„Nálunk a faluban nem volt folyó. Az én falum nagyon szomorú hely volt.”
Irene Solà: Énekelek, s táncot jár a hegy (2019), fordította: Nemes Krisztina

Alicja Wysocka Lamentations (2021) című videóinstallációjáról.

Hogyan fonódhat össze egy termékenységünnep a hidrofeminizmussal és a gyász az antikapitalizmussal? Alicja Wysocka Lamentations (2021) című videóinstallációja egy gyermekkori emléket nagyít fel akkorára, hogy az előbb felvázolt kérdés minden pontjára kapott válasz beleférjen. A mű a pozsonyi tranzitban (tranzit.sk) volt látható, a Listening to the waterfalls of the sun című kiállítás részeként, melynek Gadó Flóra volt a kurátora.

Az installáció a Lamentations című videóművet, valamint Wysocka kerámiasorozatát foglalja magába. A videóban a művész felidézi egyik traumatikus gyermekkori emlékét, melyben édesanyja egy Morana (vagy Marzanna) bábot készít Wysocka nővérének az iskolájukba, amit később a tradíciók szerint elpusztítanak. Akárcsak nálunk a kiszebáb égetésre¹, a szláv hagyományokban is a tavasz első napján kerül sor a téltemetésre, ekkor az adott közösség elkészít egy Morana bábot, ezt később tűzbe dobják, majd egy közeli folyóba süllyesztik. Wysocka jelenleg a szláv folklórban olyan pogány eredetű hagyományok után kutat, melyeknek központi eleme a víz, vagy valamilyen formában köthetőek hozzá, ilyen a téltemetés is. Az esemény részben egy termékenységünnep, másrészt viszont a gyász feldolgozásának szimbolikus módja, hiszen a bábu a betegségeket, a bajokat és a rossz szellemeket is helyettesítheti. Súlyosabb telek után a népi közösségek a járványok és gyakran az éhezés veszteségeivel kényszerültek újrakezdeni az évet, így a téltemetés a kollektív traumafeldolgozás egyik eszköze volt. Wysocka videómunkájában is ezt a folyamatot követhetjük szemmel: az első felvételeken egy kiszáradt, üres szökőkút látható, melynek a tetejéről egy nőalak tekint le, majd az utolsó jelenetben a vízbe süllyesztett kamera egy diadalmas nőalakot mutat, aki a szájából nevetve spriccel vizet az objektív felé.

De itt nem csak a gyászról esik szó. A videó közepén egy fürdőszobába kerülünk, ahol két nő fürdeti egymást. Nem tudjuk, hogy milyen kapcsolat áll fenn köztük, lehetnek egy vallásos csoport tagjai, akik egy tisztító rituálét hajtanak végre, – ide sorolhatjuk a keresztény megkeresztelkedést és lábmosást –, vagy akár egy zsidó mikvében is lehetünk, amely a menstruáció utáni megtisztulás közösségi fürdője. A videóban később megjelenik az agyag is, a fürdővízből sár lesz, a szereplők baljósan² keresztet rajzolnak vele egymás gerincére, majd elsüllyesztik a kamerát. A kamera lenne a feláldozott Morana báb? A nőket szerepeltető felvételek mindig szűk kivágások, szuperközeliek és szemmagasságból rögzítettek, nyoma sincs voyeur, azaz leskelődő tekintetnek³. A vízalatti képeken beazonosíthatatlanok a testrészek, olyan, mintha az óceánfenéken ragadtunk volna meg nem nevezett élőlények és ismeretlen kőzetek közt. Később helyenként felismerhetővé válik egy térd, egy kar, mell. A simogatások és az érzéki tapintások miatt elbizonytalanodom. Tényleg egy vallásos eseménynek vagyok tanúja, vagy inkább egy titkos pillanatnak, amelyben szeretőket látok a víz alatt játszani?

