Megengedhetjük-e magunknak, hogy az ember és természet kapcsolatán keresztül gondolkodjunk magunkról és eszképista magatartással elutasítsuk azt a tényt, hogy egy technológiailag igen fejlett társadalomban élünk? Persze azt a tényt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a tehnológiai fejlődésünkkel (kezdve az ipari forradalommal) pusztulásra is ítéljük a környezetünket, hiszen ez utóbbi ugyanolyan eltávolodást jelentene, mint az első esetben. Azonban mennyire tudnánk feladni azokat az eszközeinket, amelyeket nap mint nap használunk? El tudnánk-e menni kirándulni, anélkül, hogy mindenféle látványosságot lefotózzunk (a mezei virágoktól kezdve a távoli hegyvonulatokig), hogy később a város mocskában egy arasznyi fullHD-képernyőn nosztalgiázzunk azon, hogy mennyire jó volt ott, és ugyanakkor mennyire rossz itt.
Csapó Júlia ebből az elhasznált és közhelyekbe fáradó bináris kapcsolatból inspirálódik. Egyrészről mondhatjuk, hogy egyszerűen unalmas, hiszen minden második művésztől egyszer elhangzott az „engem az ember–természet kapcsolata érdekel” gondolat. Ugyanakkor bátor vállalkozásnak is mondhatnánk, ugyanazon okok miatt. Csapó munkái ebből a feszültségből bontakoznak ki: lehet-e ezzel a gondolatfolyammal bármit is kezdeni? Sikere azonban abban rejlik, hogy a témafeldolgozást egy olyan narratívába foglalja, ahol a történet maga nem felfejthető, hanem a balladai homály ködtengeréből bontakozik ki. Csupán narratíva-töredékekre pillantunk rá, a képeken ugyanis szinte semmi nem történik. Gyakran alakokat, lényeket látunk az erdőben, az ágak között keresve a kiutat, de az események rekonstrukciója a nézőre van bízva. Mély zöldjeivel eléri, hogy bevonzzon az erdőbe, és ezáltal minket kényszerít az ösvény megkeresésére.
Az Egy nagy sötétlő erdőbe jutottam ezen az analógián bontakozik ki. Ösztönösen azt hinnénk, hogy egy nyíláson keresztül jutunk majd az erdőbe, ahogyan az epreskerti Kálváriába is be tudunk lépni. Azonban annak az erdőnek, amelybe Csapó invitál, nincsen bejárata, ugyanúgy, ahogy ösvényei sincsenek – az erdőben lenni adott. Pusztán biztonságérzetünk kényszerít arra, hogy azokat a járatokat keressük, amelyek mentén szabad a ki-bejárás az erdőbe. Egy olyan posztmitikus utazás helyszínére sodródtunk, amelyet emberi perspektívánkból nem tudunk értelmezni. Magától értetődik, hogy emiatt eltévedünk, hiszen nem tudjuk kiismerni az idegen nézőpont szabályrendszerét, amennyiben egyáltalán beszélhetünk ilyen rendszerről. Ez a nézőpont az időérzékelésre is kiterjed. Fölösleges a múltat feltérképezni vagy a jövő történésein spekulálni, csak a jelen helyzetben bontakozik ki a téri narratíva.
A kiállítás képeinek jellegzetessége, hogy művészettörténeti és –elméleti hálózatrendszereken keresztül mozognak, amelyeknek a sötétlő erdőhöz hasonlóan nincs kiinduló– vagy végpontjuk. Csapó egy jelenidejű masszából épít fel egy idegen reneszánszt. Ennek az anyagnak a jellemzője, hogy a kultúrtörténet – Csapó által ismert szelete – mind része. Az anyag nem meghatározott állapotú és állagú, bármikor hozzá lehet adni vagy ki lehet ragadni belőle elemeket. A hozzáadás egyértelműen valami még benne nem levőt jelent. Sokkal érdekesebb, amikor valamit kiragadunk belőle, hiszen Csapó is ezt teszi. Tetszőlegesen, aktuális érdeklődése szerint kiemeli az izgalmas részeket és azt egy új masszává gyúrja képek – és ebben az esetben egy kiállítás – formájában.
A dantei eltévedés motívuma és a feltérképezés lehetetlensége kiemelt jelentőséggel bírnak az erdőben. A labirintus, amelyben elvesztünk, kevésbé a görög mitológiából ismert konstrukció, mint inkább a kozmikus csillagközi porfelhőkből kialakuló testek és folyosók komplexuma, amelyek a végtelen mező alatt húzódó hangyajáratok rendszerével hasonlatosak. Ide pozícionálhatók Csapó festményei, a mikro és a makro közös vonásaira, ahol a tér-idő komplexitása felbomlik. Ez a felbomlás azonban nem hordoz magával pozitív vagy negatív jellemvonásokat. Az erdő-labirintusból nincs kiút vagy feloldozás. Az eltévedés ugyanakkor nemcsak vezérmotívum, hanem evolúciós átalakulásunknak feltétele: itt tudjuk magunkat felfedezni, bejárva újra és újra átalakuló labirintusunkat. Emiatt sokszor azt hihetjük, hogy transzformálódásunk eredményes volt, és megtaláltuk a rejtett ösvényt, amely segíthet elhagyni az erdőt, azonban szembesülnünk kell azzal, hogy csak egy másik nagy sötétlő erdőbe jutottunk.
