# nehéz kenyérnek lenni, ez az első mondat, ami eszembe jutott, amikor elgondolkoztam, mit is mondhatnék ma nektek itt; nehéz a cipónak, a vekninek, mázsás a vekniember sorsának súlya, mondhatnánk, a dagasztott, pöffeteg lényé itt az asztalon; hogy él-e ő, mármint a vekniember, vagy nem él, vagy inkább: hogy valódi-e ő, avagy valótlan, kérdezni is hülyeség talán, eltévelyedés, hiszen itt ül, köztünk (ott), itt (ott) terpeszkedik, serceg a héja és foszlik a bele (néma foszlással); ijesztő és barátságos, mulya és mindenttudó a vekniember, totemisztikus és vásári, biztonsági őr és ülve-alvó részeg nagybácsi, priuszos gimnazista és úszóbajnok, akinek már senki nem emlékszik az aranyaira, egyszóval az, ami csak kitetszik belől; nekem, leginkább: rém! egy marhanyugalmas rém!

# az alábbiakat a vekniember mondta tollba, távolról, mintegy telepatikusan, ahogyan csak egybesült kenyérszellem tud tollba-mondani: én vagyok a szerelem bele és a menekülés héja, mondja, galacsinszívem hasadt, és úgy szórja a fényt, mintha valami prizma volna, amiről csak hiszitek, húsemberek, hogy átlátszatlan, tömör anyag, holott valójában zselés és karbunkulus-szerűen ragyogó! (már a szívem), mondja, én vagyok a nagy aránytalanító, vágyak és félelmek, parák és mákonyok felfúvója, megkelesztője, mosolygó lufifejek kihordója, szívek intrikus favágója, erdőirtó és erdőtelepítő vagyok, ültetek-aratok, ültetek-aratok, kenyérkacsok metszője és ojtója, tápadó-tápvevő, táposztó és tápmegvonó rémség vagyok, az én, az! mindenek élesztő tésztaszarkofágja! jóban lenni jó velem nagyon, beszarásjó, olyan jó, hogy kiesik a szemed örömödben, de ha fasírtban vagyunk, annál a fasírtnál ne csodálkozz, ha ősök hantja domborul, szóval az a feszkó köztünk ezer évig tart, vérvonalhossziglan visszamenőleg! ezért legyünk inkább jóban, jó? kössünk békét, te meg én.

# itt letettem a mágneses parafatollat. elég volt a tollbamondásból, szóltam magamhoz fennhangon, a szobámban (ott élek). van énnekem gondolatom saját – a vekniember kicskét csihadjon! például eszembe jut az a szó, hogy egzorcium, akár van ilyen, hogy egzorcium, akár nincs, egzorcium, egzorcium tehát úgy is mint ördögűzés; mert mintha minden kiállított cuccnak (hívjuk cuccnak) lenne itt egy ilyen határozottan egzorcista beágyazottsága, valamifajta ürgeöntő rítus testesül meg bennük, mint amikor kikergeted a saját démonaidat, rágcsálóidat, élősködő képeidet & ingereidet, kiugrasztod ábrándjaidat & riogató vízióidat a lyukon, kivésed, kipingálod, kivagdalod, vagy épphogy addig növeszted őket, amíg már nem bírja a burkuk, mint azoknak a vissza-visszatérő (számomra kísérteties) mosolygófejeknek Lilla rajzain, kivágott fa csonkján trónoló futballabda-vigyoriknak, békeléggömböknek; mintha a kipukkanás, meghasadás előtti állapotban leledzenének ezek a rajzok, vésetek, magánélet-barázdás építmények, tönkök és rönkök, fölhólyagosodottak, nehezen férnek el saját össztérfogatuktól; hívjuk ezt belvilágtájnak, amiben zsúfolt maga a végtelenség is, önmagától nehéz a tágasság és a benne rejlő lelkierő, szereplői pedig (ezek a különös szerzetek) áradóak, sajgóak és kedvesek, de pasztellszíneikben is zordonak és álmatagságukban is mindig készek valami előre be nem jelentett házsártosságra; készek maguktól meghasadni # ez most csak ennyi, ennyit mondok, nem mondok többet, csak ennyit. vajon a vekniemberben nem ragadt még valami mondandó? kísértetetek vagyok-é vagy ivócimborátok? bekebelezlek-e vagy keblemre ölellek? babonáitokból vagy meggyőződéseitekből süttettem-e a világra? szobor vagyok vagy vacsora? ezek a retorikai morzsák potyognak még le rólam. felszínem szép, kapargatható! szemetek felfal – ez jólesik! persze ti is csak veknikből vagytok, lépegettek, hajladoztok, ha rátok nézek kenyér szemeimmel, csak kenyereket látok, kenyéren kenyér, kenyereken kenyerek, kenyérkék és kenyerecskék, két lábon járó, ketyegő kenyerek. nektek is eszetekbe jutott már, hogy a cipó az valójában bomba? egyszer kiskoromban hozzáérintettem a fülkagylómat anyám bevásárlásához: esküszöm, hogy ketyegett! azóta is hiába várom a robbanást. de ez már egy másik történet. (a kiállítás héját ezennel a megtöröm! ropp.)