A vetítés körül apró kegytárgyszerű kerámiák láthatóak, amelyek megjelennek a videóban is, amikor a művész elmeséli a Moranahoz fűződő gyermekkori emlékét. Ezek a kerámiák olyanok, mint a közeli ismerősöknek ajándékba adott kézműves holmik, amelyeknek esetlenségük intim és bizalmas jelleget kölcsönöz. Az intimitást fokozza az agyagozás érzéki munkafolyamata, melynek szintén alapvető összetevője a víz és a nedvesség. A tálak lehetnének templomi kellékek is, egészen kicsi szenteltvíztartók, vagy átváltoztatáshoz használt tálcák és alátétek. A tárgyak emellett metaforái is a női nemi szervnek, melyet a hagyomány gyakran azonosít passzív víztároló edényekkel. Wysocka edényei aprók, sárgás felületüket zöldes-kék foltok fedik úgy, mint ahogy az alga is beszövi a víz alá süllyedt tárgyakat.

A víz egyszerre információszállító csatorna és kapcsolódási mód. Astrida Neimanis hidrofeminista szerző programadó tanulmányában kiemeli, hogy úgy, ahogy az óceáni áramlatok halrajokat, napmeleget és szemétszigeteket szállítanak egyik tengerből a másikba, a mi testünk is anyagi közegként szolgál.⁴ Közegként, amely olyan anyagcsere-folyamatok színtere, melyek egyfelől életben tartják a testünket, másrészt összekötik azt minden emberi és nem-emberi entitással. A test minden fizikai alkotóeleme egy nagy összefüggő hártyát képez, mely csak részben határol el bennünket a külvilágtól. A test valójában a vízkörforgás fluid hálózatának egy apró komponense, a körforgás teszi lehetővé azt, hogy az emberi izzadság, könny, vizelet és magzatvíz a világtengerekkel összeérjen. A testünk így működhet kehelyként, Petri-csészeként vagy akár műanyag keverőtálként is.

2019 végén nyílt egy kiállítás Nedves hálózatok címmel a Trafó Galériában, melynek Szalipszki Judit volt a kurátora. A kurátori koncepció szerint itt „magunk mögött hagyhatjuk azt a meglehetősen antropocentrikus elképzelést, hogy a víz csupán élettani szempontból elengedhetetlenül szükséges, »éltető anyagunk«, kiaknázandó erőforrás. Ellenben hozzásegíthet ahhoz, hogy úgy tekintsünk rá, mint egy, ha nem is tudattal, de mindenképp emlékezettel rendelkező dologra, amely összekapcsol, bensőséges, és szoros kapcsolatba rendez bennünket másfajta, akár térben és időben tőlünk távol lévő létezőkkel.”⁵

Hornyik Sándor az előbb említett kiállításhoz kapcsolódó szövegében kiemeli, hogy azért fontos napjainkban a hidrofeminizmus gondolati köre, mert „a korábbi női princípiumok általános értékké formálódnak, a merev és átlátható (egyúttal könnyen kiaknázható és kontrollálható) racionális struktúrákat felváltja a szabad áramlás, a deterritorializáció, amely a hatalom és a tudás újraszerveződéséhez is elvezethet.”⁶ A hidrofeminizmus tehát szakít a nyugati tudományfelfogással, és olyan emlékezettel rendelkező anyagként kezeli a vizet, amely egy újfajta materializmus kiindulópontja lehet.

Alicja Wysocka videójából fontosnak tartom kiemelni az utolsó jelenetet, ahol a szereplők játékosan az elsüllyesztett kamera objektíve felé spriccelik, vagy köpik a vizet. A testnedvek minden népi hitvilágban fontos szerepet játszanak, a testnyílások a test legsérülékenyebb pontjai, az onnan kibocsátott anyagok a testhatár átlépését kísérlik meg.⁷ Wislockiné Dörfler Fanni a 19. század végén kezdett etnográfiai gyűjtésekbe, Nyál és köpés a magyar néphitben című írásában kiemeli a nyál gyógyító tulajdonságát: „az emberi nyálnak, a néphit szerint, különös gyógyító vagy szerencsét hozó tulajdonsága van; de másrészt pusztító, bajt okozó erőt is tulajdonítanak neki. Ha az embernek karja, lába fáj, kenje meg reggel, mielőtt még valamit evett, saját nyálával a fájós tagot. Munkások, mielőtt munkához fognak, tenyerükbe köpnek, mintha a nyál különös erőt adna a kéznek. Nehéz szüléskor sok helyen a férj felesége szájába köp.”⁸

