Napjaink posztszekuláris rítusai, mint a letűnt korokból feltörő múltidézések formájában jelentek meg a RESET galéria falai között. A pincehelyiség időtálló rejtélyességét fokozta az ódon téglafal-rengeteg, ami mesélt azokról az eseményekről, melyek a falai között történhettek. A tér megszólított, és ezt bőrünkön keresztül is éreztük. Ebbe az intim, sokat megélt térbe Kádár Emese úgy helyezte el műtárgyait, mintha azok mindig is odatartoztak volna. Digitális nyomat-gipszmunkái egyből megteremtették azt az archaizáló dialógust, amellyel Kicsiny Martha katakombái csak tovább erősítették a religious safe-space érzetét a látogatóknak.

Kádár az individualizált hitrendszerekből fakadó jelenéseket járja körül gipszsorozatával. A kukoricaszimbólum fűzi egy összefüggő történetté a sorozatát, ami egy szekuláris jelenettel kezdődik, popcornnal. Majd egy kukoricásból elindulva, a temetőn át követve a fényt, egy gyászoltárt idéző mementoval ér véget. A kukoricamező misztikáját nem csak filmek történeteiből ismerhetjük (Interstellar, Kukorica gyermekei), hiszen a maja mitológiában a kukoricaisten győzelme egy új világot hozott, így a majáknál a termékenység, gazdagság szimbóluma mellett az emberiség táplálójává, fenntartójává vált. Kádár Emese a kukoricát a vidékiséghez, a falu széléhez köti, ahhoz a földrajzi vonalhoz, ameddig a kis falubéli közösség határai tartanak. A jól ismert, a biztonságot jelentő területet közrefogó kukoricás mellett a temető is egy falu szélén elhelyezkedő színtér. Ha túllépjük a kukoricást a halál birodalmába kerülünk, ahol nincs már biztonság, csak az újjászületésre váró ismeretlen.

A szántóföld és a halotti rítusok kapcsolata már az ókereszténység idején összekapcsolódott, már akkor törvény mondta ki, hogy temetkezni csakis a városfalon kívül, saját földterületen lehet. A termékeny föld az ókereszténység idején is nagy kincsnek számított, ezért is temetkeztek a föld alá. A termőtalaj felszínén az élet, a föld alatt pedig a halál birodalma alakult ki, ami holttestről holttestre nőttön nőve alakult katakombarendszerré. Kicsiny Martha emberekből felépülő katakombáinak metafizikai jelleget is kölcsönöz, hogy a befogadó a horizontális és vertikális végtelenben találhatja magát. Döntenie kell, hogy jobb vagy bal, individuálisan szabad vagy közösségbe integrált, együtt vagy külön. Megélni a személyes vágyakat és ezzel együtt meghalni a tegnap és a holnap számára, vagy emlékezve, a múltra és a jövőre gondolva társulásokban túlélve választani a létezést. A magam vagy mások paradoxona végigkíséri életünk döntéseit, folyamatosan válaszút előtt állunk, tudván, hogy csak az egyik irányt választhatjuk.

A két alkotó digitális képalkotási módszerei szembetűnően kiegészítik egymást: míg Kádár Emese képeinél egy posztdigitális esztétikából kiinduló vizuális világ válik egy tradícionális eljárással készült műtárggyá, addig Kicsiny Martha molinó-nyomatain egy elvarázsolt archaikus letűnt kor tűnik fel újra. A digitalitás által a halott múlt újra élővé válhat megdermedt képkockákon keresztül. Illúzió és immerzió közötti tánc ez, ahol a 3D render molinóvá simulva ível fel a fal mentén fölénk magasodva, ezzel egy hibrid térélményt előidézve. Ahol a fejünk fölötti ég csak egy délibáb csupán. A földből jövünk, és a föld alá is térünk vissza. Akárhogy is döntsünk, akármerre menjünk a jövőnk ugyanaz. Kicsiny identitástól megfosztott arctalan, éntelen figurái bárkik lehetnek, akár mi magunk is.

Kádár kukoricásában való barangolás közben szintén felmerül a kérdés, hogy egy transzcendens jelenést követünk, vagy a digitális illúzióvilág csapdájában ragadunk. A sorozat lineáris narratívájából csakis azt tudhatjuk biztosan, hogy úton vagyunk. Elindultunk vagy a digitális panoptikum fénylő kurzora után, vagy pedig az immateriálisan manifesztálódott intuíciónk után. Az élet rejtelme és döntéspillanatai előttünk állnak, kérdés csupán mennyire vagyunk abban biztosak, mi vezérel.