Belépve a térbe egy sokszínű képdömping fogad – az installálás módja már Wolfgang Tillmans óta nem idegen a fotográfia területén. Látszólag patchwork-szerűen összeollózott, különálló sorozatokból tevődik össze, azonban ha végigjárjuk a tárlatot, tanúi lehetünk a mindennapos találkozásának a szembeötlően kiemelkedővel, az egyszerinek a múlhatatlannal, a halandóságnak a transzcendenssel, mindezt egy képen, vagy képpáron belül.

Hogyan lehetséges összebékíteni ezeket az egymástól távol álló fogalmakat? A fotográfus látásmódja és diverz tapasztalatai segítségével. Zellei a jelenlegi sorozatot 2018 óta bővíti. Képei különböző fesztiválokon, lelki összejöveteleken, alternatív istentiszteleteken és lelkiséghez kötődő performanszokon készültek. A művész az útja során felhalmozódott sokszínű behatásokat elegyíti képein keresztül, kialakítva ezzel egy sajátosan elmélyült látásmódot.

A szakrális pillanatok mindenhol jelen vannak, csak észre kell vennünk őket. A Keresők/Seekers című tárlatot végigjárva, a befogadó keresve sem találna másra, csakis önmagára. A transzcendens képeken keresztüli sokszínű megjelenési formája miatt a fotók sokféle embert szólítanak meg. Az angol seeking ige a keresésnél többet foglal magába: „valami vágyakozást: az üresség, a hiány, az isteni felkutatására és megtalálására irányuló vágyunk gyökerét is”– mondja ezt Körösvölgyi Zoltán, a kiállítás kurátora.

Csakis azt keressük, amink nincs. Jelen esetben az istenbe vetett hitet. Ez a hiány nem helyettesíthető be, hiszen ez unikális. Isten minden, minden minden. Erről a megkerülhetetlen, mindent átható, és mindenhol fellelhető létesszenciáról szól a fotósorozat.

Zellei képei kontemplatívak és nyugalmat árasztanak. Fotóin keresztül hívja fel figyelmünket a mindennapos, megszokott élethelyzetekben jelenlévő spirituális pillanatokra, illetve szélesíti azt a skálát, ahogyan a vallásokra gondolunk. Elsősorban az érdekelte, hogy hogyan értelmeződtek újra a keresztény hagyomány különböző rítusai, milyen alternatív gyakorlatok jöttek létre, majd a sorozat tematikája bővülni kezdett. Az üres templomokat járva, az egyre csak csökkenő lelki közösségek létszámát tapasztalva felmerült benne a kérdés, hova tűnnek a konfirmáló, bérmálkozó fiatalok a különböző keresztény gyülekezetekből, végül pedig feltette a kérdést: Miben hisznek ma az emberek? Mi vezérli őket az út keresésében?

A fotográfus tagadhatatlan motivációja a hitélet fontosságának a hangsúlyozása. Mindez úgy, hogy az egy teljesen természetes és hétköznapi jelenségként legyen bemutatva, nem pedig vakon. A vallásos ünnepek, rituálék, misék, és minden ehhez kapcsolódó esemény menete változik, csak úgy, ahogyan az emberek szellemi élete és lelkivilága is. Zellei képein keresztül láthatunk post-it-okkal teleragasztott feszületet, ahol napjaink design-thinking eszköze kerül összefüggésbe a szent jelképekkel, bemutatva napjaink egyfajta fohászát.

Észrevehetünk ugyanakkor fesztivál során mesterien megörökített pillanatot is. A sorozat ezen darabja szabadosan parafrazálja Fra Angelico Angyali üdvözletét és ülteti át a tánctér eufórikusan átszellemült közegébe. „Az istenkeresésben kettős a reményünk: egyrészt az ünnepek visszaszerzése, de ugyanakkor – és ez legalább annyira fontos – a hétköznapok visszaszerzése.” – olvashatjuk a kiállításhoz kapcsolódó handout-on Pilinszky szavait. Az ünnepek és a hétköznapok értéke csökkenni látszik, ünnepeink szent jellege elmúlóban van. Az archaikus ember életében az ünnepség eseménye szakította ki őt a profán létállapotból a szent időbe, ahol közelebb kerülhetett a lét természetéhez.

„Az ünnep és az ünnepség vallási eredetű. A fanum jelentése szent, egy istenségnek szentelt hely. Az ünnep akkor kezdődik, amikor a profán (szó szerint a szent terület előtti, pro-fan) hétköznapi idő megszűnik.”– írja Byung Chul Han a Szép megmentésében. Ha eltűnik a hétköznapok világából kiemelkedő ünnepélyes jelleg, akkor nem marad más, csak egy misztériumok nélküli sivár élet, ami önmagát taszítja egyre nagyobb közönybe. Ugyanakkor a szent jelleg megmarad, csak mi, emberek már nem tudunk többé kapcsolódni hozzá. Zellei képein keresztül ezt a kapcsolódást próbálja rekreálni. Képei egyik fontos üzenete, hogy az ünnepek még mindig léteznek, a formájuk megváltozott ugyan, de tartalmuk ugyanaz maradt.

Zellei előzménykiállítása az Ösvény címet viselte, ami augusztus 30. és szeptember 16. között volt látogatható az Art9 galériában. A kiállítás a Pilis hegységben lévő zarándoklat mentén kalauzolta el a látogatókat. „Solvitur ambulando” avagy bejárva ismerszik meg. A kiállítás ökoteológiai és környezetpszichológiai aspektusai mellett szintén az útonlétre és keresésre tevődött a hangsúly. A kiállításon jelenlévő labirintus-installáció erős mitológiai utalásokat elevenített fel: az önkeresés, az eltévedés, és az útonlét mitikus képeit. A labirintus és az útvesztő közötti különbség az út egységessége, vagy a végeláthatatlan csapásirányok számában áll. A labirintus a folyamatosan kanyargó, végeláthatatlannak tűnő út, melynek végén megtaláljuk önmagunk. Az útvesztőben pedig pont a keresett ösvényről térünk le számtalanszor. A Seekers sorozat egyik képén is láthatunk egy labirintus ábrázolást, ennél a pontnál egyesül a két kiállítás egymással, és teszi járhatóvá az ösvényt a befogadók számára is.

Járni az úton és fürkészni a csapásirányokat. Ezek vagyunk mi mindannyian, útkeresők. Keressük a járhatót, keressük az utat Istenhez és Önmagunkhoz is egyaránt. Egy zen mondás szerint az utat nem kell keresni, hiszen mindannyian rajta vagyunk, ott van a lábunk alatt közvetlenül, de mi mindig csak a távolban pásztázzuk. Nekünk a dolgunk nem keresni, hanem meglátni az irányt. Zellei is ezt tette: elindult a saját ösvényén. Ha hagyjuk, minket is magával visz egy darabig, hogy később ösztönözve mi magunk is rálépjünk az ösvényünkre.