Érezhetjük, hogy a nyál olyan mágikus szerként volt – és helyenként még most is van – jelen kultúránkban, mint egy varázsital, vagy egy gyógyszer. Wysocka videójában a nyál összekeveredik a vízzel, és a köpés vulgáris aktusából spriccelés lesz, amely megidézi a mű elején lévő száraz szökőkutat, feléleszti azt. Ezt a folyamatot a gyászfeldolgozás és a téltemetés metaforájaként egyaránt értelmezhetjük: felolvad a jég, hirtelen megerednek az első patakok, majd összekeveredve a hóval újraindítják a körforgást.

Tavasszal a munka is újraindul, a reprodukciós időszakot felváltja az év hatékony szakasza. Azzal párhuzamosan, ahogy az ember kiszorul a házából a termelés helyszíneire, az egymásról való gondoskodás is kilökődik a mindennapokból. Sőt, nem csak kiszorul, egyszerűen az általános értékrend ellentétévé válik. Gondoljunk csak arra, hogy hányan érzünk lelkiismeretfurdalást relaxálás közben, ugyanis gondolatainkban ez a fogalom már összeért a lustasággal. A törődés, a lazítás és az időtlen pihenés így már a domináns társadalmi erőkkel és elvárásokkal szembeni ellenállásként is értelmezhető.

A Lamentations ilyen szempontból egy rendszerkritikus és antikapitalista mű, hiszen bármely módon is értelmezzük, sem a gyász, sem a spiritualitás, sem a gondoskodás és a szeretkezés sem illeszthető be a hatékony termelés mechanizmusai közé. Wysocka 2020-as Relax Revolution Movement. Make Love Not Art című akciója a mentális és testi gondoskodás, illetve a kölcsönös szolidaritás gondolatán alapult. A lazítást itt, és az elemzett videómunkájában is közösségi élménynek kell tekinteni, amelyben a fő cél nem az anyagi termelés, hanem a helyzetteremtés és a kapcsolatok fenntartása a fizikai együttlét révén.⁹

Makk Károly 1970-es Szerelem című filmjében a Törőcsik Mari által játszott Luca hasonló szimbolikus célzattal fürdeti meg a börtönbüntetéséből hazatért férjét, Jánost. A férfit az ’50-es években koncepciós perekben ítélték el, a letartóztatás oka mindvégig ismeretlen maradt. A filmben a feleség egyszerre mossa le a férfiról a külvilág fizikai és szellemi sarát, egyúttal így „avatja vissza” az otthoni tiszta létbe. De itt – ugyanúgy ahogy Alicja Wysockanál – a közös mosakodás a kollektív ellenállás és a másképp gondolkodás erőszak nélküli aktusa is.¹⁰

1. A tavasz eljövetelét jelző népszokás. A közösség természetes alapanyagokból elkészít egy női figurát, felöltöztetik, majd egy köztéren tüzet raknak és elégetik. A tűz körül tavaszi dalokkal, versekkel és mondókákkal űzik el a telet és hívogatják a tavaszt.
2. Listening to the waterfalls of the sun, kiállítási vezető, 6. oldal
3. A leplezett jelenlét tekintete. Szexuális indíttatású kukkolás, külső megfigyelés.
4. szabadfordításban Astrida Neimanis szövege alapján, 97. old. 2. bekezdés után
5. Szalipszki Judit, 1. bekezdés
6. Hornyik Sándor, 3. bekezdés
7. Mary Douglas tanulmánya alapján
8. Wislockiné, 460. oldal 1. bekezdés
9. Secondary Archive, 8. bekezdés
10. Secondary Archive, 8. bekezdés