a saját életéről: van-e olyan probléma amire csak legyintesz, hogy „it’s fine”, de tudnál rajta változtatni?
